Temesvári olimpikon a terroristák áldozatai között – München '72: a sporttörténelem egyik legmegrendítőbb drámája

Az ötven évvel ezelőtti müncheni olimpia nem az volt, aminek lennie kellett volna. Nem a sportolók sikereitől, nem is a kiváló eredményektől vagy a sportszerűségtől volt akkor visszhangos a világ, hanem ellenkezőleg: a tragédiától, amely beárnyékolta a 20. nyári olimpiai játékokat.

Amikor 1972-ben a hagyományok szerint a görögországi Olümpiában, Héra istennő temploma és oltára között meggyújtották az olimpiai lángot, senki sem gondolta volna, hogy néhány hónap múlva mekkora tragédia leselkedik a világra.

És elsősorban a sportolókra, magára az ötkarikás játékokra, illetve a döbbent emberiségre, amely azóta sem feledte a drámai történéseket. És főleg nem feledte azt a tizenegy izraeli sportolót, akik a terrortámadás során ártatlanul életükkel fizettek.

A tragikus müncheni ötkarikás játékok nem csak a város szülötte, Andre Spitzer (portrénkon) által kötődnek Temesvárhoz. Először és utoljára 1972-ben történt meg ugyanis, hogy az olimpiai fáklya útvonala érintette a Bánság fővárosát is. Köztudomású, hogy a lángot Görögországból viszik a játékok helyszínére, abban az évben Olümpia–Athén–Szaloniki–Isztambul–Várna–Bukarest–Temesvár–Belgrád–Budapest–Bécs–Linz–Salzburg–Innsbruck–Garmisch-Partenkirchen–München voltak a fontosabb városok, ahol az emberek láthatták az olimpiai lángot.

Temesváron már jóval az olimpia megkezdése előtt az egész város arra készült, hogy akár pillanatokra is, de láthassa a fáklyával szaladó sportolókat, akik egymásnak adják a stafétát.

Valamikor júliusban aztán eljött a várva várt nap, hatalmas tömeg volt a város utcáin, az emberek sorfalat álltak a járda szélén. Az utcán hófehérbe öltözött atléták adták egymásnak a fáklyát, és egyetlen ünneplő temesvári vagy bárki más a földkerekségen nem sejthette, hogy az 1972-es müncheni olimpia mekkora drámákat tartogat a világ számára, és az akkori eset az olimpiák történetének legvéresebb epizódja lesz.
Azokban az időkben az információk még nem terjedtek a fény sebességével, az emberek általában szűkebb környezetük híreivel találkoztak leghamarabb. Ma már pillanatokon belül rákereshetünk egy sportoló nevére, percek alatt megismerkedhetünk eredményeivel, szempillantás alatt kideríthetjük élete fontosabb állomásait. Talán a temesváriak sem tudták, hogy például az izraeli férfi vívóválogatott edzője a müncheni olimpián földijük, egy bizonyos Andre Spitzer. Azt pedig végképp senki sem gondolta, hogy ő lesz a véres müncheni olimpia egyik ártatlan áldozata. Hiszen a sport eredményekről, összetartásról, csúcsokról és olykor csalódásokról szól, nem pedig halált okozó túszdrámákról.

Javában zajlott az olimpia, amikor 1972. szeptember 5-én Münchenben a Fekete szeptember elnevezésű palesztin terrorszervezet az izraeli csapat 11 sportolóját túszul ejtette.

Két sportoló rögtön a túszejtés során halálosan megsebesült, de a német hatóságok kudarcba fulladt kiszabadítási akciója során a többi túsz is életét vesztette, valamint meghalt öt terrorista és egy német rendőr is. Később két palesztin túszejtőt, valamint az akció feltételezett kitervelőjét, az izraeliek titkos akciója során kivégezték, a 8 terrorista közül egyedül Jamal Al-Gashey élte túl bujkálva az esetet.

Az áldozatok között volt a temesvári születésű Andre Spitzer is, az izraeli vívók edzője.

A zsidó származású sportember 1945. júliusában született, 11 éves korában, édesapja korai halálát követően költözött Izraelbe édesanyjával. Az izraeli légierőnél szolgált, majd az Izraeli Nemzeti Sportakadémiára járt, ahol vívást tanult. 27 éves korában már őt tartották az ország legjobb vívóoktatójának, hamarosan kinevezték a válogatott élére. A sportolók imádták, hiszen velük egykorú volt, társai szerint egy idealista, aki senkiről semmi rosszat nem feltételezett. Tudása mellett sportszerűsége is legendás volt a páston, a bánsági származású fiatalemberről mindenki szuperlatívuszokban beszélt. Az olimpia idején már családos ember volt, kislánya, Anouk akkoriban mindössze néhány hónapos volt. És éppen lánya, illetve annak betegsége menthette volna meg Andre életét, ám a kegyetlen sors másképp rendelkezett…

