A lótartás nem üzlet, hanem szenvedély

A nagykalotai farm központjából másfél órás útra lovagolunk ki a magyarvalkói határba, hogy megnézzük a villanypásztorral körbekerített 230 hektárnyi réten legelésző lovakat. A Bethlendi házaspár gazdaságában hatvan lovat tartanak, ebből 25 saját ló, a többi bértartásba került a kalotaszegi faluba.

Betlehendi István azt ajánlja, üljek én is nyeregbe, mert így jobban rálátok arra a munkára, amit tizenöt esztendeje folytatnak, így útközben beszélgetni tudunk.

Párszor már lovagoltam, de még messze vagyok attól, hogy magabiztos lovasnak tartsam magam. István és neje, Bea azonban megnyugtat: Olga csendes, szelíd állat, és már rég hozzászokott a lovasokhoz. A napi pár órás túráktól akár a tíznapos hegyi utakig is igénybe veszik kezdő és haladó lovasok egyaránt.
Olga valóban remek társnak bizonyul, csendesen baktat alattam. A társaság többi tagjához hasonlóan egy idő után azonban kisebb ügetésbe fogunk, és a gazda magyarázza, hogyan üljünk biztonságosan a nyeregben. A hatvan állatból mintegy 15 lovat használnak rendszeresen örömlovaglásra, ezek alaposan ki vannak válogatva vérmérséklet és megbízhatóság alapján, így a lovarda tulajdonosait nem érték kellemetlen meglepetések, súlyosabb balesetük nem volt.

„Olyan megtörtént, hogy a bértartásra befogadott ló gazdája próbálta megülni saját lovát, miközben az állat kivetette a nyeregből. Ez nálunk ritka jelenség! Valójában az olyan lovasokkal van gond, akik azt    hiszik, jól lovagolnak, a valóságban azonban kezdők, de feszegetik a határaikat. A kezdők vigyáznak magukra, hamar hozzászoknak a lóhoz, így velük van a legkevesebb gond” – magyarázza Bethlendi István, aki szerint ló és lovas között jó együttműködésnek kell kialakulnia, ez a sikeres lovaglás titka.

A lónak kell tudnia, hogy a lovasa mit akar, mit szeretne. Az állatnak rá kell éreznie arra, nem ő dönti el az út kimenetelét, hanem a gazda, így az együttműködés hosszabb távon is zavartalanná válik.

Hogy ez valóban így legyen, a lovarda udvarán elkerített kör alakú pályán veszi kezdetét a lovasoktatás, amit rendszerint Bea asszony végez.
Gyereket és felnőttet a felnyergelt ló közelébe visz, miközben nyomatékosan elmagyarázza, hogy a ló hátsó lábaitól csak biztonságos távolságban lehet tartózkodni. A ló ösztönös lény, így kerülni kell azokat a helyzeteket, amikor véletlenszerű rúgással meg tudna sebesíteni. Az oktatás következő része a nyeregbe szállás és az ottmaradás: fontos, hogy a kezdő lovas magabiztosan érezze magát a nyeregben. Ezután kezdődhet el a lovaglás alapvető tudnivalóinak elsajátítása. Bea elégedett tanítványaival: az udvari indítókurzust követően a rövidebb lovaglások, majd a hosszabb mezei utak következnek. Aki a lovaglást megszereti, az rendszeresen visszajár. Nem véletlen, hogy Erdély-szerte egyre több a lovarda, sőt egyre többen kapnak kedvet lovak vásárlására is.

Hétvégeken sűrűsödik be az élet a nagykalotai farmon. A harminc lótulajdonos fele ilyenkor ér rá, hogy kilátogasson Bethlendiékhez, és megnézze, megsimogassa, illetve a házigazdák segítségével felnyergelje és meglovagolja a lovát. Ezúttal egy háromtagú kolozsvári családdal lovagolunk ki szombat délután a mezőre, amely elhozta két lováért a havi állattartási díjat. Délelőtt egy zilahi csapattal voltak elfoglalva, ebéd után pedig újabb társaság érkezett.

A nagykalotai farmon az állatok télen-nyáron szabadtartásban élnek, naponta kimegy hozzájuk a család valamelyik tagja zabbal, orvosságokkal, mikor mire van szüksége az állatoknak.

A bértartás iránti igény folyamatosan nő, mert egyre több városi ember akar lovat vásárolni magának, és azt    lovardában helyezi el. Ahol nemcsak etetik és gondozzák, hanem felnyergelik és betanítják lovaglásra, hogy az állat a gazda jó partnerévé váljon. Van, aki nem szereti, ha más is megüli a lovát, vannak viszont olyanok is, aki örömmel beleegyeznek, mert a nyeregben tartott hátasló jóval könnyebben kezelhető. Az emberek társaságához szokott, jól tartott ló gondok nélkül kezelhető.

