Az értékes kincsek nem az óceánon túl vannak – interjú Fábián Andor székelyudvarhelyi dokumentumfilm-rendezővel

– Hogyan kerültél a filmes élet világába?
– Filológia osztályban érettségiztem, a világirodalom volt a kapu, amely bevezetett a filmek világába. Sosem vonzott a fényképezés, a filmkészítés rejtelmei annál inkább. Akkoriban nehezebben lehetett hozzájutni kézikamerához, mint manapság. Megvásároltam Robert McKee Story–A forgatókönyv anyaga, szerkezete, stílusa és alapelvei című könyvét. Amikor a kötet nálam volt, gyakran felnyitottam, és osztálytársakkal újrajátszottuk a benne lévő jeleneteket. Ebben az időszakban barátkoztam össze egy filmszakértővel.

Az éjszakai filmnézés varázslatosabb atmoszférát teremt. Manapság is gyakran előfordul, hogy éjszakai időpontban állok neki filmet vágni. E pillanatok és a maguk után hagyott hangulat is közrejátszott abban, hogy a filmrendezői pályát választottam.

– Szabadúszó rendezőként dolgozol. Ez pontosan mit jelent?   
– A szabadúszó filmkészítők pályafutása a független filmes alkotókéhoz hasonlít. Legnagyobb előnye a művészi szabadság. A független filmes rendezőknek általában nagyobb bizalmat előlegeznek a megrendelők, így a filmeknek egyfajta „szerzői” jellegük lesz. Lehetőségünk van kissé elrugaszkodni a divatos standardoktól, azaz nem elvárás, hogy a hétköznapi trendek mentén közelítsünk meg egy témát. A szabadúszó filmkészítésnek azonban van árnyoldala is: néha sok megrendelés jön egy időben, máskor pedig teljes csönd honol a piacon.

– Rendezésedben láttunk már filmet testépítésről, csizmadiákról vagy épp bajuszt viselő székely emberekről. Miként születik a témaválasztás?
– Fiatal, pályakezdő filmesként mindenki egy új Csillagok Háborúja epizódot szeretne forgatni nagy robbanásokkal, űrhajókkal, fénykardokkal és űrlényekkel. Akkor még naivan hiszünk benne, hogy egy láthatatlan erőtér majd megold minden problémát. A valóság korántsem így működik. Én szeretem a spagettiwesternt, évekkel ezelőtt magam is nekifogtam megírni egy cowboy rajzfilm forgatókönyvét. Ekkor a sors ismét egy filmbe illő karaktert hozott elém: összebarátkoztam egy mezőgazdásszal, aki szürkemarhákat tartott. Elvittem neki a cowboy-os forgatókönyvet, amire pozitív visszajelzéseket kaptam, de végül azt mondta: érdemes lenne amerikai témák helyett itthoni értékekből gyártani történeteket. Kis idő elteltével így kerültem közelebb a néprajzi témákhoz: a székely kovácsokhoz és a csizmadiákhoz. Filmesként ma már én is ezt vallom: az értékes kincsek nem mindig az óceán túlsó felén vannak.

– Hogyan kezdesz hozzá egy film forgatásához? Mi a forgatási struktúrád, kikből áll a csapat?
– Dokumentumfilmek esetén kevésbé alkalmazhatóak a klasszikus forgatókönyvírási szabályok. Ritkán történnek úgy az események, ahogyan azt a rendező eltervezi. A véletlen gyakran válik „társszerzővé”. Leülök és átgondolom, milyen jeleneteket szeretnék látni a filmben, és milyen sorrendben. Felállítok egy történetvázlatot bevezetővel, cselekménypontokkal, tetőponttal és befejezéssel. Forgatás közben azonban ez sokszor megváltozik, bizonyos jelenetek kiesnek, új történetszálak kerülnek be, a sorrend felborul.

Dokumentumfilmek esetén rendszerint ugyanazzal a csapattal dolgozom: Farkas Antal operatőrnek köszönhetően valósul meg a film képi világa, Brók István zeneszerző, zenei producer filmzenét szerez, valamint elvégzi a hangi utómunkát. Székelyfi Lóránt tervező pedig elkészíti a DVD-borítót és azokat a műalkotásokat, amelyeket a filmekben használunk illusztrációként.

