Az erdélyi embernek mély hite van – Kolumbán Vilmos József teológiai tanár az egyház előtt álló kihívásokról

– Elvilágiasodott társadalmunkban a mai ember számára mennyire fontos a karácsony?
Krisztus születése az egyház egyik legfontosabb ünnepe. Jelentősége az egyház szerint nem változott: ugyanolyan fontos, mint amilyen eddig volt. Az, hogy napjaink karácsonyához különböző szokások társulnak – konzumpolitikává, fogyasztási szokássá minősült –, valamennyit levon az ünnep értékéből, de valójában továbbra is a szeretet és az odafigyelés ünnepe marad.

– Manapság mennyire készülnek az emberek lelkileg karácsonyra?
Tavaly volt egy érdekes tapasztalatom ezzel kapcsolatban. A Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet rektoraként karácsony előtt Magyarországon jártam. Hazafele jövet hallgattam a rádiót, és meglepődve tapasztaltam, hogy a kereskedelmi adókon is felolvassák a karácsonyi történetet, amitől különleges hangulata lett az ünnepvárásnak.

– Nyugaton sokan megtagadnák Európa keresztyén gyökereit. E negatív hullámnak milyen hatása lehet a kelet-európai népek életére?
– Kelet-Európának ez a része speciális helyzetben van. Az embereknek a tradícióhoz és az egyház mondanivalójához való hozzáállása megmaradt, megőrizték a régi szokásokat. Azt nem tudhatjuk, hogy mit hoz a jövő, mert a felnövekvő nemzedékek másként gondolkodnak. Amikor elérik azt a kort, hogy a társadalom irányítójává váljanak, kiderül, hogy az eddigi trend fog-e változni. Az a tapasztalatom, hogy Románia lakossága – és azon belül az erdélyi magyarság – számára továbbra is fontosak az egyházi ünnepek. Az egyház nemcsak karácsonykor, hanem máskor is fontos szerepet tölt be az életükben. Tény, hogy sem a történelmi magyar egyházak, sem az ortodox egyház nem tudja elérni a társadalom száz százalékát, de akiket elér, azok számára fontos.

– Az egyházi statisztikák azt mutatják, hogy az erdélyi református egyháztagok mintegy 10–12 százaléka jár rendszeresen templomba. Stabil vagy csökkenő trendről beszélhetünk?
– A 10–12 százalékos templomba járási arány stabil. Ezek a hívek majdnem minden vasárnap részt vesznek az istentiszteleteken, viszont nagy ünnepekkor a gyülekezetek tagjainak 30-40 százaléka jön el a templomba.

A koronavírus-járvány után némi visszaesést tapasztaltunk, ugyanis a járvány a templomba járó gyülekezeti réteget érintette leginkább. A sors azonban úgy hozta, hogy a járvány után olyanok is járnak templomba, akik korábban nem voltak, így az arány nem változott.

– Újságíróként azt tapasztalom, hogy vannak pezsgő, élő gyülekezetek, ahol rendszeresen megtelik a templom, máshol viszont pár ember jön el istentiszteletekre. Mennyire lelkészfüggő jelenség ez?
– Mindig számításba kell venni az emberi tényezőt is, hogy a lelkész mennyire felkészült. Azt látom, hogy lelkészeink többsége akkor is elvégzi feladatát, ha nem mindig tudja megszólítani a gyülekezet tagjait. Ahol pezseg a gyülekezeti élet, ott valójában közösségi élet is van. Ahol nemcsak egyszemélyes történet a templomba járás – a lelkész elvégzi a szószéki szolgálatokat –, hanem a gyülekezet tagjai is részt vesznek az egyházközség életében.

– Nagyobb szerep kellene háruljon az egyháztagok táborára, a presbitériumra?
– Egyértelműen nagyobb szükség van a világi szerepvállalásra. A lelkészközpontú történelemszemléletből alakulhatott ki az a felfogás, hogy az egyház egyenlő a lelkésszel, holott ez nem így van. Az éppen aktuális lelkész tíz, húsz, harminc vagy negyven évet szolgál, és utána más jön, de a gyülekezet marad. Fontos szerepük van a gyülekezet világi tagjainak, mert amit tesznek, magukért teszik. A közösséget magukért építik. Ahol jól működő, pezsgő a gyülekezeti élet, ott valójában ez történik. Az egyháznak számtalan belső intézménye van, ahol mindenki megtalálhatja a helyét a vallásóráktól a bibliaórákon át a nőszövetségi alkalmakig… Vannak kis- és nagytérségi találkozók, gyülekezeti kirándulások stb. Rengeteg az olyan lehetőség, ahol gyülekezeti közösséget lehet építeni.

