Anyák napja Erdélyben – édesanyák vallomásai a legszebbnek tartott női hivatásról

Már nem emlékszünk az időpontra, hogy mióta ünnepeljük az anyák napját. Az egyházi naptárakon május első vasárnapja mellett megjelenik az ünnepi megnevezés: anyák napja. Ez alapjában véve nem hozott újat, hiszen a Kárpát-medencében élt elődeink is úgy tekintettek az anyákra, mint akik tiszteletet és szeretetet érdemelnek. Lehet rózsával, verssel, énekkel, tortával vagy pezsgővel köszönteni őket, de a legszebb anyák napi ajándék ma is a tisztelet és a szeretet, amit anyanyelvünk talán legszebb szava tolmácsol: édesanyám. Összeállításunkban többgyerekes anyákat kérdeztünk arról, számukra mit jelent édesanyának lenni.

Fekete Judit kémia–fizika szakos tanárnő, a nagyajtai unitárius vártemplom kántora:
„Már amikor kimondtam a boldogító igent, az volt az álmunk, hogy nagy családunk legyen. Akkor még nem tudtam, mit jelent anyának lenni, de éreztem, hogy a gyerek Isten legcsodálatosabb ajándéka. Nem sok idő után Isten megajándékozott három csodálatos gyermekkel. Izgalommal töltött el, amikor első gyermekünkkel áldott állapotba kerültem.

Aztán eljött a nagy nap, amikor felsírt első gyermekünk, Ágnes, egy gyönyörű kislány. Ő lett a mi kis világunk közepe. Néha megfogalmazódott bennem a gondolat, vajon jó anya tudok-e lenni. A békés, boldog családi légkör, kislányunk mosolya, a baba illata mindig elűzött minden félelmet a lelkemből. És ez a boldog érzés töltött el, amikor megszületett a második és a harmadik gyermekünk, Hunor, majd Kincső is.
Hálás vagyok a férjemnek és a három gyermekemnek, hogy anyává lettem, ami az egyik legszentebb dolog az életemben. Gyermeket nevelni tudatosan, nagy szeretettel, sok türelemmel és megértéssel a legfelelősségteljesebb feladat. Felelős vagyok minden tettemért nőként, feleségként, anyaként, pedagógusként és egyházi kántorként, hiszen a személyes példával tudok legtöbbet adni gyermekeimnek. A jó példa a legjobb pedagógus.
Ahogyan visszapergetem életem fonalát, eszembe jutnak az esti közös mesemondások, éneklések, imádságok, önfeledt hempergőzések, mondókák, társasjátékok, hangos kacagások, az együtt tanulások és a családi kirándulások. Ezek az áldott emlékek kötnek össze minket, szülőket és gyermekeket. Úgy érzem, általuk lett a családunk élete szép, és általuk alakult ki erős lelki kötelék gyermekeink és közöttünk. Meghatódva gondolok azokra az alkalmakra, amikor közösen imádkoztunk a terített asztalok mellett, betegségben vagy éppen gyógyulás után, angyaljáráskor, és fergeteges jókedvvel énekeltünk. Örök emlék és drága kincs marad lelkünkben a közös citerázás, a fellépés izgalmai és a sikerek.

De igazából ezután kezdődik a másik csoda, hogy emberré neveljük őket. Férjemmel erre igyekeztem én is: lehessünk számukra olyan jó kertészek, akik gondosan nyesik a gyümölcsfák ágait, hogy azok jó termést hozzanak. Gyermekeinket úgy kell irányítani, hogy tiszta lelkű, öntudatos, a maguk harcát becsülettel megvívni képes, hittel teljes felnőttek legyenek. A mi örömünkre is.
Székelyföld kis szögletéből, Erdővidékről, Nagyajtáról kívánom minden édesanyának – aki társam ebben a szent munkában –, hogy az élet nehéz pillanataiban mindig gondoljon erre: a legnagyobb kihívás és a legnagyobb áldás szeretetben és hitben édesanyának lenni.”