„A bértartásból származik a teljes lóállomány takarmányszükséglete. A havi összeg arra elegendő, hogy megvásároljuk a környékbeli gazdáktól a téli eleséget és az abraktakarmányt. Régebb foglalkoztam takarmánytermesztéssel, de ennyi munka mellett jó ideje már nem tudjuk vállalni, így megvásároljuk készen a takarmányt, ahogyan a legtöbb lovarda tulajdonosa teszi” – mutatja a gazda a hátunk mögött hagyott takarmányistállókat, ahova frissiben érkeznek traktoros utánfutóval a préselt szénabálák.
A megélhetéshez szükséges jövedelem többi része lovagoltatásból származik. Ez farmbéli teendőik legérdekesebb része, hiszen hétről hétre sok állatszerető emberrel találkoznak, akiket ők vezetnek rá a lovakhoz fűződő, életre szóló barátságra. Bánffyhunyadról, Zilahról vagy Kolozsvárról érkeznek gyerekes szülők néhány órás vagy egynapos lovaglásra. Ám nő az érdeklődés a napi száz euróba kerülő, hosszabb, akár tíznapos lovastúrákra is, amikor a csapat a házigazda vezetésével napi 25–30 kilométeres távokban bejárja az Erdélyi Szigethegységet. Eljutnak Torockóra vagy a Tordai-hasadékba is, ki hova akar menni.

A hosszabb lovastúrákra eddig főleg külföldiek jelentkeztek Nyugat-Európából vagy éppen az Egyesült Államokból, de már erdélyiek részéről is érdeklődnek.

A hegyi túra keretében biztosított a napi ellátás – az estebédet és reggelit egy-egy vendégfogadóban fogyaszthatják el, ahol éjszakára megszállnak. Régmúlt idők hangulatát idézi lóháton barangolni a hegyeket, és megcsodálni a természet szépségeit.
A szomszédos Kalotaszentkirályon, illetve a környék településein nyaranta több táborba gyűlnek össze a    gyerekek, a táborozókat legtöbbször elhozzák lovagolni is. Sok gyerek ilyenkor találkozik először lóval, majd hazatérve a szüleit ráveszi, hogy a lakóhelyéhez közeli lovardában folytathassa a lovaglást.

Bethlendi István szerint a lótartásnak és a lovardák működésének egyre nagyobb az erdélyi divatja. Főleg a nagyvárosok körül jöttek létre újabbak, ahol istállós bértartásban vállalják fel a lovas gazdák állatait, illetve az érdeklődők lovagoltatását. Itt akár háromszor-négyszer is többet kérnek, mint a lovak szabadtartására berendezkedett Nagykalotán, de ma már akkora az igény a szolgáltatásra, hogy adott régióban több lovarda is megél. Pedig

amikor gépészmérnökként 2005-ben megvásárolta az első lovát két csikóval, vendéglátóm nem gondolt arra, hogy valaha ebből fog megélni.

Arra vágyott, hogy természetközeli életet éljen, gépektől és irodáktól távol, ennek ellenére rönkhasító asztalosműhelyt működtető vállalkozása nem erről szólt.   
„A ló a két csikóval egy évig Sztánán maradt az eladónál, de a következő esztendőben már arra kértek, találjak helyet az állatoknak, mert nem férnek az istállóban. Akkor hoztam át a lovakat ide, Nagykalotára. Közben megismerkedtem Beával, neki is tetszettek a lovak. Így kezdődött az új vállalkozásunk” – ugrik vissza az időben István, aki pár éven belül eldöntötte, abbahagy minden más tevékenységet, és hozzáfog egy lovarda létesítéséhez.   
A gazda szerint a lótartás és lótenyésztés úri hobbi. Szakmai berkekben azt szokták mondani, a lovakból akkor hozhat össze az ember egy kisebb vagyont, ha már előtte ráköltött egy nagyobbat.

Ez a lovassportra is érvényes” – fogalmaz Bethlendi István. Ezért nem foglalkoznak a kancák fedeztetésével, mert mire négyéves korára a csikó nyergelhető, a gazda annyit költ rá, hogyha eladja, a vételár nem fedezi a csikónevelés költségeit. A lótenyésztés, a szaporítás csak államilag támogatott ménesek számára „üzlet”, ahol nagyszámú csikóból válogatják ki a legértékesebb egyedeket, a fiatal állatok többségét pedig értékesítik. Az erdélyi lovardák abból próbálnak megélni, amiből tudnak: bértartásból és lovagoltatásból.

A villanypásztorral őrzött területen a lovak messziről nyerítenek, amint meglátják a feléjük közeledő csapatot. A házaspár nevükön szólítja őket, az állatok válaszként közelebb jönnek simogatásra vagy egy adag zabra. A rituálé napi rendszerességgel lejátszódik a gazda és az állatok között.

A szépen kigömbölyödött lovakról messziről látszik, jó dolguk van. A velünk érkező kolozsvári lótulajdonosok is elégedettek.

Búcsút veszünk a nyerítő csapattól, és visszatérünk a lovarda központjába. Útközben cseng a gazda telefonja: újabb családi társaság jelentkezik be vasárnap délelőttre. Szűkös az időbeosztás, már többen is a listára kerültek, de mindig találnak megoldást.

A lovasok jól megvannak egymás társaságában. A ház előtti faasztalon több tucat lovagló kobak vár gazdára, de a nem megfelelő öltözékben érkezők is lovaglónadrágot és lovascsizmát kérhetnek, mert a bozótos terepen nyári lábbeliben, szandálban nem lehet lovat megülni. A háziak mindenre figyelnek, hiszen ez a szolgáltatás is a vendéglátás jellegzetes területe. Ha a vendég elégedett, máskor is vissza fog térni.