A müncheni olimpiai játékokon már a vívóversenyek is elkezdődtek, amikor Andre Spitzer hírt kapott otthonról: sürgősen utazzon haza, kislánya megbetegedett. Igazából az orvosok sem tudták, mi a gond, a kislány anyja arra panaszkodott, hogy kicsike állandóan sír, semmivel sem lehet megnyugtatni. Az alapos orvosi kivizsgálást követően kiderült, nincs komolyabb baj, Andre nyugodtan visszautazhat Münchenben, hogy vezesse a csapatot. Hogyha szeptember 5. nem éri a bajor fővárosban, hanem tovább marad a gyereke mellett, talán ma is élne. Ám a kötelességtudó sportember igyekezett vissza csapatához, második családjához. Sőt, miután kiderült, hogy lányuk jól van, és a nagyszülőkre bízhatják, felesége, Ankie is követte őt Münchenbe. Ezzel gyakorlatilag szemtanúja lett az izraeli sportolók drámájának.
Később Ankie egy érdekes részletet is elmesélt férjével kapcsolatba: Andre az olimpiai faluban összetalálkozott a libanoni sportolókkal, akiket szívélyesen üdvözölt. Felesége kissé meglepve meg is kérdezte tőle, zsidó létére nem tart az araboktól? Andre Spitzer azt válaszolta, ő mindig is arra vágyott, hogy béke és megértés legyen az izraeli és az arab sportolók között. Valakik azonban ezt nagyon is másként gondolták…

Spitzer körülbelül négy órával a támadás előtt tért vissza Münchenbe. Társaival beszélgetett, amikor a terrorszervezet tagjai betörtek az izraeli negyedbe,

megölték Moshe Weinberg edzőt és Josef Romano súlyemelőt, valamint túszul ejtették Spitzert és nyolc csapattársát. Követelték 234 társuk, továbbá a hírhedt német Baader-Meinhof csoport vezetőinek szabadon bocsátását. A terroristák folyamatosan a túszok meggyilkolásával fenyegettek, a határidőt több lépésben meghosszabbították, és hogy foglyaik sértetlenségét bizonyítsák, a németül folyékonyan beszélő Andre Spitzer az ablakon át pár szót szólhatott a válságstábhoz. Fénykép is készült arról, amint Spitzer a második emeleti ablaknál fehér alsóingben, megkötött kézzel beszélt a német tárgyalókkal. A német hatóságok azt tervezték, hogy a repülőtéren lecsapnak a terroristákra, és kiszabadítják a túszokat, ám a tervet rosszul építették fel, és még rosszabbul hajtották végre.

A repülőtéri tűzharcban mind a kilenc izraeli túsz – köztük Andre Spitzer is –, meghalt, öt terroristával és egy német rendőrrel együtt.

„Csak egy éve és három hónapja voltam házas Andréval, fiatal pár voltunk, és nagyon szerelmesek, egy kisbabával. Tudja, a világ tetején voltunk. Vele voltam az olimpián, és ott voltam a szobában, miután meggyilkolták őket, csak néhány órával utána, és körülnéztem, minden csupa vér volt”– nyilatkozta a napokban Ankie Spitzer, aki évek óta azért harcol, hogy egy perc néma csenddel adózzanak az olimpiai játékok megnyitó ünnepségén a Münchenben meggyilkolt olimpikonok tiszteletére.

Az olimpiai túszdráma, a palesztin terroristák akciója megdöbbentette a világot. A német rendőrség nem volt a helyzet magaslatán, a félresikerült szabadító akciót az egész világ az élő tévé- és rádióközvetítésnek köszönhetően láthatta. Kevésbé a kommunista lágerben, ahol jó szokás szerint minderről hallgattak, így csupán a történtek után jóval később értesültünk a tragédiáról.

Sok hang követelte akkor a müncheni ötkarikás játékok azonnali felfüggesztését, de a józan ész azt diktálta, hogy a sportolók ne hajoljanak meg a terroristák megfélemlítési kísérlete előtt.

A dráma ellenére az olimpiai láng nem hunyt ki, a versenyek folytatódtak, az elhivatott sportemberek győztek. Hiszen éppen ebben rejlik a játékok nagyszerűsége: sem háborúk, sem járvány, sem földindulás és égzengés nem tudja megölni az eszmét. Mindennemű csapás ellenére az olimpiai mozgalom jelszava örökre ott ragyog abban a bizonyos lángban: „gyorsabban, magasabbra, erősebben!”
A müncheni tragédiában elhunytak hozzátartozói nem felejtenek: „Számomra az 1972-es trauma megmarad. Remélem, hogy a világ jobban megérti, és kész többet tenni azért, hogy ne támogassuk a terrort. Meg kell érteni, hogy a terrorizmus minden jót elpusztít” – mondta fél évszázaddal a történtek után egy müncheni megemlékezésen Ilana Romano, akinek férje, Josef súlyemelő, szintén a támadásban meghalt sportolók között volt.