Szőcs Géza, az erdélyi magyar politika formálója

Erdélyben három esztendő alatt megmutatta, hogy van más út, mint a román hatalom engedménymorzsáiért való kuncsorgás. Hogy lehet európai szinten és európai színvonalon politizálni. Szellemi műhelyeket teremtett, működtette éveken át az erdélyi nagykövetségként funkcionáló Erdélyi Híradót, könyveket, lapokat, folyóiratokat adott ki, írt verset, drámát, meghatározhatatlan műfajú sziporkázó prózai műveket, politikai publicisztikát és tanulmányt. Politikusként és politikai gondolkodóként holisztikus szemléletmód jellemezte, a széles összefüggéseket kereste, nem ragadt meg a részletekben. Az a típus volt, aki nagyon is látta fától az erdőt.

Azok közé tartozott, akik a fennálló helyzetbe való szolgai belenyugvás helyett már a Ceaușescu-rendszerben is igyekeztek a mozgásteret tágítani. Kevésen múlott, hogy ez az életébe kerüljön. Az Ellenpontok nevű szamizdat folyóirat Ara Kovács Attilával, Tóth Ilonával és Tóth Károly Antallal való közös szerkesztése nem volt egy életbiztosítás, tudni lehetett, hogy előbb vagy utóbb a román titkosszolgálat felgöngyölíti a szálakat. Kevesebbért is vertek agyon embereket abban az időben. A megtorlást, az üldöztetést, a kihallgatások sorozatának fizikai és lelki terrorját mindannyian túlélték, de mindannyiukat külföldre kényszerítette a román kommunista hatalom.

Szőcs Géza előbb Svájcban, majd Budapesten telepedett le, mielőtt 1990 áprilisában hazatért volna Erdélybe a Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetségének hívására, a Szabad Európa Rádió budapesti kirendeltségét vezette.

Jelen írásomban Szőcs Géza formális politikai pályafutásának első három évével foglalkozom elsősorban, azokkal az évekkel, amikor kulcsfontosságú lett volna, hogy az első számú vezető ne a bukaresti szocializációjú, minden lépését a román hatalom vélt tűrőképességéhez igazító, Tőkés László által találóan politikai asszimilánsnak nevezett Domokos Géza legyen, hanem egy olyan személyiség, aki alkalmas arra, hogy irányításával az RMDSZ kitöltse az 1990-ban megnyílott politikai mozgásteret.

Nem bővelkedtünk ilyen személyiségekben, de voltak többen is, akik nagyságrenddel jobb választást jelentettek volna a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának korábbi póttagjánál, aki bevallottan két nemzetben gondolkodott és aki 1990. augusztus 30-án a második Bécsi Döntés fél évszázados évfordulóján kiadott nyilatkozatában felmondta e történelmi eseménnyel kapcsolatban az összes történelemhamisító román toposzt, diktátumnak nevezve a román fél által kért, elfogadott és végrehajtott, nemzetközi jogilag kifogástalan döntést.

Szőcs Géza kiterjedt nyugati kapcsolatrendszerrel, széles körű műveltséggel s nem utolsósorban bizonyított bátorsággal bírt, ami az erdélyi magyar politikai érdekképviselet vezetésére predesztinálta volna.

Nem hiányzott sok ahhoz, hogy elnök legyen.

Ha Szőcs Géza elnökké választását kőkemény érvekkel felvezető Cs. Gyímesi Éva nem omlik össze lelkileg az első kongresszuson, amikor Domokos Géza szót sem kérve elmondta szubjektív ömlengését arról, hogy ő nem akarja a hatalmat, és nem csókolja homlokon a visszalépni készülő elnököt azt állítva, hogy „nem Rád gondoltam, Géza” (értsd, Domokos Géza) – miközben mindenki tudta, hogy róla beszélt, amikor arról szólt, hogy az RMDSZ-nek el kell kerülni azt a látszatot, hogy utódkommunista szervezet – akkor, bizony másként is történhetett volna. Így Szőcs Géza főtitkár lett, Domokos Géza viszont elnök és a szövetségi politika fő irányítója, aki éveken át szabotálta még azt is, hogy belső körben megtárgyalják az autonómia elvi kérdéseit. De még így is, második emberként nevéhez fűződik az első kisebbségi törvénytervezet, amit Domokosék szakmainak álcázott érvekkel elszabotáltak. Ő volt az, aki elősegítette az RMDSZ felvételét az Európai Néppárt elődjébe, az EDU-ba.