– Egy korábbi interjúdban mondtad: „otthon alkotni és élni a legjobb dolog a világon.” Van-e keletje a filmnek, a filmrendezésnek Székelyföldön?
– Elsődleges célközönségem az erdélyi népi kultúra, a néprajz iránt érdeklődő réteg. Balázsi Dénes néprajzkutató visszatérő karakter filmjeimben, az ő édesapja Balázsi Tibor csizmadiamester volt. Farkas Antal operatőr édesapja pedig Farkas Gáspár kovácsmester, aki szintén bekerült a Vasviadal, tűzdiadal című filmembe.

A székelyföldi közösségek támogatóak, fontosnak tartják a helyi értékeket, kellőképpen odafigyelnek rájuk. Van egy olyan réteg, amely sokkal szívesebben ül be a moziba megnézni egy helyi alkotó filmjét, mint a legnagyobb amerikai filmeket. 2015-ben mutatták be Jakab Ervin rendező-operatőr A Nagy Küküllő útja című dokumentumfilmjét az udvarhelyi moziban: emlékszem, még a lépcsőkön is emberek ültek. A székelyföldi közönség hálás, érzelmileg is kötődik a helyi értékekhez, akárcsak a róluk készült filmekhez. Az itteni közönség olyan filmeket vár, amelyeknek valós mondanivalójuk van. Egy emberközeli témát feldolgozó dokumentumfilm közérthető, az egyszerű ember lelkét is meg tudja szólítani. A játékfilmekkel könnyen át lehet csúszni öncélú művészkedésekbe, a székely embernek pedig nem kenyere az ilyesmi. Egy játékfilmet nagy kihívás jól elkészíteni, nekem is még 6–7 év tapasztalat kell, hogy nyugodt szívvel tudjak hozzáfogni egy ilyen alkotáshoz.

– Hogyan boldogulnak egyetemi társaid a szakmán belül?
– Büszke vagyok csoporttársaimra. Száva Hunor Leventével volt alkalmam együtt dolgozni az egyetem elvégzése után. Felkért, vállaljam el a mesteris disszertációjára szánt rádiójáték főszerepét, így született meg a Corporate Purgatory című alkotás, amelyhez Hunor később animációt is társított. Buzási Gyopár animációrendező számos díjat szerzett. Hegyi Andor Magyarországon alapított filmes vállalkozást, többek között dokumentumfilmeket is forgatott zenei fesztiválokról. Balog Ferencz pedig a kolozsvári Puck Bábszínháznál dolgozik, ezen kívül hangmérnökként is kiváló munkát végez. Ügyesen dolgozik mindenki, izgalmas terveik vannak, és hozzám hasonlóan tudatosan építik karrierjüket.

– Rendezőként milyen lehetőségeid vannak Erdélyben? Ki tud támogatni és ki kér fel filmkészítésre?
– A székelyföldi filmkészítés szorosan kapcsolódik az erdélyi kultúrához.

A Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont évente ír ki pályázatot néprajzi dokumentumfilmekre, amelyeket Hargita Megye Tanácsa támogat. Ebből az együttműködésből születtek az Elaludtam bajuszomat, a Fel a kalappal!, valamint a Csizmás pandúrok, székely csizmadiák című dokumentumfilmjeim. De gyakori partnerem a S’art’R Művészeti közösség is. Volt szerencsém együtt dolgozni a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium vezetőségével is. Szűcs-Olcsváry Melinda volt a projekt vezetője, Szabó Sámuel filmes kollégámmal véndiákokként tértünk vissza régi iskolánkba filmet készíteni. Ennek eredményeképpen született meg a 400 év múlt, 25 év jelen című film, amely az iskola történelmét dolgozza fel.

– A legújabb alkotásodból kovácsmesterek életét ismerheti meg a néző. A Vasviadal, tűzdiadal című dokumentumfilm olyan archaikus népmesterséget mutat be, amely már kihalófélben van. Honnan jött a téma ötlete?
– Az ötlet egy baráti viccelődés során született. Arról beszélgettünk, milyen gyakoriak a foglalkozásokat jelölő családnevek, mint például a Szűcs vagy a Lakatos. Viccelődni kezdtem, mi lenne ha a lakatosokról is készítenék dokumentumfilmet. Aztán rájöttem, ez nem rossz ötlet, viszont sokkal látványosabb lehetne a film, ha általánosságban a fémmegmunkálás témakörét dolgoznánk fel, amelynek mesterei a kovácsok. Ismertem Simó Márton kovácslegényt, akit megkerestem az ötlettel. Ő a filmben a kovácsmesterség „reneszánszát” képviseli, azt a fiatalos erőt, amely továbbörökít egy több évezredes hagyományt. A forgatókönyv összeállításában is sokat segített. Elvezetett Sashalmi–Fekete Tamás történészhez, illetve Nagy István Gábor csíkszeredai kovácsmesterhez, aki díszműkovácsként az ereje teljében lévő férfit jeleníti meg a filmben. A szakma legnagyobb kihívásait játszi könnyedséggel valósítja meg csíksomlyói műhelyében. Édesanyám, Fábián Kornélia televíziós szerkesztő ajánlására meglátogattuk Serbán Ferenc etédi kovácsmester műhelyét, aki a mesterség archaikus arcát mutatja be, ősi szerszámok segítségével patkolja meg a lovakat, és meggyógyítja a betegséggel küszködő jószágot.

