HIRDETÉS

A cél újragondolása önbizalmat adhat

Plesek Zoltán 2017. december 01., 20:24 utolsó módosítás: 2017. december 01., 20:32

Sok ember élete során lelki maszkokat visel függetlenül attól, tud-e róla, vagy sem. A csalódások és a fáradtságok vezetnek el oda, hogy mindezt felismerjük. Minél előbb, annál jobb.

Magányosság. Néha úgy érezzük, hogy minden jobb lenne, mint a jelenlegi állapotunk

A terápiára jelentkező embereknél gyakori, hogy úgy érzik, nincs kellő önbizalmuk. Ennek több oka is van. Az első abból fakad, hogy több ideje küszködnek valamilyen lelki gonddal és egyedül nem képesek megoldani. Úgy érzik, nem tudnak megfelelni olyan feladatoknak, amelyek látszólag másoknak nem okoznak gondot. Ugyanakkor ott van a háttérben az is, hogy nem igazán tudjuk, miben áll a jó önbizalom. Manapság, ha nem érzem magam folyamatosan euforikusan és nincs bennem túltengő optimizmus, akkor a fogyasztói társadalom álértékei tükrében valami nincs rendben velem. Nehéz ennek a többség által elfogadott véleménynek ellenállni. Az, hogy nem lehetek mindig győztes, nem szólhat minden rólam, azt gyakran kifelejtjük az érvek sorából.

Van egy harmadik ok is, ami abban áll, hogy az emberek nem érzik magukat önmagukkal összhangban:

HIRDETÉS

saját életükben a folyamatos kompromisszumokat és a többiekhez való alkalmazkodást látják, és egyre kevésbé ismerik fel saját értékeiket cselekedeteikben, döntéseikben, életükben.

Egy idő után úgy érzik, saját maguk ellen dolgoznak, nem képesek kiállni érdekeikért, nem képesek megvédeni saját szempontjukat, és ezt mások kihasználják.

A felelősségvállalás ára

Szülőként azt szeretném, hogy gyermekeim harmonikusan fejlődjenek, és szeretetteljes kapcsolatom legyen velük. És azzal szembesülők, hogy büntetem őket, vitázok velük. Beosztottként a munkámat végzem, és próbálok eltekinteni attól, amikor a munkának nincs meg az elvárható és arányos jutalmazása. Egy idő után már nem várom, hogy megfelelően jutalmazzák munkámat, hanem az életemet kezdem visszalopkodni a munkahelyemtől. Elmerülök a Facebook-megosztások között, leveleimet böngészem, karácsonyi ajándékokat keresgélek, kések, lógok – mindezt munkaidőben.

Vezetőként emberséges, igazságos és tiszteletre méltó szeretnék lenni, de azt hiába várom el beosztottjaimtól, hogy felügyelet nélkül felelősségteljesen dolgozzanak. Vagy legalábbis nem elég gyakran és nem határidőre. Miután kézbe veszem a dolgok irányítását, beosztottjaim úgy tekintenek rám, mint rabszolgahajcsárra és ezt egyesek szóvá is teszik.

Állampolgárként azt látom, hogy az állammal meg kell küzdenem jogaimért. A kötelezettségeket automatikusan behajtják rajtam. Egyensúly a kettő között nincs. A szerepeink és az azokból származó csalódásainkat akármeddig sorolhatnánk. A közös bennük az, hogy a sok kisebb-nagyobb csalódás miatt belefáradunk. Először ábrándozunk, majd azon töprengünk, miért nem lépünk ki a helyzetből. Otthagynánk az országot, a társunkat, a gyermekeket, mert már elég nagynak tűnnek, hogy végre önállósodjanak. A munkás vállalkozni szeretne, a vállalkozó alkalmazottnak vágyik. Úgy érezzük, minden más jobb lenne, mint a jelenlegi állapotunk.

A csalódások és a fáradtság oda vezetnek, hogy a gyors és könnyű megoldásokat keressük. Arra szeretnénk támaszkodni, amit már tudunk, ami máskor is bevált, amit értünk, és amiről azt hisszük, a jó megoldást hozza.

