(Folytatás előző lapszámunkból)
Konstantin császár szívesen foglalkozott irodalommal, művészetekkel, tudománnyal. A magyar történetírás szempontjából fontos műve a De administrando imperio (A birodalom kormányzásáról) című munkája. Írását fiának szánta diplomáciai tankönyv gyanánt, amelyet a császári udvarban titkosan kezeltek. A magyar őstörténeti kutatások alapvető forrását jelenti. Az általa türköknek nevezett magyarokról a mű harmadik részében található a legtöbb információ.
Árpád vezérré választása előtt a magyar törzsek közös fejedelmet vagy hadvezért nem ismertek maguk fölött. Akárcsak a besenyők a 13. századig, nemzetségenként kormányozták magukat. Hazai és külföldi források szerint a magyarok hét külön nemzetségfőnök vezetése alatt hét nemzetségbe szerveződtek. E nemzetségeket – melyekhez őseink honkereső vándorlása közben a kazároktól elszakadt kabarok vagy névtelen jegyzőnk szerint kánok csatlakoztak – az Árpád fiával, Zsolttal egykorú Bíborbanszületett Konstantin császár név szerint sorolja fel.
A magyarok nemzetségei
„Első nemzetség a khazároktól elszakadt Kabarok nemzetsége, második a Nyéké, harmadik a Megyeré, negyedik a Kürtgyarmaté, ötödik a Tarjáné, hatodik Jenő, hetedik Kara, a nyolcadik Kaza” – írja Konstantin császár. A türkök (magyarok) eredetéről így fogalmaz:
„A türkök népe régen Kazáriához közel szerzett magának lakóhelyet, azon a helyen, melyet első vajdájuk nevéről Levédiának neveznek, amely vajdát tulajdon nevén Levedinek, méltóságánál fogva pedig – miként az utána való többit is – vajdának hívták. Ezen a helyen, Levediában folyik a Chidmasz folyó, melyet Chingilusznak is neveznek. De abban az időben nem türköknek, hanem valamilyen okból szávartü ászfalünak nevezték őket. A türkök hét törzsből álltak, de sem saját, sem idegen fejedelem felettük soha nem uralkodott, hanem valamiféle vajdák voltak közöttük, akik közül az első vajda volt az előbb említett Levédi. Együtt laktak a kazárokkal három esztendeig, s minden háborújukban együtt harcoltak. Amikor a türkök és az akkor kangarnak nevezett besenyők közt háború ütött ki, a türkök hadserege vereséget szenvedett és két részre szakadt. Az egyik rész kelet felé ment, Perzsia vidékén telepedett le, s ezeket a türkök régi nevén mostanáig szávartü ászfalünak hívják, a másik rész pedig vajdájukkal és vezérükkel, Levédivel nyugatra ment lakni, az Etelküzü nevezetű helyekre, amely helyeken mostanában a besenyők népe lakik. Kevés idő múltával a kagán, Kazária fejedelme üzenetet küldött a türköknek, hogy küldjék el hozzá első vajdájukat, Levedit. Levédi megérkezvén Kazária kagánjához, megtudakolta, hogy mi okból hívatta őt magához. A kagán azt mondta: »azért hívattunk, mivel nemes származású, értelmes és vitéz vagy, és a türkök közt az első. Nemzeted fejedelmévé akarunk emelni, engedelmeskedj a mi szavunknak és parancsunknak.« Ő pedig azt válaszolta a kagánnak: »Nagyra veszem irántam való hajlandóságodat és jóindulatodat, és illő köszönetemet nyilvánítom neked, minthogy azonban nincs elég erőm ehhez a tisztséghez, nem fogadhatok szót neked, azonban van rajtam kívül egy másik vajda, akit Álmosnak neveznek, akinek fia is van, név szerint Árpád; ezek közül akár Álmos, akár a fia, Árpád legyen inkább fejedelem, aki rendelkezésetekre áll.« A türköknek ez a nyolc törzse nem engedelmeskedik a maga fejedelmeinek, de megegyezésük van arra nézve, hogy a folyóknál, bármely részen üt ki a háború, teljes odaadással és buzgalommal együtt harcolnak. Első fejük az Árpád nemzetségéből sorban következő fejedelem, és van két másik is, a jila és a karcha, akik bírói tisztséget viselnek: de van fejedelme minden törzsnek is.”
