Karabah–hegyvidék: fellángoltak a harcok az Azerbajdzsántól elszakított régió határán

2008. március 13-án az ENSZ közgyűlése felszólította Örményországot a Karabahban állomásozó csapatai visszavonására. Az Azerbajdzsán kezdeményezésére, 39 támogató szavazat mellett született határozat kimondja: Örményországnak „azonnal, maradéktalanul és feltétel nélkül ki kell vonnia csapatait a megszállt Karabahból”. Állást foglal Azerbajdzsán területi integritása, a menekültek visszatéréshez való joga és a nemzetközi közvetítés mellett. Ugyanis Hegyi-karabah (és további, az örmények által megszállt környező terület) a nemzetközi jog szerint Azerbajdzsán része.

Először érdemes kiemelnünk, hogy az azerbjdzsánok a magyarok rokonnépei közé tartoznak. Nem csak a magyar etnogenezisben döntő befolyással bíró türk rokonságunk miatt, hanem sokkal mélyebben, a szavard magyarok révén is. A VIII. század közepén a Kaukázus északi előterében nomadizáló magyar törzsekből szakadtak ki az un. szavard magyarok, akik átkelve a hatalmas hegységrendszeren, a Kaukázus déli térségében alapítottak nomád államot, az itt letelepedett magyarok jelentős szerepet töltöttek be az azerbajdzsán nemzet kialakulásában.

Közkeletű tévedés, hogy Hegyi-Karabah mindig örmény többségű volt. Ennek gyakorlatilag pont az ellenkezője az igaz, ezért érdemes röviden belepillantani Karabah történelmébe. Az ókori előzményekkel rendelkező Örmény Királyságot a IV. században felosztották, a hegyi-karbahi térség (amely ekkor Albániához tartozott és nem Armeniához) a Perzsa Birodalom fennhatósága alá került. Eddig az időpontig, a történelem során a térségen – nagy vonalakban – a médek, örmények, szkíták, görögök, rómaiak, bizánciak osztoztak, változó nemzetiségi összetétellel.

Majd a hegyi-karabahi területen egyre inkább az északra felhúzódó perzsák kezdtek domináns pozícióba kerülni. Azonban az oguz-török népvándorláskor megváltozott a helyzet. A XI. századtól kezdve oguz-török többségű államok jöttek létre és az oroszok 19. századi erőteljes terjeszkedéséig kezdetben a szeldzsuk török dinasztiák, majd független kánságok uralkodtak a területen. Az örmények már országuk IV. századi elvesztése után diaszpórákban éltek a nagytérség egyes területein (így Hegyi-Karabahban is). A karabahi térségben kapott vezető szerepet örmény hercegek leszármazottja is, de ettől függetlenül dominánsan síita muszlim vallású, főként oguz törököktől származó azerbajdzsán etnikumú területnek tekinthetjük Karabahot, az orosz térhódításig. 1803-tól az oroszok elfoglalták az egész Kaukázus vidékét, és az „oszd meg, és uralkodj” elve alapján elkezdték a népek áttelepítését. Egy 1820-as összeírás szerint, orosz felmérések dokumentumai alapján a karabahi térségben élő 20 ezer családból 15 ezer azerbajdzsán, 4 ezer örmény etnikumú volt.

Az 1828-as türkmencsáji békében került az egész térség orosz fennhatóság alá, míg a délen élő azerbajdzsánok milliói Perzsiához kerültek. Ettől az időponttól fogva indították be igazán az oroszok, az örmény családok áttelepítését azerbajdzsáni területekre. A betelepítéssel az Orosz Birodalom legfőbb célja az volt, hogy a nagytérségben élő török népeket elválassza egymástól. Szétválasszák a délnyugati szomszéd Oszmán Birodalmat az északabbra, keletebbre és délre élő török népektől. A hatalmas méretű betelepítés leginkább a mai Hegyi-Karabah területét érintette. 1916-ra már csak 54%-os azerbajdzsán többség volt Karabahban. A orosz betelepítés a szovjet időkben is folytatódott, az 1990-es évekre 25-30%-os kisebbségbe kerültek az azerbajdzsánok Hegyi-Karabahban (amely hozzávetőlegesen megegyezik a Romániához csatolt teljes Erdély, őshonos magyarjainak arányával).

A Szovjetunió végóráiban a betelepített – addigra többségbe kerülő – örmények elakartak szakadni Azerbajdzsántól. Mindkét oldalon KGB által is felheccelt tömegek véres zavargásokban törtek ki. Majd az örmények bejelentették elszakadásukat, mire az azerbajdzsáni fővárosban, Bakuban tüntetést szerveztek, ahol az orosz csapatok belelőttek a civil lakosságból álló tüntetőkbe (130 halott). Ekkortól az örmény szakadár gerillák, megerősítve a szovjet 4. hadsereg lövészezredeivel, katonai akcióba lendültek az azerbajdzsánok ellen. A konfliktus komoly háborúba torkollott. A háborúban 1994-re az örményországi (és orosz) csapatok elfoglalták Azerbajdzsán 6 nyugati megyéjét is. A harcok 6 éve alatt 40 ezren haltak meg, ennek a 90%-a azerbajdzsán nemzetiségű. A sebesültek száma 100 ezer fő, és több mint 1 millió azerbajdzsánt űztek el a szülőföldjéről. Ráadásul az örmény reguláris és félkatonai csoportok komoly népírást hajtottak végre Karabahban (Khojaly genocídium, Hodzsali mészárlás). Az örmények által lemészárolt azeri áldozatok közül a legtöbb civil személy volt, nagyon sok gyermek és nő.

