Csűry István királyhágómelléki református püspök
A címbeli kijelentés (Jn 11,40) Lázár sírjánál hangzott el Jézus ajkáról. A halál már négy nappal azelőtt beállt. Előbb hosszabb betegség utalt a végzetes eseményre. A család vesztesége elkerülhetetlenné vált, a testvérek hármas egysége megbomlott. Betánia közössége megfogyatkozott, és Jézus is szegényebb lett egy jó baráttal. Hasonló helyzetben a mindenkori ember ítéletes bosszút, helyrehozhatatlan kudarcot, megfékezhetetlen tragédiák félelmét éli át. Ebben a vert állapotban Krisztus örök érvénnyel üzeni a hittel élőknek: te is meglátod Isten dicsőségét! A szeretet most is bőven mér. A gyászolók nemcsak részvétet nyernek el, hanem a dicsőség gazdag ajándékát. Jézus nemcsak falatokat juttat az éhezőnek, hanem fejedelmi asztalt terít.
Húsvét akkor lesz igazi ünnep, ha értelmünk megkísérli megközelíteni a felettünk álló titkot, és ha a hitünk imádsággal tapad az élet forrására.
Isten Fia szerette Lázár családját, és ők viszonozták teljes odaadással ezt a lelki kapcsolatot. Éppen ezért nagyobb a gyógyítótól elvárt sietős közeledés, az együttérzés megnyugtató hangja és a halált legyűrő mennyei erők felsorakoztatása. Az elvárások ellenére, a Megváltó ellenségeinek örömére elmarad az utolsó órákat, esetleg napokat elviselhetővé tevőegyüttlét. A názáreti elkésik! A halál pontosan érkezik, mint ellenállhatatlan pusztító erő, amelynek előfutára a gyógyíthatatlan betegség, kísérői a teljes sötétség, a tehetetlenség, a szorongás minden változata, hogy végül az élőt is a sírba taszítsa. Krisztus elkésik! Kiáltják ma is a betegek, az özvegyek, az árvák, a szegények, és kiáltjuk mi is valamennyien különféle oknál fogva. Krisztus késik, nem is akar érkezni, mással foglalkozik, közben semmivé lesz minden! Lázár nővéreivel együtt kimondatlanul mi is eljutunk addig, hogy halál ellen nincs orvosság, vagy végül a remény is meghal, lehet most már nem is utoljára. Vádoljuk Urunkat azzal, hogy miatta odalett a remény, a feltámadás napját a világ végére helyezte. Az ígéretesnek látszó jövőelőtti boldogtalan jelenből mintha kivonult volna Krisztus. Magunkban is és a bennünket meghallgatók előtt is tisztáznunk szükséges annak okát, hogy a végidők feltámadása miért nem lesz a mindennapok örömteli nyugalma és erőteljes bátorítása. Ha a Lázár halálának és feltámasztásának történetét lelki mélységében megvizsgáljuk, akkor derül ki, hogy a gyászolók csak a beteg meggyógyulását várták. A halál beálltával már nem volt elvárás, csak rejtett és kevésbé titkolt vád, szemrehányó mondatok. A szomorú jelenük megvakította őket, már Jézust is csak késlekedő barátnak tekintették. Egyedül Márta emelkedik a bánat fölé, egyedül neki nem bénította le hitét a tehetetlenség tömege. Krisztus kérdésére Péterhez hasonlóan kimondja a biztos ismereten alapuló hitvallását: „Te vagy a Krisztus, az Isten Fia, akinek el kell jönnie a világba.” (Jn 11,27) Jézus eltörölte a kilátástalan jelen és az ígéretes jövő közötti szakadékként tátongó határvonalat, ezt a teljesen új helyzetet azonban csak kevesek ismerik fel. A Megváltó a legnagyobb mélységben, a legfélelmetesebb aggodalmak között is mellettünk van, de ennek megtapasztalása csak igazhitű ismerettel és szívbeli bizodalommal lehetséges. Húsvétkor illik megvizsgálnunk önmagunkat azzal az őszinte kérdéssel: kicsoda a legnagyobb az életünkben? Ameddig a gondok, bajok, saját véleményünk, gonosz fantáziáink vannak előtérben, addig nem adunk helyet a Szabadítónak. Addig a halál az úr életünkben, addig a magunk sebzett énje tolakszik előre, addig a feltámadás meseszerű történet, és a végidők ígérete elérhetetlen messzeség. Minden elrendezetlen konfliktus, megválaszolatlan kérdés, további bonyodalom a feltámadás valóságának tagadásából következik. Megkötözöttségünk, amit Lázár környezetében is tapasztalunk, azért van, mert az Isten mindent megújító jövőbeli szándéka nem hozhat a megkérgesedett szívekbe és lelkekbe annyi erőt, amennyi szükséges a halál erőivel szemben. Ebben a helyzetben nem a mennyei segítség kevés, hanem a szív és a lélek kérgének kóros megfásulása, egyre jobban való érzéktelensége. Még azzal sem védekezhetünk, hogy az ígéretes jövendőbeláthatatlan messzeségben van, mert éppen ebben a történetben jelzi Krisztus: „Én vagyok a feltámadás és az élet...” (Jn 11,25) A létezést megerősítő kijelentés (én vagyok) most nemcsak az élőIsten létezését jelenti, hanem a jelenlétét is. A Mártáék előtt álló késéssel érkező Jézus idehozta a jövőt, vele van a halált legyőző erő, minden újjá lesz, de most őbenne minden újjá lett! Erre az igazságra kell nekünk ma felelnünk, mert erre kérdez Jézus ma is: hiszed-é ezt?
Krisztus, amikor arról beszél Lázár sírjához közeledve, hogy Isten dicsősége is látható lesz, akkor éppen azt üzente meg, hogy ott és akkor nemcsak egy embert kapnak vissza, hanem valamennyien saját feltámadásukba vetett hitüket, ami messze túlmutat a megéledő test ideig-óráig való meghosszabbításán némi halálban eltöltött napok után. Akit visszakapnak Lázárban, nemcsak élettulajdonos, hanem az, aki testvér újból, megint közeli barát, akivel kiegészült a gyülekezet. Isten a feltámadás által olyan csodák halmazával lepi meg a világot, amire nem gondolhattak néhány órával előbb, és nem is számíthattak ezekhez hasonlóakra. Isten dicsősége a halálon győzedelmes élet kincseiben fénylik és töri át a sötétség mindig ellenünk erőlködő hatalmát.
Szeretett Testvéreim! Jézus azzal a céllal érkezett Lázár hajlékához, hogy felébressze őt.(Jn 11,11) Az újszövetségben ez a szó egyszer fordul elő, ennélfogva jelentése is hatványozottan lényeges. Lényeges, mert az élet és halál kapcsolatának kulcskérdését és döntőmagyarázatát szemléltette. Nemcsak Lázár ébred, hanem a környezetében mindenki. Ráébrednek az élet jelenének jövőből hallatszó igazságára, mert Istené az utolsó nap, de ráébrednek a jövőn jelenben jelentkezőbiztatására, mert „Én vagyok a feltámadás és az élet!” már ma is – mondja Jézus.
Húsvéti ünnepünk legyen ébredés, legyen élet, legyen örvendező reménység!
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.