Ha valaki a hetvenes években csak egyszer-kétszer is betette a lábát egy erdélyi táncházba, előbb-utóbb óhatatlanul találkozott Kallós Zoltán nevével. Jobb esetben személyesen is összefuthatott vele valamelyik alkalomkor. Már akkoriban sem volt éppenséggel fiatalember, és a napokban betöltötte a kilencvenedik életévét is.
Kallós Zoltán 1926. március 26-án született a mezőségi szórványvidéken, a Kolozsvártól 26 kilométerre fekvő Válaszúton. Szülőfaluja ma a nevét viselő, 1992-ben létrehozott alapítványnak ad otthont, amely számos hagyományőrző tevékenység szervezője, emellett a moldvai csángók ügyének egyik támogatója. 2010-ben sor került a Kallós Zoltán Múzeum és Néprajzi Központ hivatalos átadására is. A napokban a Kolozs Megyei Tanács, Vákár István alelnök kezdeményezésére Kolozs megye díszpolgára cím adományozásáról döntött a Kossuth-díjas néprajzkutatónak.
Az indulás évei
Gyermekévei idején a vegyes nemzetiségű faluban, anyanyelvével párhuzamosan a román, valamint a cigány nyelvet is megtanulta. Tanulmányait Kolozsváron folytatta, majd a sepsiszentgyörgyi Tanítóképzőbe iratkozott, ám tanítói oklevelét már Kolozsváron szerezte meg.
Tanulmányi éveiről Kallós Zoltán Gulyás Gyula és Gulyás János Balladák filmje című 1989-es dokumentumriportjában mesélt: „Az első osztályt magyarul végeztem, utána következett egy szorítás, Antonescu idejében, bezárták a magyar iskolát, és a II–III–IV. osztályt már románul végeztem. Onnan bekerültem a kolozsvári református kollégiumba első gimnáziumtól; a hatodikat aztán Sepsiszentgyörgyön végeztem, a líceumban és képzőben, szintén református líceum- és képzőben, mivel nem bírtam a latint. Onnan visszakerültem Kolozsvárra. 46-ban végeztem a tanítóképzőt és akkor kihelyeztek Magyarvistára. Az egy nádasmenti kalotaszegi falu, körülbelül 19–20 éves voltam ekkor, onnan mentem katonának. Közben megismerkedtem Jagamas Jánossal, volt folklórtanárommal, aki aztán engem bevitt Kolozsvárra, a Zeneakadémiára. Tulajdonképpen az egész zenei tudásomat neki köszönhetem, fontosnak találta ő is, hogy megtanuljak népdalt jegyezni. Ott aztán az osztályharc szellemében kinyírtak másodéven…” A „kinyírást” Kallós annak köszönhette, hogy családja kuláklistára került, „egészségtelen” származása miatt tehát egy ideig nem folytathatta az akadémiai tanulmányait. Később mégis visszavették, erről így mesélt Metz Katalin újságírónak egy 2003-as életútinterjúban: „Apám egyik ismerősének közbenjárására a miniszterelnök Petru Groza intézkedett, és visszavettek. Igen ám, csakhogy harmadéves koromban jött egy olyan rendelkezés, hogy akinek a szülei Kolozsvárott laknak, az nem jogosult az ösztöndíjra. Egyik rokonom műhelyében kezdtem dolgozni, s úgy döntöttem, hogy kiveszem az egyetemi irataimat, és elmegyek önként Moldvába tanítani. Kiderült, hogy mégis megadták az ösztöndíjat, holott azelőtt a kérvényemet visszautasították. A zeneszerzést oktató tanárom undokul viselkedett velem, megismételtette az évet, s ezek után megint elestem az ösztöndíjtól. Úgyhogy nagy küzdelmek árán végeztem el az akadémiát.” (Európai Utas, 2003, 3. sz.)
Tanára, Jagamas János az akadémián is arra ösztönözte, hogy tudatosan folytassa a már kisdiák korában elkezdett gyűjtéseit: „Márkus Albert volt a szolfézstanárom, Nagy István a kórusvezető, ő tartotta a kórusgyakorlatokat, ő különben már a tanítóképzőből ismert, Jagamas szintén. Elindultunk Bartók nyomdokain a bihari tájakon. Egy belényesi szállodában laktunk, onnan jártunk ki, eközben megismerkedtünk Bartók hajdani román gyűjtőtársával, barátjával, a tanár Bositával, akit épp e közös gyűjtés, kapcsolattartás miatt mellőztek. Egész a havas tetejéig, Budureanáig mentünk föl a kisvasúttal, velünk jött Szegő Júlia, a kolozsvári Bartók-könyv szerzője is. Így telt el az akadémia első éve. Most már alaposabb gyűjtésbe fogtam anyám falujában, Feketelakon s a szomszéd falvakban, aztán a Maros menti tájakon is” – mesélte a fentebb említett interjúban Kallós Zoltán.