Bizánc helyzete a 10. században
A császár 905. szeptember 2-án született, és 959. november 9-én halt meg. Mint a Bizánci birodalom császára 908. május 15-től társcsászárként uralkodott, majd 945. január 17-től haláláig egyeduralkodóként állt a birodalom élén. A Makedón-dinasztia negyedik tagjaként, VI. (Bölcs) Leó és negyedik felesége, Zóé Karbonopszina fia volt. Noha már apjától megkapta a társcsászári rangot – amit nagybátyja, III. Alexandrosz rövid uralkodása alatt is megtartott – ifjúkora miatt sokáig nem vett részt a politikában. Az állam ügyeit helyette tehetséges apósa, Romanosz Lekapénosz vezette. III. Alexandrosz halála után 913-ban már egymaga maradt uralkodónak.
Az ifjú Konstantin helyett ekkor egy régenstanács vette át a hatalmat, amit Müsztikosz pátriárka irányított. 913 augusztusában a bolgárok megjelentek Konstantinápoly falai alatt azzal a követeléssel, hogy Simeon kán megszerezze az elvben egyetemes hatalmat jelentő bizánci császárságot. Elképzelései csak részben váltak valóra: a régenstanács nagy tisztelettel fogadta őt, és Nikolaosz pátriárka császárrá koronázta (szlávosan cár) – igaz, nem bizánci társuralkodó lett, hanem csak a bolgárok baszileusza. A következő években Simeon cár feldúlta a Balkán félsziget nagy részét Dürrakhiontól Thesszalonikéig és Adrianopoliszig, majd 917. augusztus 20-án döntő vereséget mért a bizánciakra az akhelóoszi csatában. Nem sokkal később a kataszürtai ütközetben ismét diadalt aratott a bizánci hadak felett, 918-ban pedig minden nehézség nélkül délen eljutott az Iszthmoszig.
A Bizánc számára katasztrofális helyzetet a közrendű, örmény származású flottaparancsnok, Romanosz Lekapénosz mentette meg. 919-ben Konstantinhoz adta lányát, Helenét, elnyerve a baszileopatór (császári após) címet, 920. december 17-én pedig teljes jogú társcsászár lett. A hajdani flottaparancsnok sokat tett a hajóhad megerősítéséért, és a 924-es évben elért győzelmeivel az Égei-tenger feletti ellenőrzést is visszaszerezte. A kisázsiai hadszíntéren sokáig csak kisebb sikereket aratott. Joannész Kurkuasz diadalmas hadjárata azonban 943-ban jóval keletebbre tolta a birodalom kisázsiai határait.
A háború vallási színezetet is kapott a Mandülion – egy csodatévő edesszai Krisztus-képmás – megszerzésének köszönhetően. Romanosz a 941-es és 943-as kijevi támadásokat is megfékezte. Belpolitikájában megszüntette az egyházi konfliktusokat, de a kisbirtokos parasztság védelmét is érvényesítette. Romanosz 944-ig vezette a birodalom ügyeit, és teljesen háttérbe szorította Konstantint. Romanosz Simeont kivárással és ügyes diplomáciával lehetetlenítette el: hiába volt a Balkán ura, a bolgár cár addig nem szerezhetett érvényt terveinek, míg el nem foglalta Konstantinápolyt. Simeonnak 927-ben bekövetkezett halála után, Bizánc ismét a Balkán meghatározó hatalmává vált befolyása alá vonva Bulgária mellett a szerb államot is. Segítségükkel 934-ben és 941-ben egyaránt sikerült a bizánciaknak visszaverni a magyar „kalandozókat”. Romanoszt 944. december 16-án fiai megbuktatták.
Konstantin császár kormányzása
Miután száműzette két társuralkodóját, Konstantin 945. január 17-től haláláig maga vezette a bizánci birodalmat. A császár 949-ben támadást indított Kréta megszerzéséért, de az arabok visszaverték a bizánci hajóhadat. 956-ban Niképhorosz Phókasz és Jóannész Tzimiszkész hadvezérek vezetésével a bizánciak ismét megtámadták az aleppói emírséget. E harcok eredményeképpen elfoglalták a szíriai Hadasz és a mezopotámiai Szamoszata határvárost is. Uralkodása utolsó évében ismét kénytelen volt szembeszállni a kalandozó magyarokkal. 959-ben például a magyarok egészen Konstantinápoly városáig törtek előre, nagy mennyiségű zsákmányt szereztek és sok foglyot ejtettek.
Bölcs Leó és Bíborbanszületett Konstantin tudósításai a magyarokról lehetőséget nyújtanak őseink társadalmi-politikai életének jobb megismerésére közvetlenül a honfoglalás előtti időszakban.
(Folytatjuk)
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.