Sikeres csőd: a 2022-es magyar tudásszintmérő

A PISA-mérésekből az derül ki, hogy a romániai 15 évesek szövegértésből igen gyengék, 40,8 százalékuk funkcionális analfabéta, vagyis nem érti az olvasott szöveget. De matematikából sem jobb a helyzet. Idén a vizsgázók 15 százaléka nem oldotta meg a következő gyakorlatot: 10+10:10!
Fizikatanárként azt tapasztaltam, hogy

a tantervek nagy mennyiségű ismerettel, fogalmakkal vannak túlzsúfolva. Ennek egyenes következménye, hogy a gyermekek hamar telítődnek, és attól kezdve már csak szelektíven, leginkább véletlenszerűen sajátítanak el ismereteket.

Ilyen körülmények között sérül az információk megértése és a köztük levő logikai kapcsolatok észlelése, nem fejlődik a gondolkodás, az értelmezés. Vagyis a véleményalkotás megalapozatlan lesz, az önkifejezés szegényes.
Az okostelefonokkal terhelt világunkban gyengül a tanulók anyanyelvismerete. Ezért a szövegek megértése és értelmezése egyre nehezebb. A diákok nem értik az elolvasott szöveget, ezért sokszor rosszul oldják meg a feladatokat.
Manapság az élmények hajszolása mindennapos. Elsősorban gépi-képi élményekre van igény, ezt  követi a hallható, és zárja az olvasott. Csakhogy az olvasotthoz képest a képi információnak csupán tizenhedét, a hallottnak pedig tizedét jegyezzük meg. Fontos az élmény, de ha túlteng a hajszolása, akkor többet árt, mint használ.

Nincsenek olvasásra szoktató receptjeim, csupán arra emlékszem, hogy általános iskolás korunkban hetilapot olvastunk, magyartanárunk olvasmányos könyveket javasolt, és hogy az esténként felolvasott szövegek és könyvek között felnövő unokáink is szeretnek olvasni.
Fontos a téma- és szövegválasztás, leginkább azért, hogy érthesse a gyerek azt, amit olvas. Lényeges a fokozatosság, a rövid szövegtől a hosszabb, az egyszerűtől a bonyolult felé való haladás. Az irodalmi szövegek mélyrétegeinek a megértéséhez pedig vájtfülűnek kell lenni, amivé csak lassan válik valaki, de nyolcadikban még biztosan nem az. Mindezekkel együtt a legfontosabb, hogy az idő múlásával a gyerek gazdagodjék anyanyelvében és fejlődjék magyarságtudatában. Utóbbi nélkül az irodalomtanítás és tanulás majdhogynem felesleges.

Az anyanyelvet is meg kell tanulni. Ehhez ismerni kell Balassi, Vörösmarty, Petőfi, Jókai, Mikszáth, Ady, József Attila gondolatvilágát. Még akkor is, ha 2022-ben úgy tűnhet, hogy elavult,

hogy nem a mának szól, mert már nem a porban játszunk, és nem a kertbe megyünk zöldségért, hanem a megaboltba. Anyanyelvi, történelmi múltunk által vagyunk magyarok, lelkileg és szellemileg ezekből kell(ene) felépülnünk, különben bolyongókká válunk, akiknek sem hazájuk, sem nyelvük nincsen.
Mindeközben jó, ha tudjuk, milyen az édes anyanyelvünk. Milyen annak a felépítése, szerkezete. Mitől magyar és nem román, vagy miben más, mint a román. Miközben nyelvtant tanítanak, arra kellene törekedni, hogy gazdagodjon a gyerek anyanyelve, mindinkább tudjon azzal bánni, egyre finomabb árnyalatok kifejezésére legyen képes általa, egyre gazdagabb tartalmakat tudjon elmondani, leírni, lehetőleg helyesen. Mindezt úgy, hogy ne a nyelvészet magas tudományát szolgálják ki a nyelv(tan) tanítással, hanem a gyermek javára legyenek. Magyar nyelv(tan) tanítással nem szakmai tekintélyeket, nem divatot és ábrándokat kell szolgálni, hanem a jövő nemzedék magyarjait. Ha nem biztos, hogy jobb lesz a végeredmény a korábbinál, akkor nem szabad belerúgni a bejáratott módszerekbe. Abból kell kiindulni, hogy mindenki anyanyelvének többé-kevésbé tudatos használója.
Fizikatanárként már nem tudok mondatokat elemezni, a szófajokat sem tudnám hibátlanul felsorolni, és a bővített mondat szavait sem tudnám hibátlanul besorolni alanynak, állítmánynak, tárgynak, számnévnek, melléknévi igenévnek és tudom is én még minek, de tudok ezek létezéséről, le tudom írni szabatosan, magyarul azt, amit gondolok arról, amiről éppen beszélek. És ez azért van így, mert