1991-ben ismét egy hajszálon múlott, hogy Szőcs Géza legyen a szervezet elnöke.

Pontosabban ő volt az RMDSZ elnöke a szavazás megismétléséig. Ugyanis Tokay György aradi képviselő arra hivatkozva óvta meg az eredményt, hogy kevesebb szavazat volt az urnában, mint amennyit szétosztottak. Akkor még nem volt demokratikus választási rutinja a kongresszus tagságának, így a küldöttek helyt adtak az abszolút hamis ügyvédi érvelésnek. Józan paraszti ésszel belegondolva, ha óvásra való ok az, hogy kevesebb a szavazat, akkor bárki magánál tarthatja a szavazócéduláját, csakhogy óvhasson, ha nem tetszik neki az eredmény. Óvásra az ad okot, ha több szavazatot számolnak össze, mint ahányat szétosztottak. A második szavazáskor hasonlóan szűk többséggel, de Domokos Géza lett az elnök. Pürrhoszi győzelem volt, mert az elnök mellé egy autonomista többségű elnökséget választott a kongresszus, amelynek működéséhez olyan bátor gesztusok köthetők, mint Horvátország és Szlovénia függetlenségének elsők közötti elismerése. Ebben a testületben – melynek Szőcs Géza politikai alelnöke volt –, gyöngyöződött ki az 1992. október 24/25-én megtárgyalt és ellenszavazat nélkül elfogadott Kolozsvári Nyilatkozat gondolatisága, a belső önrendelkezés mentén kivívandó három szintű autonómia.

Nem véletlen, hogy 1992. október 25. után Szőcs Géza is a zömmel kolozsvári kozmopolita balliberálisok célkeresztjébe került, midőn azok megindították sajtóoffenzívájukat a nemzeti politizálás ellen. Részben korábbi barátai és szövetségesei – Cs. Gyimesi Éva, Magyari Nándor László, Fey László, Bányai Péter, hogy a legaktívabbakat említsem – döfték belé jó mélyen pennájukat. Hogy micsoda demagógiával, micsoda rágalmakkal és minősítésekkel, annak részletes érzékeltetésére szűk lenne e kis írás. Érzékeltetésként elég annyi, hogy írásaikban Tőkés László, Szőcs Géza, Patrubány Miklós és Borbély Imre voltak a „voluntaristák”, akik improvizálnak, akiknek fogalmuk sincs a valóságról, nincs társadalomtudományi felkészültségük (ellentétben velük, ugyebár). Akik úgymond kalandorok, mert az élére álltak annak a politikai emancipációs folyamatnak, amely a Kolozsvári Nyilatkozat elfogadásával zárult és új origót adott az RMDSZ-politizálásnak. Sajnos csak három évre, mert 1996 után a román kormányzati partnereknek való megfelelési igyekezet minden nemzetpolitikai szempontot felülírt.

1993-ban Szőcs Géza Domokos Gézával együtt visszavonult és az 1999-es kilépésééig nem sokat foglalkozott az RMDSZ-szel. Jellemző, hogy 1993-ban a két szárny egy gentlemen’s agreement egyezséget kötött – az autonomisták és a labancok –, miszerint Szőcs Géza lesz az RMDSZ állammodelljén belül az Egyeztető Tanács elnöke.

Az RMDSZ vezetői közben ismételt támadást indítottak volt harcostársuk ellen, aki feléjük úgymond nem számolt el azokkal a pénzekkel, amiket személyes presztízsének köszönhetően kapott és rendeltetésszerűen használt fel, elsősorban lapkiadásra.