– Teológiai tanárként mennyire tartja hatékonynak a lelkészképzést? Hogyan lehet felkészíteni a lelkipásztorokat a rájuk váró kihívásokra?
– A leendő lelkészeket valójában arra készítjük fel, hogy milyen helyzetekkel fognak találkozni, és azt hogyan kell megoldani. A folyamatosan változó társadalmi kihívásoknak valamilyen formában meg kell felelni. Erre nyilván megvan az egyház belső mechanizmusa, ahol előbb megszületnek az elméleti válaszok, amit gyakorlatba kell ültetni. Ebből kifolyólag a lelkészképzés folyamatos változáson megy át. Mint minden oktatási formának, ennek is két alapvető része van: az elmélet és a gyakorlat. Egyiket sem lehet a másik rovására kijátszani. Ebben a kettősségében próbáljuk felkészíteni a leendő lelkipásztorokat. Tízéves kihagyás után, 2023-ban sikerül ismét megszervezni a Kárpát-medencei magyar református teológiai tanárok találkozóját, ahol közösen szeretnénk megbeszélni azokat a kihívásokat, amelyekkel mind a hat református teológia szembesül a Kárpát-medencében.

– Melyek ma a legégetőbb kérdések a lelkészképzésben?
– A példa kedvéért néhányat kiemelnék. A koronavírus-járvány idején a lezárások, a kijárási tilalom alatt a lelkészeknek webkamera előtt kellett prédikálniuk. Volt, aki ezt ösztönösen jól megoldotta, másoknak viszont rosszul sikerült. Ezt nem tanítottuk, erre korábban nem volt igény. Ma viszont ott van a világháló lehetősége, amit ki lehet és ki is kell használni. De a teológiai képzés más területeinek is gyakorlati megerősítés kell. Változik a gyerekek, a fiatalok gondolkodása, a mi feladatunk viszont az evangélium üzenetének továbbadása.

Ezekre a kérdésekre keressük folyamatosan a válaszokat.

– A papi hivatás iránt Európa-szerte csökken az érdeklődés. A jelenség mennyire súlyos a protestáns teológiákon?
– Mint minden más hivatás, a teológia iránt is hullámzó az érdeklődés, ami egy visszatérő jelenség. Hasonló volt a helyzet 120-130 évvel ezelőtt is, amikor Nagyenyeden működött a református lelkészképzés. Az enyedi teológia egyik nagy hátulütője, hogy nem volt elég jelentkező. Szász Domokos püspök ezért több megfontolásból is azt javasolta, hogy Kolozsvár legyen a lelkészképzés helyszíne. A kincses városban sem egyik napról a másikra történt áttörés, hanem hosszabb időnek kellett eltelni. A kommunizmus alatt átéltünk egy súlyos hullámvölgyet, amikor nem az egyház mondta meg, hogy hány lelkipásztorra van szüksége, hanem az állam. A nyolcvanas években 8-9 főből álló évfolyamok indultak, amelyben benne volt a két református egyházkerület, illetve az unitárius és az evangélikus egyház lelkészképzése is. Csak 1990 után nyílt lehetőség arra, hogy az egyház határozza meg a helyek számát, így a kilencvenes években átlagban 60-70-es évfolyamok végeztek. Az üres lelkészi állások betöltése után a teológián a hallgatók létszáma folyamatosan csökkent. A mostani 20-25-ös évfolyamátlagok kialakulásában szerepet játszik az is, hogy az utóbbi tíz esztendőben a humán tudományok mindenikét érdektelenség övezi, a fiatalok a reál szakokat részesítik előnyben. Ezzel együtt a következő időszakban sem lesz lelkészhiány a református egyházban, a képzés lépést tud tartani a megüresedő helyek számával.