gyerekkoromban megtanítottak egy sor tudáselemre, amit azóta mindenféle szöveg olvasásával folyamatosan gyarapítok.

Szerintem az képes a tudományát továbbadni, aki ura annak. És ez igaz a matematikától a nyelvtanig mindenre. Éppen ezért nem lett volna szabad félredobni a korábbi magyar nyelvtantanítási módszertant, amíg nem bizonyosodtak meg az illetékesek – az egyetemek nyelvészei és nyelvtan-módszertanosai, a tantervszerkesztők – arról, hogy az iskolákban az azt tanító tanárok értik, és urai a bevezetésre ajánlott módszernek.

Az idei vizsgafeladatsor is bizonyság arra, hogy egyesek elrontották, nem kicsit, nagyon, és ez akkor is igaz, ha az illetékesek azt állítják, a feladatsorban és a javítókulcsban nem volt hiba.

A vizsgatételnek olyannak kell lennie, hogy a gyengébb tanulónak is legyen sikerélménye, de a kitűnő is izzadjon meg a tízesért.

Nos, ez a körülmény egyáltalán nem érvényesült az eddigi nyolcadikos magyar nyelv és irodalom feladatsorainak összeállításakor. Ezt jól mutatják a korábbi évek cikluszáró tudásszintmérőinek országos jegyeloszlását ábrázoló grafikonom görbéi, amelyek fontos következtetésekre engednek következtetni.
Szerintem egy szakszerűen összeállított feladatsor esetén a jegyeknek normális eloszlás közelinek kellene lenniük, vagyis nagyjából annyi 1,50-esnek, mint 9,50-esnek, 2,50-esnek mint 8,50-esnek, 3,50-esnek mint 7,50-esnek, 4,50-esnek mint 6,50-esnek és a legtöbb 5,50-esnek kellene lennie.
Nos, ezek a görbék nem erről szólnak. A 2015-ös, 2016-os és 2017-es görbék, amikor a feladatsor a régebbi szempontok és nyelvtan alapján állt össze, alig volt 4-es alatti jegy, és a legtöbb 9-esből volt, ami szerintem azt jelenti, hogy rosszul voltak összeállítva feladatsorok.
A 2022-es zöld görbe alakja is hasonlít a 2017-eshez és a korábbiakhoz. A görbéből az következik, hogy azoknál is könnyebb volt az idei feladatsor, az idei jegyek pedig jobbak.
De a feladatsor szerkezete és a bejáratott algoritmusok elegek voltak ehhez az eredményhez. Ha és amennyiben a feladatsor tudást és esetleg összefüggésekbe ágyazott alkotást is mért volna, no akkor más lenne a 2022-es görbe. Csakhogy a feladatsor-alkotók ezt sem tudták tisztességesen összerakni, nemhogy a tudásszint szakszerű szempontjainak is megfelelnének.

A teljesen új rendszerű 2021-es feladatsor barna görbéje azt mutatja, az összeállítóknak fogalmuk sem volt arról, hogyan kell elkészíteni egy kiegyensúlyozott feladatsort, amely a gyenge tanulót nem mutatja gyengébbnek vagy jobbnak, mint amilyen, a közepest sem kitűnőnek, de a jót is erőfeszítésre készteti a nagy jegyért.

A szakszerűen összeállított, jól súlyozott feladatsorok esetén 9-esnél nagyobb jegyet százból legfennebb 4 tanuló kaphatna.