Ma sokan hazánkban a térség ismeretének teljes hiányával érvelnek az örmények igaza mellett. Valójában itt a keresztény szimpátia nyilvánul meg, az azonos vallású örmények iránt. Azonban fontos tény, ez a mostani konfliktus nem vallású alapú, hanem főként etnikai probléma. Ráadásul a nagy vonalakban fentebb felvázolt orosz betelepítési politika sem vallási alapú volt. Az orosz (később szovjet) birodalom az örmény népet csak felhasználta a térségi egyensúly megváltoztatására. Az örmények felé mutatott „keresztényi szimpátia” például a grúzok esetében már nem működött. Hiszen az ősi keresztény grúzok fegyverrel, keményen és véres harcokban ellenálltak az oroszok hódításnak. Ezért ők is – a keresztény vallásuk ellenére – az „ellenséges nép” billogot kapták meg az azerbajdzsánokkal együtt a cári-, majd Szovjet Birodalomtól.

Ezzel szemben már az orosz hódítás kezdetén az örmények az oroszok mellé álltak, kiváltva ezzel a térség népeink máig tartó rosszallását. A mai konfliktusban nincs helye annak a közvélekedésnek, hogy itt bármiféle vallási irányvonal létezne. Ennek legjobb bizonyítéka a ma is fennálló szövetségi rendszer, amely szerint a muzulmán Irán, illetve Oroszország támogatja Örményországot, míg inkább Azerbajdzsán mellett áll a keresztény Grúzia (Georgia) és Törökország (rokonsági alapon). A vallási ellentétek nem jelentkeztek dominánsan a középkor, majd újkor folyamán. A kaukázusi kánságokban évszázadokon át laktak együtt békében muszlimok, keresztények és zsidók is. Az örmény népesség nagyobb része pedig a mai Örményországtól délebbre Kelet –Anatóliában élt. A XIX. századi orosz–török háborúk ideéig az örmények viszonylag békében éltek az Oszmán Birodalom területén, jelentős kolóniát létrehozva magában a fővárosban, Isztambulban is.

Az Oszmán Birodalom pénzügyi irányításában komoly szerepet kaptak az örmények, és Kr.u. IV. századtól a szélrózsa minden irányában széttelepülő örmény diaszpórák is nagyrészt muzulmán országokban éltek, kereskedőként nagy vagyonokra és befolyásra tettek szert. Tehát a fenti példázatokból is kitűnik, hogy a mostani sajnálatos konfliktusnak nincs jelentős vallási háttere. Az már egy másik kérdés, hogy a jelenlegi konfliktusban sok nemzet és ország a saját „hittársait” támogatja. A felekezeti megosztottság alapján amúgy sem erősek az azerbajdzsáni pozíciók, hiszen szemben Törökországgal (és a többi rokon türk országgal) ahol a lakosság döntő többsége szunnita-muszlin, az azerbajdzsániak döntő többsége siíta-muszlim. Ugyanakkor a siíta-muszlim Irán ellenséges viszonyban áll Azerbajdzsánnal és Törökországgal is, a konfliktusban Örményországot támogatja.

Manapság a médiákban, közösségi felületeken sokan Örményországot tartják (tartatják!) lelki rokonainknak. Sőt a trianoni megaláztatást is az örmény helyzettel rokonítják. Ez történetileg és logikailag is teljesen téves felfogás. Valójában Azerbajdzsán van jelenleg is feldarabolva, elég csak a térképre tekintenünk. Azerbajdzsán 20%-át tartják megszállva az örmények, ez a karabahi térség. Ezen kívül még létezik egy elszakított Örményországba beékelt Azerbajdzsán enklávé is. A legtöbb területüket az azerbajdzsán rokonaink Iránnal szemben vesztették el a nagyhatalmi vetélkedések következtében kialakított és végül elfogadott határokkal. Észak-Iránban mintegy 12-15 millió azerbajdzsáni nemzetiségű él, tehát jóval több mint magában az anyaországban! Hegyi Karabahot az örmény agresszió szakította ki Azerbajdzsánból, a világon egyetlen egy ország sem (még Örményország sem!) ismeri el államként.

Csak reménykedni tudunk, hogy a háború nem hatalmasodik el, és a felek felismerik a valódi tárgyalások szükségességét. A terület örmények általi megszállása óta, a nemzetközi tiltakozások ellenére (Azerbajdzsán több mint 35 beadványt juttatott el a nemzetközi szervezetekhez és számtalan tárgyalási kérvényt fogalmazott meg) az örmény fél semmilyen tárgyalásos rendezésre nem volt hajlandó.