De komplex társadalomban és világban élünk. A régi döntéseim és stratégiáim nem segítenek át minden új helyzeten. Emiatt kompromisszumokat kötünk, hogy mentsük a menthetőt és kerüljük a folyamatos konfliktushelyzeteket. Ezek később követnek és egyre terhelőbbek lesznek.

E helyzetekben szeretnénk letenni azokat az álarcokat, amelyek diktálják a szerepeket. Szeretnének másként dönteni, cselekedni, beszélni, és nem értjük, miért nem sikerül. Minél jobban küzdünk a maszkok ellen, azok annál jobban fojtogatnak minket.

A kompromisszumok kialakulása

Kezdetben ott van az, amit szerettünk és amiben hittünk. Tele voltunk jó szándékkal. Egy sor értéket képviselünk lelkesen: szeretünk, segítünk, tanulunk, dolgozunk, házasodunk, gyermeket vállalunk. Ezeket általában nem egyedül tesszük. Ott vannak a munkatársak, barátok, a család, a társ, később a gyermekek. Rájuk is tekintettel kell lennünk. Ők is több mindent vállalnak. És elkezd ütközni a sok jó, amit szeretnénk. Az én szabadidőm ütközik a kolléganő gyermekének az óvodai tevékenységeivel. A leadandó projekt sikere a munkatársam szabadságával. A focimeccs a gyermek fürdetésével. Megjelenik a fauszti probléma, hogy mi a fontosabb: ők vagy mi, te vagy a gyermek, a munka vagy a család, te vagy a munka? És úgy tűnik, elmaradnak a konkrét válaszok, egy idő után pedig kézbe vesszük a dolgok irányítását. Hajthatatlan főnök, morcos kolléga, sértődékeny férj vagy feleség, szigorú szülő leszek.

Maszkok ezek, mi magunk nem ezek vagyunk, hanem így érjük el a céljainkat. De egy idő után már mi is elfelejtjük azt, mit miért teszünk, csak a szerepért fizetett áron bánkódunk.

Miért van az, hogy engem mindenki kihasznál? Miért nem sikerül előrelépnem a munkahelyi ranglétrán, amikor a nálam felkészületlenebbeknek sikerül?

Azt hiszem, mindenkinek van ilyen kérdése.

A maszkok terhe

Környezetünk általában nem tud segíteni e miértek megértésében. Egyszerűen azért, mert vagy az érem egyik oldalát nézik vagy a másikat. Egyetérteni vagy ellentmondani valakinek nem túl nehéz. És az is nyilvánvaló, hogy mindennek ára van. Ám egy dolog tudomásul venni az árat, és más azt hosszú éveken keresztül fizetni. A másik ember könnyen kijelenti: váltsál végre, ha meguntad. Mert nem kell azon agyalnia, hogy mi lesz a következménye. Ugyanígy azt is könnyű kimondani: tarts még ki. Ezért nem segítenek egy ponton túl a baráti, családi tanácsok. Mert túlegyszerűsítik a kérdést. A bátorítás mellett még jobban nekifeszülünk a dolgok megváltoztatásának anélkül, hogy az általunk letett szerepet más felvenné. Azt már kevesen mondják el nekünk, hogy ami velünk történik, azt valamilyen módon mi választottuk. A valamit valamiért árát fizetjük meg. Erről nem lemondani kell, hanem időnként újragondolni és újratervezni.

Mindezek után úgy tűnhet, elkerülhetetlen az, hogy életünket elrontsuk. De ilyen egyszerűen ez mégsem igaz. Senki nem állít meg bennünket abban, hogy néha megálljunk és meghallgassunk másokat, amikor esetleg ránk panaszkodnak. Átgondolhatjuk őszintén, hogy van-e alapja a panaszuknak. Ez gyakran egy jó kiindulási pont lehet.