A 2022-es piros görbe alakja visszatért a 2017-eshez és a korábbiakhoz. A görbéből az következik, hogy azoknál is könnyebb volt az idei feladatsor, az idei jegyek pedig jobbak. Ám a feladatsor szerkezete és a bejáratott algoritmusok elegek voltak ehhez az eredményhez. Ha a feladatsor tudást is mért volna, akkor más lenne a 2022-es görbe is. Csakhogy a feladatsor-alkotók ezt sem tudták tisztességesen összerakni, nemhogy a tudásszint szakszerű szempontjainak is megfelelnének.
A jegyeloszlás alapján a tételalkotók örömtáncot lejthetnek, és a kritikus hangokra felmutathatják a vizsgázók által elért jegyeket, amelyek látszólag őket dicsérik. Az eredmény alapján nem lehet semmi panasz a feladatsorra, bár a sok elégedetlen magyartanár hozzászólását látva kiderült, az ördög most is a részletekben rejlik. Nincs azzal semmi baj, ha a feladatsor a szövegértésre összpontosul. De ha már arra, akkor legyen az a míves magyar nyelven megfogalmazott újságcikk, vers-, novella- vagy regényrészlet alapján. Nem pedig egy akármilyen szöveget értelmeztessenek magyartalanul, körülményesen megfogalmazott kérdésekkel.

Azzal sincs gond, ha a vizsgázók ismeretlen szöveggel szembesülnek. Azzal azonban már igen, ha a vizsgán teljesen mellékes a nyolc éven át felhalmozott tudás, tárgyismeret.

Ugyanis megalapozott véleménye csak annak lehet, akinek van tárgyismerete, különben csak handabandázás van. Étkezéshez ugyanis az asztalra ételt szoktak tenni, nem pedig egy bekapcsolt tévét, amelyből egy kiadós lakomát lehet végignézni.
Arra hivatkozva, hogy alap- és sajátos készségek meglétét ellenőrzik, meg lehet a magyar irodalomtétel feladatsorát is ideologizálni, de nem célravezető. Ha igaz, hogy a cél szentesíti az eszközt, akkor a vizsgának olyan eszköznek kellene lennie, amely a kitűzött célt elérve megméri a tudást, és nem maszatol.
Szerintem

a tételhez használt kamaszpanasz.hu cikk nem 15 éveseknek íródott, hanem fiatal felnőtteknek, amitől persze a hálón elolvashatta a vizsgázó, de minden végzőst annak alapján vizsgáztatni elhibázott, szakmaiatlan.

Miután elolvastam a mindenkinek problémát okozó határozott névelős 5-ös feladatot, ezt írtam: „úgy tűnik, vissza kellene adnom nemcsak az érettségi és egyetemi diplomámat, de középiskolába sem járhattam volna, nemhogy 43 évig tanár legyek. Sőt, akár az anyanyelvem is visszaadhatnám, mert ezzel a feladattal nem boldogulok”. És lám, mit ír egy magyartanár: „ez a feladat megtévesztette a diákokat, és... a kollégák között is vitát szült a helyes megoldás. Ez a feladat nincs rendben.”

Nem hiszek a tízesvadászatban. Ahogy azt sem hiszem, hogy a magyar vizsgajegynek átlagjavító szerepe is kellene, hogy legyen. Nem baj az, ha nem kap a tanuló tízest, amikor felel vagy vizsgázik. Az viszont igen, ha nem igyekszik a tőle telhető legjobb eredményre, ami többnyire más románból, mint magyarból vagy matematikából.
A nyolcadikos vizsga eredménye négy lábon áll. Az első a szülő, aki vagy igényes a gyermekével és folyamatosan elvárja tőle az iskolai teljesítményt, azt hogy napról napra tanuljon, vagy sem. A másik a tanár, aki az elvárható szakmai színvonalon évről évre feldolgozza a tanulóival a tananyagot, és nyolcadikban a vizsgára is felkészíti diákjait. A harmadik a tanuló, aki az adottságaihoz mérten teljesít. A negyedik pedig maga a rendszer a tantervvel, a tankönyvekkel, a vizsgatételekkel és a dolgozatok javítóival.
Nem lehet mindenre felkészíteni a tanulókat, de jó felkészítés esetén a meglepetésekre, a huncutságokra is hatékonyan tudnak reagálni a legjobbak, azon kevesek, akik (szinte) maximális jegyet érnek el.