– A film mesebeli történettel indít, amely üzeni, hogy az embernek lehet vagyona, pénze, de azt mind elveszítheti, viszont ha mestersége van, azt mindig kamatoztathatja. Ezen kívül mi a film üzenete?
– Gyakran látok olyan cikkeket internetes portálokon, amelyeknek témája a férfias stílus, közhelyes kifejezéssel az „igazi férfi”. Szerintem a kovácsolás a legférfiasabb székely mesterség, férfias erő kell hozzá és rengeteg kitartás. A film fő erénye, hogy hiteles férfi példaképeket, kovácsokat és középkori lovagokat mutat be. Amikor Nagy István Gábor csíksomlyói műhelyében jártunk, rám is átragadt e férfias „kovács-aura”. A kovácsműhelyben sokkal inkább férfinak éreztem magam, mint egy átlagos, laptop előtt ülő napon.

Ez a kép tökéletesen összefoglalja a kovácsos férfierő és a film lényegét: hiába olyan aprócska Szent György a sárkányhoz képest, a bátorsága mégis hatalmasabb a sárkányénál.

– Megvágod saját filmjeidet, illetve a riporter is te vagy. Milyen más feladataid vannak a filmkészítés során?   
– Gyakran előfordul, hogy narrációt is felmondok a filmekhez, vagy más előadó művészethez kötődő feladatot is vállalok. A Vasviadal, tűzdiadal című film előzetesét a Kalevala egyik versszakára építettem. Ilyenkor először le kell kottázni a szöveget: bejelölni a szótagokat, a hangsúlyokat és az ütemeket. A folyamat hasonlít a gyakorlatokra, amelyeket 8. osztályban végeznek a gyerekek: népdalokat elemeznek ritmikai szempontból, bejelölik a szótagokat és hangsúlyokat. Ezeken az apróságokon is múlhat a narráció sikere.

– Mi motivál a munkád során?
– A motiváció elhatározás kérdése. Olyan ez, mint egy párkapcsolat. Bármilyen szakmát választ magának az ember, lesznek jó és rossz napok, így van ez a filmrendezés esetében is. Léteznek olyan tervek, amelyek igazi felüdülést jelentenek, a legkisebb erőfeszítés nélkül is jól alakul minden; máskor mintha egy vikinghajót kellene egyenesben tartani a háborgó tengeren. De mindkét esetben célba kell érni, különben elúszik a karriered. A lényeg az, hogy ne ugorj ki a hajóból; ha az ember mindig menekülni próbál, akkor csak hátrafelé fog haladni.

– Pár évvel ezelőtt azt nyilatkoztad, hogy „ha évente egy filmet sikerül bemutatni, akkor elégedett leszel önmagaddal”. Eddig sikerült. Mi a következő terv?
– Fontos, hogy az ember el tudjon számolni mások felé, de főleg önmaga felé. Régen ötletet ötletre halmoztam, egymás után tűztem ki az új célokat. Ma már úgy érzem, nem kell mindig beleerőltetnem saját akaratomat az élet természetes folyásába. Erről az ókori görög társadalom és a delphói jósnő jut eszembe. A görögök intelligensek voltak, ők is tudták, nem lehet megjósolni a jövőt. Ezért látogatták a delphói szentélyt, hogy kapjanak néhány apró jelet, kis útmutatást, minek érdemes nekifogni az adott időben és minek nem. Gazdasági és életvezetési tanácsadás ókori módra. Jelenleg én is így vagyok:

Francis Ford Coppola szavai foglalják össze e hitvallást: „ahová Amerika beteszi a lábát, ott nagy show-műsort fog csinálni! Vakító fények kellenek, és persze mindvégig szóljon a zene! Amerika mindent sokkal nagyobbnak mutat, mint amilyen valójában…” Azt hiszem, én is szeretem kissé amerikai módon megközelíteni az általam feldolgozott témákat. Szeretek belecsempészni a folyamatba egy kis cirkuszt, egy kis attrakciót.

Jakab Mónika