Másik tipikus kisstílű piszkoskodás volt, hogy amikor 1996-ban a Fidesz egy általa betöltendő magyar közjogi pozícióba Szőcs Gézát javasolta, Markó Béla levelet írt a Magyar Országgyűlés elnökéhez, melyben azt kérte, a testület ne szavazza meg a Fidesz jelöltjét, mert vele vele nem konzultáltak a jelölés előtt. Hogy miért kellett volna a Fidesznek Markóval konzultálni, az az ex-elnök titka maradt.

E tapasztalat is tényanyagát és hivatkozási alapját képezte, annak az elképesztő erejű tanulmánynak, amit Szőcs Géza írt a Magyar Kisebbség 1998/2-es számába az RMDSZ-kormányzás dilemmáiról. Minden sora aranyat ér az RMDSZ domesztikáltságának bemutatásától az átvilágíthatatlanság részletes igazolásáig. Ezúttal hadd idézzük azt, ami a totalitarizmusról szól:

„Megdöbbentő az a kendőzetlenség és brutalitás, amellyel a(z RMDSZ) kamarilla elfojtani és megbüntetni törekszik bármely ellenvéleményt, sőt bármely olyan véleményt, amely különbözik az övétől. Felkavaró a bolsevik mentalitás eluralkodása azon az RMDSZ-en belül, amely a pluralizmus, a kisebbségek iránti tisztelet és tolerancia zászlóvivőjeként jött létre.

Ha a kamarillának úgy tetszett, nekiesett szétverni az egyik legfontosabb erdélyi magyar lapot. Ha úri kedve úgy tartotta, rövid úton leváltotta egy színház igazgatóját, amiért a kamarillának nem tetsző darabot tűzött műsorára. (…)

Az RMDSZ-t irányító kamarilla – különösen mióta „kormányon vagyunk" – olyan totális hatalmat mondhat magáénak, amilyenre a mai Európában legföntebb eldugott balkáni törzseknél akadhat példa. Ám míg egy albán klán esetében néhány száz alattvaló kénytelen eltűrni törzsfőnökei pöffeszkedését, addig az RMDSZ vezetői egy kétmilliós közösség fölött szeretnék megszerezni a totális kontrollt. Természetesen úgy, hogy őket ne ellenőrizhesse senki.

Mit jelent a totális kontroll?

Politikai kontrollt.

Gazdasági kontrollt.

Intézményi kontrollt.

A sajtó kontrollját.

Ha egy televízió olyasvalakit merészelt képernyőjére engedni, akit a kamarilla nem szeretett, az éjszakai órákban is felcsörömpölt a tévé elnökének telefonja, hogy számon kérjék tőle a merényletet.

A modern parlamenti demokráciákban a hatalmat gyakorló párt fölött a rivális pártok, az alternatív politikai filozófiák, a független nyilvánosság s még az igazságszolgáltatás is kontrollmechanizmusokként működnek.

Az RMDSZ azonban – mint tudjuk az erdélyi magyarság szabad akaratából létrehozott egypártrendszer megtestesülése, annak minden szörnyûséges következményével együtt.

Mert ahol egypártrendszer: ott zsarnokság van.

A monopólium: halál.

Ahol valaki vagy valami versenytárs, kontroll és megmérettetés nélkül marad, ott megindul a degenerálódás, az értékek elfajzása.“

Szőcs Géza sok tekintetben lényeglátó ember volt. E lényeglátás is segíthette abban, hogy kormányfőtanácsadóként elfogadja a Fidesz és az RMDSZ közeledését, melynek reálpolitikai mögöttesei voltak, részben Kárpát medencei szintűek (minél kevesebb belső front), részben geopolitikaiak (Orbán nyilván számol azzal hosszú távon, hogy Románia fehér keresztény ország s mint ilyet szerencsés lenne integrálni a V4-ek szövetségi rendszerébe Nyugat-Európa rohamos iszlamizációjának idején.)

Szőcs Gézát a halál szellemi és alkotóerejének teljében ragadta el.

Hiánya pótolhatatlan.