Sajnos a romániai közoktatási rendszer ezer sebből vérzik. Elszomorító, dühítő, hogy eddig juttatta tanárait: „ha nyelvtanról volt szó, úgy éreztem, mintha kihúzták volna lábam alól a talajt ... a bizonytalanság, tanácstalanság társunkká szegődött ... úgy érzem, megvezettek”.

Sajnos az egész romániai magyar nyelv- és irodalomvizsga körüli kalamajkának a gyökere a Babeș-Bolyai Egyetem magyar tannyelvű vonalának tevékenységében gyökerezik.

Nem használ, sőt árt is. Pedig a javunkat és a vizsgázók javát kellene szolgálnia. Sajnos a román közoktatási rendszer rossz, és a működtetés is rontja. A rendszer a ne szólj szám, nem fáj fejem alapján működik. Félnek szólni a tanárok. E rendszerben remegve tekintenek fölfelé. A tanár fél a tanfelügyelőtől, a tanfelügyelő a főtanfelügyelőtől, a bukaresti államtitkártól, aki a maga rendjén a minisztertől. És mindeközben tetszeni is szeretnének a felsőbbségnek.

Romániában nem létezik egyetlen olyan tanulmány sem, amely a nyolcadikosok cikluszáró országos tudásszintmérőit, a dolgozatokra adott jegyeket és annak okait tanulmányozta volna.

Nincs a rendszerben sem hiba-, sem megoldáskeresési automatizmus. És visszacsatolás sem. Nincs minőségellenőrzés.
Nem hiszek a jóindulat jobbító hatásában. Ártani árthat, de biztos, hogy nem használ. A feladatsornak és a hozzá rendelt javítókulcsnak világosnak és egyértelműnek kell lennie. A vizsga mér. Mérésnél pedig nincs helye a „ha nem ennyi, akkor annyi, és különben is mindegy, hogy mennyi” megközelítésnek. A szabó és a lakatos sem saccolva vesz méretet.
A vizsga kapcsán felmerülő szakmai, pedagógiai, szakmódszertani, feladatsor-összeállítási kérdések nem demokráciafüggőek, és szakmai részük nem tartozik semmiféle érdekképviseletre. Vagy belső indíttatásból a szakma oldja meg a bajokat, vagy senki.

Minden nyáron megszervezik a Bolyai Nyári Akadémiát, ami nem kevés humán- és anyagi erőforrást fogyaszt el. Ezeken hány alkalommal szerveztek tudásszintmérés-hatékonysági képzéseket az utóbbi 32 évben? Hány alkalommal szerveztek tudásszintet mérő feladatsorelemzést románból, magyarból és matematikából? Hol hasznosították azok tanulságait? Ha meg nem, akkor miért nem?

Miért titkos a tanterv- és tételalkotók kiléte? Miért nincs tételkalibrálás, -kiegyenlítés és -súlyozás, hogy normális legyen a jegyek országos megoszlása?

Sajnos a sokat várt magyar gyerekeknek írt román tantervek és tankönyvek sem hozták meg a remélt eredményt. Adódik az egyértelmű következtetés: rosszak! Ennek bizonyára az egyik oka az, hogy nem kapcsolták azt össze a magyar nyelv sajátosságaival, továbbá nem a beszélt nyelvre helyezték a hangsúlyt, hanem a magas szintű irodalomra, amelynek a nyelvezete nem alkalmas idegen nyelv oktatására.
Az anyanyelvoktatásnak fontos szerepe lenne a magyar kultúra átadásában, a magyar önazonosság megerősítésében. Csakhogy úgy tűnik, a magyar irodalom oktatásakor annak identitásalakító volta mintha föl sem merülne. Kíváncsi vagyok, milyen intézményi lecsapódása lesz az idei vizsga kapcsán felmerült gondoknak.

Nagy István

A szerző az Arad megyei Pécskán élő nyugalmazott fizikatanár