Szabadulni a maszkoktól

A szükséges változtatások a mindennapi maszkjaink közötti váltást is jelentik. Letenni egy terhelő maszkot lehetőséget ad arra, hogy kipróbáljunk egy másikat. Ezzel ellentétben mi másra vágyunk. Azt szeretnénk, ha a maszkokat letéve önmagunkat tudnánk megmutatni. Az őszinte és cenzúrázatlan önmagam szeretnék lenni. Azt az énemet szeretném megmutatni és elfogadtatni, amelyiket nem torzítják kompromisszumok és a merevségből származó hazugságok. Azt szeretném, ha az emberek elfogadnának és szeretnének. Azonban valahányszor megpróbálkozunk e lelki nudizmussal, úgy tűnik, valaki mindig kihasználja, és átgyalogol lelkünk védtelen tyúkszemén. Gyorsan megbántódunk, és újra előkapjuk harci szerelésünket, a jól bevált maszkot. És még jobban kétségbeesünk.

Másrészt a lelki nudizmus eme gyakorlata tényleg allergiás hatást vált ki másokból. Nehéz a hajthatatlan főnőktől szó nélkül elfogadni, hogy ő mennyit szenved, amiért őt senki nem bírja. Nehéz az alkoholista sok fájdalmától meghatódni vagy az anyától, aki bevallja, hogy ő is utálja saját ételeit. Ilyenkor szoktuk elmondani, mi hogyan látjuk a dolgokat. A végeredmény gyakran sértődöttség mindkét részről.

A változtatás lehetősége

A célok megvalósításában túlhajszoljuk magunkat. Kimaradnak azok az idők, amikor át tudnánk gondolni a hogyan tovább lehetőségeit.

A pszichológiai tréningek és szakkönyvek jó ideje ezt hangoztatják. Nevezik ezt relaxációnak, meditációnak, tudatosításnak vagy művészetterápiának. Jól jön, ha néha ezekre is időt szakítunk. De a legtöbbünknek ez nem elég. Időben és minőségben is többre van szükségünk.

Idő és módszer kell ahhoz, hogy a régi céljainkat áttekintsük. A régen elhalasztott tervek, álmok könnyebben eszünkbe jutnak, de hogy esélyt kapjanak, előtte helyet kell teremteni nekik. Mindez időt, módszert és a veszteségekkel való szembenézést feltételezi. Úgy érzem, erre egyre kevesebb időt tudunk szánni. Talán ezért van az, hogy ezek a dolgok a pszichoterápiákban egyre több időt nyernek. Mert ott e nélkül nincs továbblépési lehetőség.

A módszer feltételezi a bizalmat. Hinni kell abban, hogy a folyamat vége nemcsak a régi dolgok felbolygatása, hanem letisztultabb, naprakészebb – újra vállalható énkép és – önbizalom lesz. Egyenként kell újragondolni a kompromisszumokon épülő szerepeket képviselő maszkokat. Le lehet őket dobni, vagy leporolni, újrafesteni, esetleg teljesen átszervezni. És persze azt is meg kell érteni, hogy ez egy intim folyamat. Nem mások szeme láttára, füle hallatára megy mindez végbe. Egy-egy felújított maszk vagy szerep csak akkor kerülhet mások szeme elé, amikor már újra vállalható. Ahogy átöltözni sem az utcán szoktunk, hanem otthon – ugyanígy ez is az intimitásunk megőrzésével történhet. Ha sikerül rendszerré alakítani, eltűnhet a lemerevedés érzete. A maszk nem sül rá a hordozója arcára. A sokszínűség, az alkalmazkodóképesség, a másokra való odafigyelés kerülhet elő, a valamikori régi igazi énünk.

Társas, szakmai és magánéleti szerepeinkben tehát jobban járunk, ha nem lerázni próbáljuk a ránk merevedett maszkokat, hanem a maszk-gardróbunkban válogatunk az alkalomhoz megfelelő szerepet magunknak.

Közben lesz alkalmunk önmagunkkal is szembenézni úgy, ahogy néha az ember meg kell néznie magát a tükörben, hogy megjelenése talál-e azzal a hellyel, ahova indul. Ha megtesszük, a változásokban a többiek meg fogják látni azt, amit mi szeretnénk megmutatni: a bennünk levő emberséget, a célokért való kitartásunkat. És ezt mások is értékelni fogják. Újra lesz önbizalmunk és erőnk küzdeni céljainkért.

A szerző pszichológus és pszichoterapeuta

HIRDETÉS
0 HOZZÁSZÓLÁS
HIRDETÉS
HIRDETÉS