Ila Ildikó, a Marosvásárhelyi Rádió munkatársa:
„Gondolatokat megfogalmazni és szavakat szőni arról, hogy mi az anyaság, vagy mit jelent anyának lenni, nem egyszerű. Szentség, amit szívesebben megél az ember, mint beszél róla. Az anya tudja. Amíg valaki rá nem kérdez, addig úgy létrázik naponta a legnagyobb mélységek és magasságok között, hogy nem filozofál. Teszi a dolgát. Régen a barátaim is sejtették, hogy sok gyermekem lesz. Számomra világos volt, mit miért teszek ennek érdekében, bár ez csak később fogalmazódott meg bennem. Az anyaságnak rendeltem alá magam. Ezért tanultam, ezért növekedtem testben és lélekben. Amikor megfogant bennem az első élet, éreztem, eljött a pillanat, kezdődik. Lehet, más ezt akkor érzi, amikor végre betöltheti az igazgatói pozíciót, róla szólnak a hírek, vagy munkájában végre elismerik. Én ezt az elismerést akkor éreztem, amikor Isten rám bízta az első életet. És közel két évre rá még rám bízott kettőt. Egyszerre. Kell-e ennél nagyobb kitüntetés?

A férjem is eljött hozzám Magyarországról. Nem én mentem oda. Ő is egyből itthon érezte magát. Ismét világos volt, hogy a fészkünket miért ezen a fán rakjuk meg. Sőt a városi fa helyett egy falusit választottunk, mert itt jobban hallani, ahogy szuszog a természet. Nekünk az mindent megér, ha nyáron egy szál bugyiban rohangálhatunk a kertben, a diófa alatt megérthetjük az élet nagy dolgait, van hely a barátoknak, a családnak, és csak Zoli komámékhoz kell felmászni a szemközti dombra, ha állatokat akarunk látni. Nincs pompa, csiliviliség, de nem is kell. Szánunk időt egymásra. Ha reggelizés közben a gyermekem azt mondja, hogy a világ legjobb élete neki van… ez az igazi boldogság. Itt, ahonnan még busz sem jár be a városba. Mi itthon vagyunk otthon, és ezért szívesen megdolgozunk, akár rá is dolgozunk, ha kell.
Te könnyen beszélsz, mondták nekem. Ma sem értem, miért. Voltak pillanatok, amikor férjemet három torkaszakadtából síró gyermekkel vártam haza, voltak éjszakák, amikor csak azért aludtam vissza, hogy ismét megébredhessek, volt, hogy inkább nem néztem tükörbe, mert úgysem magamat láttam a fáradtság miatt.

A legszebb történet.
A gyermekeim? Elfogult vagyok. Persze, hogy nekem ők a legesleg! Meg sem érdemlem, annyira jó fejek. Fölöttébb hálás vagyok értük. Néha eszembe jut, mi lenne, ha nem hagytuk volna megszületni őket. Milyen szomorú lennék én is, a férjem is, de a világ is, és még csak nem is tudnánk, hogy miért.
Szeretem minden pillanatát anyai pályafutásomnak. Még azokat a perceket is, amelyekre nem vagyok büszke. Van minden: nevetés, sírás, sírva nevetés. Számomra ez a tökéletesség, amiért elsősorban Istennek és az én tökéletes édesanyámnak vagyok és maradok hálás örökké.”

Szilágyi Olga, a jeddi Benedek Elek Általános Iskola tanítónője:
„Szerencsés vagyok, hiszen megismerhettem őt, felnevelhetett, és még köztünk van. Édesanyám megtanított hinni Istenben. Ez a hit ad erőt elviselni betegségeim nehéz súlyát. Ezt és még azt a sok mindent, amit a több mint négy évtized alatt adott nekem, szeretném most megköszönni neki. Két felnőtt gyermek édesanyja vagyok. Azt hiszem, sokat számít, milyen körülmények között tapasztalod meg az anyaságot. Amikor először anyuka lettem, tele voltam fájdalmakkal, félelmekkel, nem volt még igazi otthonunk. A második gyerekemmel már könnyebb volt, hiszen volt lakásunk.
Anyának lenni nehéz. Emlékszem, az elején borzalmasan fárasztó, csupa aggódás – vajon jól végzem-e – és lelkiismeret-furdalás, hogy szeretnék többet adni. Mindent. De nem tudok. És az állandó féltés, hogy vajon minden rendben lesz-e. Ez akkor sem múlt el, amikor gyermekeim felnőttek. De minden – a fáradtság, a féltés, az aggódás – elrepült, amikor megöleltek, és rám mosolyogtak. Ez ma is így van, pedig már nagyok.

