Mint a Csík

Tulajdonképpen azt kaptuk, amire számítottunk. Mintegy másfél órányi hangulatos muzsikát. Talán azzal a lényeges különbséggel, hogy ezidáig csak egy ismert és kedvelt zenekar nyújtotta az élményt, néhány hete pedig immár Kossuth-díjas művészek szolgáltatják ugyanazt a muzsikát. Nem világzenét – ahogyan sok zenekar esetében manapság szokás mondani –, nem csak hiteles és színvonalas népi muzsikát, hanem mindent, amiért oly sokan szeretik a Csík zenekart.

Nemrég befejeződött erdélyi turnéjuk talán nem is tartogatott tartalmi újdonságokat. Elhangzottak a Presser Gábor, Quimby, Illés, Hobó Blues Band-átvételek, feldolgozások, a szvingesített mezőségi, magyarpalatkai lassú cigány-tánc. De természetes szépségében hallgathattuk a Balla Anti bácsi nyomán csak jobbágytelki himnuszként emlegetett csárdásdallamot is, az ugrós muzsikát, a bonchidai, kalotaszegi, széki dalokat és amolyan sokadik habrétegként a tortán a felcsíki hejszát is  szaxofon, gitár és tangóharmonika hármas tolmácsolásában.

Kell ez, nem kell ez? A közönség vevő rá, és amint maga a zenekarvezető Csík János is vallja: talán így is lehet népszerűsíteni a magyar népzenét. Populárissá tenni, és akkor talán ily módon válik népdalkincsünk a nép zenéjévé. Burokba zárt folklórból, sokak által kedvelt dúdolgatott és esetleg dédelgetett közkinccsé. És ha már Csík Jánost emlegetjük: sajátos, már-már orrhangúnak nevezhető előadásmódja, hangszíne a zenekar egyik megkülönböztető „védjegye\", de bizonyára senki sem nevezné egyhangúnak. Bár külön-külön mind a hét zenekari tag elismerést érdemel, hadd álljon itt egy prímás őszinte gratulációja egy kontrás előtt – népzenei berkekben, még ha viccesen is, de nem szokás ilyesmi. Le a kalappal Kunos Tamás produkciója előtt.

Akinek nem adatott meg ezúttal meghallgatni a Csík zenekart, augusztusban megteheti Kolozsvár főterén a Kolozsvári Magyar Napokon.