– A fiatal végzősök minden területen a jobban fizetett állásokat keresik, a lelkészek is a nagyobb gyülekezeteket részesítik előnybe. Mennyire tud megfelelni az egyház az elvárásoknak?
– A frissen végzett lelkipásztorok kihelyezése a püspökségek, az egyházkerületek hatáskörébe tartozik. A teológia elvégzése után az ifjú lelkipásztornak legalább egy évet kell segédlelkészként szolgálnia, rendszerint egy nagyvárosban. Megtanulja a városi gyülekezeti munkát, majd következik a lelkészválasztás vagy a püspöki kihelyezés. Itt sem az az elsődleges, hogy a végzős hova szeretne kerülni. A gyülekezeti igénylések alapján dől el a preferencia. Ezzel kezdődik el a lelkészi életpályamodell, amikor több év szolgálat után nagyobb gyülekezet hívja meg, ami gyakorlatilag nyugdíjba vonulásig tart. Az a tapasztalatom, hogy a fiatal lelkipásztorok számára nem jelent gondot, hogy falura kerülnek. Nyilván különbség van falusi és városi gyülekezetek között, de

– Egyre több női lelkipásztor végez, miközben Erdélyben sok az olyan konzervatív gyülekezet, ahol nem szívesen fogadják őket. Miként lehet áthidalni ezt a helyzetet?
– Hosszabb távon vizsgálva a lelkészképzést, a női és a férfi hallgatók között jelentősebb különbség nincs, sőt a női hallgatók lelkiismeretesebben tanulnak. A gyülekezetek egy része azonban elzárkózik a női lelkészektől, de itt is vannak pozitív fejlemények. Volt olyan gyülekezet, amely ellenezte, hogy női lelkipásztora legyen, de pár év múlva a hívek nemcsak elfogadták, hanem megkedvelték, és nagyon ragaszkodtak hozzá. Női mivoltuknak köszönhetően sokkal könnyebben tudnak kapcsolatokat építeni és ápolni a gyülekezetben, mint egy férfi. Annyi bizonyos, hogy egy nőnek továbbra is nehezebb gyülekezeti lelkészként szolgálni, mint egy férfinak.

– Az elmúlt két esztendő Erdély-szerte a magyarországi kormánytámogatásokból felújított templomok hálaadó istentiszteleteiről szólt. Ön is sok helyen képviselte az egyházkerületet. Mit jelent az erdélyi reformátusok életében e nagyívű beruházássorozat?
– A templomfelújítási lehetőség egyedülálló és kivételes alkalom volt, amely ilyen méretekben évszázadonként egyszer fordul elő. A gyülekezetek kilencven százaléka önerőből nem lett volna erre képes. A román állam továbbra sem szolgáltatta vissza az egyház ingatlanjait, amelyek anyagi alapot jelenthetnének a felújítási munkálatokhoz. A magyar kormány támogatásával közel ötszáz református templomot és gyülekezeti házat sikerült felújítani Erdély-szerte. Abban a gyülekezetben, ahol sor került templomfelújításra, a következő két-három évtizedben nagyobb javításokra nem lesz szükség. Ezzel az egyház egyik legnagyobb gondja oldódott meg, ami lehetőséget biztosít arra, hogy az egyházközségek kevés forrásukat, amivel rendelkeznek, a maguk építésére fordítsák.

– A koronavírus-járvány után az ukrajnai háború miatt kialakult gazdasági válság viseli meg legjobban az erdélyi magyar közösségeket. Mennyire elkeseredettek vagy optimisták az emberek, a gyülekezeti tagok, akikkel találkozik?
– Az utolsó három év külső eseményei – a koronavírus-járvány és az ukrajnai háború – mindenkit váratlanul ért. Erre nem lehetett kellőképpen felkészülni, és mindenki a habitusának megfelelő választ próbált találni. Alapvetően az emberek továbbra is bíznak abban, hogy előbb-utóbb visszatér a normális élet. A járvány alatt egy nagyon érdekes videósorozatot készített két erdővidéki fiatal, akik korábban lakodalmas videókat és fényképeket gyártottak. A lezárások alatt erre már nem volt lehetőségük, és unalmukban nekifogtak erdővidéki idős emberekkel 3-4 perces, rövid filmeket készíteni Erdővidék száz arca címmel. A sorozatból jól látszik, hogy az erdélyi embernek milyen mély hite van.

Ezek a kisfilmek annyira hitelesek, hogy fel sem merül a megrendezettség vagy a mesterkéltség. A két filmes fiatalnak az őszinte emberi megnyilvánulásokat sikerült rögzítenie. Látszik, hogy az erdélyi embernek milyen tartása van, ami reményteljes jövőre ad okot. Van értelme az igehirdetésnek. Az isteni gondviselésből származó bizalom olyan típusú erő, ami lényegében túlsegít a járványon és a háborún is.