Tanítói oklevelével Moldvában, a Bákó közelében levő csángó faluban, Lészpeden kapott állást. Miután itt Kallós megismerte a moldvai csángók hagyományait, és felismerte az elrománosító politikát, megszállottként kezdte el a Kárpátoktól keletre szakadt magyarok vokális és hangszeres népzenéjének, hagyományainak gyűjtését. 1957-ben betiltották a magyar nyelvű oktatást a moldvai csángó falvakban, azonban ő nem tudott elszakadni a vidéktől. Közel nyolc éven keresztül a Gyimes-völgyében, fakitermelésnél vállalt munkát. Később megismerkedett, majd szoros barátságot kötött a fiatalon, mindössze 51 éves korában elhunyt Martin György néprajzkutatóval, a nemzetközi rangú magyar tánckutatás megteremtőjével, és együtt járták Erdélyt, főként a Mezőség és Kalotaszeg falvait táncosok, zenészek, énekesek után kutatva. Talán nem mellékes megemlíteni, hogy első magnóját Kallós magától Kodály Zoltántól kapta.
A szeku éber szeme
Munkája természetesen nem kerülhette el a román állambiztonsági szervek figyelmét sem. Ablonczy Bálint és Korniss Péter A Mezőségtől Moldváig: Kallós Zoltán útjai című kötetében a néprajzkutató arról is beszélt, hogyan üldözte őt és társait a Szekuritáté: „Jöttek volna beszerelni hozzánk valamilyen lehallgatókészüléket, csak nem számítottak arra, hogy otthon találnak. Hazaértem ugyanis egy moldvai gyűjtőútról éjszaka, lefeküdtem aludni, még édesanyám sem tudott rólam. Jött volna be a tömbbizalmi, nagyon meglepődött, amikor meglátott. Kérdezte, miért nem mentem dolgozni, mondtam, én itthon dolgozom. Az utca túloldalán itt állt a belügyes kocsi. Be is jött az illető és megbüntetett, mert az egészségügyi könyvemből kiderült, rég nem voltam vérvizsgálaton. El akart küldeni orvoshoz, mondtam, nem megyek, inkább kifizetem a büntetést…Volt olyan is, hogy Bákóban bementem a piacra. Amikor le akartam szállni a buszról, hátraszólt a sofőr, hogy hátul blokkolva van az ajtó. Leszálltam elől, már várt a rendőr, kísért a Szekuritátéra. Kizsebeltek, leírták a címeket, mindent. De a táncházasokat is behívatták, kérdezték tőlük, mit éreznek, amikor ezeket a dalokat éneklik. Ezért én eleinte nem is jártam táncházakba, nem akartam provokálni, a fiatalokat nehéz helyzetbe hozni. Emlékszem, egyszer behívatták Szalay Zoltánt (ő később, 1990 után a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes első igazgatója lett), Panek Kati népdalénekes-színésznővel vártuk, hogy mi lesz. Zoli jött, mesélte, hogy a szekus tiszt azt mondta neki: most táncházat akartok, aztán meg Erdélyt.”
A fordulat után
Kallós Zoltán igazából csak az 1989-es változások után tudta élvezni munkája gyümölcsét. Könyvei, lemezei, tanulmányai azelőtt is megjelentek, ám az életmű a forradalom utáni években teljesedett ki, elsősorban azáltal, hogy a néprajztudós megkezdhette a gyűjtések rendszerezését és a hangzó anyagok kiadását. Rengeteg kitüntetése és elismerése mellett megválasztották a Magyar Néprajzi Társaság, illetve a Magyar Művészeti Akadémia tagjává.
Mindenki Zoli bácsija ma is aktív. Ha hívják, bárhol és bármikor megjelenik, szeretettel adja át tudását a fiatalabbnak. Válaszúton és máshol kifejtett munkája örök példája marad a nemzet melletti elkötelezettségnek, az érte kifejtett szolgálatnak. Ablonczy és Korniss idézett könyvében akár ars poetikának és beillő vallomást olvashatunk Kallós Zoltántól: „Én már megmaradok egyszerű mezőségi magyar embernek. Vallottam és ma is vallom: mindannyiunk kötelessége az őseinktől átörökölt hagyományokat éltetni és továbbadni a következő nemzedéknek. Ezt a munkát csak hittel, odaadással és önzetlenül lehet végezni. Addig leszünk magyarok, míg magyarul énekelünk és magyarul táncolunk.”
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.