Tarantinósra hangolt János vitéz

Csinta Samu 2014. március 08., 10:24

Mátray László, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház vezető színésze játssza a Nemzeti Színházban március 7-én bemutatandó, János vitéz című produkció címszerepét. A Kaszás Attila-díjas művész a romantika köntösétől megfosztott hőst készül felmutatni Budapesten.

•  Fotó: Eőri Szabó Zsolt felvétele
galéria
Fotó: Eőri Szabó Zsolt felvétele


– Mikor olvasta először a Jánosvitézt?

– Valamikor az iskolában, biztosan amikor épp előírta a tanterv. Nem hagyott túl mély nyomokat bennem. Annál többet a Jankovics Marcell-féle rajzfilm.

– Mitől jelentett az többet?

– Talán attól is, hogy már felnőttként láttam, de elsősorban Cserhalmi György hangja ragadott meg.

– Diákként amúgy „bejött” Petőfi, vagy egyik volt az avíttnak tartott költők közül?

– Ó, én sok Petőfit kaptam a nagyanyámtól, két régi, talán a múlt század fordulójáról származó könyvet is rám hagyott. A kutyák dala és A farkasok dala már akkor nagyon megfogott, de a János vitézben még mindig inkább azt éreztem, hogy milyen hosszú ez a mű, szinte képtelenség elolvasni.

– Aztán Cserhalmi eldöntötte...

– Természetesen a rajzfilm képi világa is lenyűgözött, de Cserhalmi hangja óta számomra ő a János vitéz. Ezzel együtt persze soha nem gondoltam rá úgy, mint szerepálomra. Sőt, soha nem is gondoltam rá. És most, hogy elkezdtem alaposabban foglalkozni a művel, meglepett Petőfi háborgó lelke, ami nemcsak a költészetében van jelen általában, de a János vitézben is. Romantikus hősnek tűnik, mögötte azonban egészen megalapozott életérzéseket vélek felfedezni. Hogy közülük mit tudok „becsempészni” az előadásba, egyelőre számomra is kérdés.

– Milyen „csempészáruról” lehet szó?

– Talán furán hangzik, de én nagyon tarantinósan látom a János vitézt, bár elképzelhető, hogy a színpadról majd nem így köszön vissza. Huszárok, zsiványok, francia udvar – kemény, férfias világ, hús-vér emberek, korántsem mese. Fontos, hogy ne legyen meseszerű, azon vagyok, hogy minél mélyebbre ássak. A Jancsi útja a férfivé válás nagyon kemény útja, és nem utolsósorban a hűségé.

– Mit gondol, vevő lesz erre a tarantinós változatra Vidnyánszky Attila rendező?

– Hát kezdetben az volt a benyomásom, hogy diákelőadásnak szánják, s arra gondoltam, hogy na, akkor a tarantinós változatnak annyi. Rögtön beugrott a kisgyerekekkel való gügyögős bánásmód, utána azonban arra gondoltam, hogy nem szabad ezt az előadást elbohóckodni, gügyögősre venni. És megfogalmazódott bennem, hogy nem is baj, ha diákokat célzunk meg, az az igazi kihívás, hogy komoly történetet fabrikáljunk a János vitézből.

– Ehhez képest milyen János vitézt várnak el öntől a Nemzetiben?

– Úgy érzem, nagyon rám van bízva, egyelőre szabadon szárnyalok. Tarantinót is próbálgattam, de ahhoz társakra is szükségem van. Vidnyánszky Attilának pedig nagyon erős víziói vannak, pontosan tudja, merre akar terelgetni bennünket. Ahhoz hogy kiderüljön, mi is lesz ebből pontosan, kell a színpadkép, össze kell állnia a koreográfiának, mivel nagyon sok a tömegmozgás az előadásban. Akkor majd kiderül, milyen mondatok, gesztusok, szándékok működnek igazán. Úgy érzem, kicsit a „hős” János vitézt várják el tőlem, de én szeretnék mélyebbre ásni, megtalálni azt, amitől hőssé válik a közönség szemében.

– A megszokott, akol-meleg szentgyörgyi társulatból, a Bocsárdi féle alternatív színházi világlátásból „kiszabadulva” milyennek látja a Nemzeti Színházat?

– Erre aligha tudok érdemben válaszolni, mivel a János vitézben harmadmagammal vagyunk hivatásos színháziak, a többiek színi hallgatók Kaposvárról és Budapestről, igazából ők alkotják a derékhadat. Ettől viszont különlegesen izgalmas, mondhatni késhegyen táncol a produkció. Rengeteg a jókedv, a humor, tizenöt év tapasztalatával néha úgy érzem, hogy kicsit meg kellene fogni a gyeplőt, mert most kell lerakni az előadás alapjait.

– Mintegy hatvan színházi- és filmszerepből bizonyára nehéz választani, de eddig melyik szerepben érezte magát a legjobban?

– Talán az Ivanovban, annak ellenére, hogy az az előadás valamiért nem tudta kifutni magát. Úgy érzem, emberként, férfiként egyaránt a legmegfelelőbb pillanatban „ért utol” a szerep, olyan pillanatban, amikor nem tudtam, hogy hogyan tovább, és amikor az ember – a színész is – néha elmegy egészen a falig. Az Egy őrült naplója is ilyen, az talán azért, mert egyedül szültem meg. Akkoriban keresgéltem magamban a kisembert, aki elbújna, hogy ne mindig a 190 centi magas, impozáns Mátrayt láttassam. Annak ellenére, hogy úgy érzem, nem csináltam meg azt az előadást. Most félre is tettem, majd előveszem negyvenévesen. Nincs már annyira messze...

– Mit ígér a Nemzetiben való fellépés lehetősége? Netán új karrier kezdetét?

– Egyelőre hazalátogatásomkor inkább azt éreztem: milyen jó, hogy itthon vár rám egy csapat! Budapesten most még az a legfontosabb, hogy ne hibázzak, hogy teljesítsek. Nem élek fóbiákkal, igyekszem fellazulni, de mindig zavar, ha azt érzem, hogy maradt bennem egy pici, hogy nem adtam ki magamból mindent. És félek attól, hogy megtanuljam, milyen eszközökkel lehet hatást elérni, s azokkal netán tudatosan éljek is. Azt szeretném, hogy mindig meg kelljen győznöm a közönséget a magam igazáról.

 

0 HOZZÁSZÓLÁS
Legnézettebb

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.