Búcsú az Erdélyi Naplótól: köszönjük a hosszú évek kitartását!

Amióta 45 évvel ezelőtt, kisiskolás koromban megjelent az első cikkem a Jóbarát című gyereklapban, az utóbbi négy évtizedben sok jegyzetet, tudósítást, interjút, riportot, beszámolót írtam különböző lapoknak. De egyik sem jött össze olyan nehezen és nyögvenyelősen, mint a mostani írás, amiben az idén 33 esztendős Erdélyi Napló nyomtatott változatát kell búcsúztatnom. Olyan ez, mintha temetésen lenne az ember, hiszen

az 1989-es rendszerváltás után az elsők között megjelent „új idők, új dalait” idéző kiadvány rövid életű napilap-pályafutását követően az erdélyi magyar sajtó meghatározó hetilapjává vált.

Amely az elmúlt 33 esztendő romániai magyar közéletét, a politika változásait és az ezzel járó lapkiadási nehézségeket tükrözte.
E „krisztusi kort” megért kiadvány megszűnése – a lapcsoportban megjelenő Krónika és Székelyhon napilapokhoz hasonlóan – a médiacsoportban dolgozók számára is talány. Lapjaink már korábban is átéltek nehéz időket és tulajdonosváltásokat, de egy-egy újabb nadrágszíj-összehúzással mindig sikerült továbbvinni a lapkiadást.
Úgy tűnik, idén ősszel minden gond és baj összeadódott.

Az ukrajnai háború tengernyi negatív hatása ott áll a több mint duplájára emelkedett újságpapírár mögött is.

Ekkora árrobbanást a nagy példányszámú lapoknak is nagyon nehéz kigazdálkodni, nemhogy az ezer sebből vérző erdélyi magyar sajtó megbirkózhatna vele. Ez volt az a pillanat, amikor a magyarországi tulajdonosok úgy gondolták, a nyomtatott lapok kiadását le kell állítani. További finanszírozás híján az erdélyi kiadónak nem volt választása. Megszületett a fájdalmas döntés, amely nemcsak a nyomtatott lapok végét jelenti, hanem ezzel sok kolléga munkahelye is megszűnt.
Ahogy lenni szokott, nem mindenkit érintett lesújtóan a hír. Aki annak drukkol, hogy Erdélyben és a Kárpát-medencében minél kevesebb legyen a magyar nyelvű lap, az elégtétellel vette tudomásul, hogy a „hét gazdag esztendő” után a magyar kormány „saját táborán” spórol azzal, hogy a határon túli támogatások lefaragásával sajtótámogatásra is jóval kevesebb pénz jut.

Aki kárörvend, az fel sem fogja, hogy Erdélyben a magyar nyelvű kiadványok hozzánk hasonló cipőben járnak.

Legtöbben anyagi gondokkal küszködnek: nehezen fizetik a nyomdaszámlákat, és kicsik a fizetések még akkor is, ha a lap kiadását kivételes esetekben helyi önkormányzati intézmény finanszírozza. Ma már nem az a kérdés, hogy a Krónika, a Székelyhon, illetve a két napilap mellékleteként megjelent Erdélyi Napló miért szűnt meg ilyen hirtelen, hanem a többi nyomtatott erdélyi magyar lap mikor jut a mi sorsunkra? Piaci körülmények között ugyanis már nemcsak romániai magyar, hanem a román nyelvű nyomtatott lapokat sem lehet nyereségesen, önfenntartóan kiadni. Valamennyi lap addig él, amíg különböző külső forrásokból elő tudja teremteni a fenntartáshoz szükséges pénzt.
Az újságírásban egy korszak végéhez értünk. Az élet sok területén átéltünk már ilyen nagy változásokat, mostanra azonban a nyomtatott sajtót is elérte végzete. Nem temetni akarom a nyomdaszagú lapokat, csak éppen arra figyelmeztetni, hogy a következő években az lesz a kuriózum, ha egy-egy ilyen kiadványt még kézbe vehetünk. Közben az élet megy tovább elektronikus formában, a számítógép képernyőjén vagy az okostelefonokon megjelenő cikkekkel.
Ez tehát a búcsú pillanata. A kollégáknak és olvasóknak egyaránt megköszönöm a sokéves kitartást. Szép munka volt!