Amikor a gyerek világra jön, és az édesanya először a karjaiban tarthatja, egész testét elönti a boldogság és a gyermeke iránt érzett, legmélyebbről áradó és soha el nem múló szeretetet. Abban a pillanatban nem létezik nehézség, sem fájdalom. Egy csodálatos és feledhetetlen érzés az. Gyermeke megszületésével az anyukának életre kiható, új hivatása lesz. Felelősségteljes és örömteli hivatás, a legcsodálatosabb, amelyet nem lehet szavakba önteni.
Pedagógusként is nagy felelősséggel tartozunk a ránk bízott gyermekek iránt, és ez bizony sok nehézséggel, aggodalommal jár. Reggel, amikor bemegyek az osztályba, már az első pár percben észreveszem, ha közülük valaki szomorkodik. Kicsit az enyémek is, hiszen a délelőttöt velem töltik, második otthonuk az iskola. Igyekszem őket nevelni és szeretetre tanítani.
Anyák napja alkalmából, minden édesanyának boldogságot, egészséget kívánok, hogy minél többet tudjon szerettei között maradni és szeretni.”

Suba Köpeczi Júlia újságíró:
„Anyának lenni a legnagyobb kihívás, életre szóló aggódással megáldott feladat. Ha belepillantok az idő alagútjába, sok emlék pattan elő, ami mély repedést, nyomot hagyott bennem anyaságommal kapcsolatban. Iskolából és a csodás családi fészekből az életbe lépve szembesültem olyan dolgokkal, amelyek már akkor szembeszegülést és felháborodást váltottak ki bennem. Csúfolták, megbélyegezték azokat a nőket, akiknek nem lehetett gyermekük. Először hallottam azt a szót, hogy magtalan. Mi lesz, ha nekem sem lehet gyermekem? – tettem fel magamnak a kérdést. Félelemben éltem, mert én is nehezen, sok kín árán jöttem világra. Édesanyám életét beragyogtam, mint minden anya életét a gyereke. Akkor lehetett velem madarat fogatni, csillagokat lehozni az égről, amikor megszülettek a gyermekeim. De jött a rémület is, amikor Zsuzsimmal és Lacimmal kiengedtek a szülészetről. Pánik a köbön: ettől a perctől felelős vagyok az életükért, amíg tart az én ösvényem. Mi, anyák, kitanuljuk és megérezzük, mit és hogyan tegyünk. Ha lehet, mindig jó mederben hömpölyögjön gyermekeink élete. Testünk, lelkünk szenved, ha bajban vannak.
Nem szóltam azokról az édesanyákról, akik úgy élik le az életüket csakis a gyerekek miatt, hogy minden napjuk pokol a részeges, felsőbbrendűségtől dühöngő párjuk mellett. A családi békéért, a csendért, hogy a világ előtt úgy látszódjék, minden rendben. Ők a nagybetűs áldozatok, akiket nem tüntetnek ki semmivel.
Makkai Gyöngyvér csodálatos művének címe: Az anyák sírnak, ha üres már a fészek. Bizony sírunk, ha magasban repülnek, vagy alacsonyan szállnak.

Anya csak egy van: erre akkor jövünk rá valójában, amikor hideg homlokát simogatjuk. Akkor felperzsel a lelkiismeret lángja, ha nem tettünk meg mindent értük, amíg éltek. Anyák napja legyen minden nap. Nem olyan nehéz mosolyt csalogatni arcukra. Tíz másodperc csupán.”

Nagy-Bodó Tibor