A könnyed határsértések virtuóz költője – Szente B. Levente verseivel olyan világokat tár fel, ahol a szónak mágikus ereje van

– A székelykeresztúri polgármesteri hivatalban dolgozó kulturális referens, szerkesztő, újságíró, néprajzkutató, író és költő vagy egyszemélyben, a városi könyvtár munkatársaként is tevékenykedsz. Hogyan tudod e sokszínű életvitelt folytatni?
– Számomra az irodalom maga a teljesség. A néprajz, a történelem és a természettudományok iránti vonzalomba születtem bele. Ösztönből ezek valamilyen módon meg is jelennek a verseimben. De az is igaz, hogy a sok feladat közül mindig csak egy dologra összpontosítok. A titkom az, hogy gyermeteg lélekkel, kíváncsian élem meg a körülöttem történő eseményeket, amelyeket később meg is írok.

Sikerélményem így nemcsak az én érdemem, hanem mindenkié, a való és képzelt világé, amelyre a népmesék tanítottak meg.

– Kortárs íróként több köteted is megjelent. Mikor tudatosult benned, hogy írással szeretnél foglalkozni?
– A család visszaemlékezései szerint hároméves koromban olyan kérdéseket tettem fel, amelyekre nemhogy válaszolni nem tudott senki, hanem megrökönyödött, amikor hallotta. Otthon megannyi mesét, történetet hallottam, vallásos körülmények között nevelkedtem. Akkoriban

Elemi osztályosok lehettünk, amikor le kellett írni, ki mi szeretne lenni. Én azt írtam, hogy író és kutató. Negyedikesként, majd 15-16 éves koromtól kezdve jegyeztem le első hallott történeteimet, legendákat, mondákat, sőt első versemet is, amelyet március 8-ra írtam édesanyámnak.

– Cseke Gábor a könnyed határsértések virtuóz költőjének nevezett a Csillagtitok című köteted ajánlójában. Ezt hogyan magyarázod?
– Találóan és helytállóan fogalmazott. Abban a kötetemben egy korszakot akartam lezárni. Hittem abban, hogy a vers kötött formáiból, a megszabott utak ösvényeiről eltévelyedés nélkül leléphetek. Talán ha új világokat nem is, de másokat fedezhetek fel. Olyanokat, ahol semmi nem az, aminek látszik. Ahol a szónak mágikus ereje van. Olyan erőkre vágytam, amelyek hatása révén világokat lehet megmozgatni. Magamat, az önmagamhoz hasonlókat, majd Istent kerestem. Hazatalálni, ez volt a cél. Úton lenni tanulás volt, a tanítók voltak az egyetlen mankóim. Mindenképpen kísérletezni kell: csak ismerd meg a formát, tarts mértéket, legyél alázatos, láss és érezz. Az nem baj, ha másként látod a világot, ha másként élsz meg dolgokat, mindaddig, amíg az emberekben szép álmokat és elgondolásokat keltesz, ami akár az övék is lehetne.

– Az eddig megjelent köteteid közül melyiknek volt a legnagyobb visszhangja? Melyik kiadvány áll a legközelebb a szívedhez?
– Első bemutatkozó verseskötetem 1996-ban jelent meg Az első éj címmel. Két és fél évtized alatt még nyolc önálló könyv követte. Aztán napilapoknak kezdtem dolgozni: tudósításokkal, helytörténettel kapcsolatos anyagokkal jelentkeztem. Önmagam számára sosem elég az, amit teszek. Régiek és kortársak egyaránt olyan csodákat műveltek, hogy az ember beleborzong, ilyenkor ez jut eszembe.

Egyik bemutató után ismerősöm kislánya futott hozzám, és azt kérdezte: írtam egy verset, megnézed? Látni kellett volna a kislány átszellemült piruló, büszke arcát.

– A napi munka mellett mikor van időd írásra? Mi adja az ihletet verseid megírásához?
– Bárhol legyek, ha eszembe jut egy sor vagy gondolat, rögtön lejegyzem. Olykor órák, máskor hetek alatt jön ki a teljes egész, ami verssé áll össze. De e gondolatok kidolgozásához idő és nyugalom kell. Este, éjjel és hétvégén tudok dolgozni. Egy hang, egy szín jelenti az ihletet. Múzsám minden és mindenki, aki valamiképpen hatással van rám.

– Verseidet szerb és angol nyelvre is lefordították. Ez azt jelenti, hogy határon túli olvasókhoz is eljutnak az irományaid.
– Fehér Illés vajdasági műfordító jóvoltából a szerbre fordítás volt előbb. Neki köszönhetem a további fordításokat is, hiszen közreműködésével kerülhettem kapcsolatba Cikos Ibolja német, olasz, N. Ullrich Katalin és Leslie A. Kery angol, Bandi András román nyelvre történő fordításaival. Az általa indított internetes irodalmi lap, az Ezüst-híd és a Magyarul Bábelben oldalán megjelent verseim után más fordítók is bekapcsolódtak, így pár év alatt 8-10 nyelven is napvilágot láthattak verseim. Dabi István műfordító angol, hindi, bolgár, lengyel, kínai nyelvre fordította költeményeimet. Jóleső érzés több nyelven látni verseimet. A kínait fel sem ismertem, ellentétben a cirillel, amiről már ötödik osztályban tanultam.

– Gyakran jelennek meg néprajzi jellegű írásaid is. Miért érdekel ez a téma?
– A népiesség, az eredettörténet igen közel áll hozzám: számomra természetes, hogy ezen az úton kutassak.

Kialakulásuk, tájegységenkénti változatosságuk, a megnevezés oka és mikéntje, elsősorban az adott kultúra megértése a cél.

– Milyen hatással volt a koronavírus és a bezártság írói munkásságodra?
– A bezártság és az ismeretlentől való félelem kissé lebénított, de volt idő, amikor napi rendszerességgel írtam, rendbe tehettem a hamarosan megjelenő anekdotás anyagomat. A régen félbeszakított félkész munkáimból is pár összejött. Többet reméltem magamtól, a külső hatások tényezői mégis befolyásoltak. Amikor megbetegedtem, a félelemtől olykor az agyam sem forgott. De épp a félelem hozott ki belőlem valami mást, így akkor is le tudtam jegyezni érdekes gondolatokat.

– Miért tartod fontosnak leírni a környékbeli népmeséket?
– A népmesékben mindenünk benne van. Egészen újat nem lehet találni, lejegyeztek korábban már szinte mindent, de kíváncsi voltam, hogy a térségünkben legutoljára gyűjtött mesék milyen átalakuláson mehettek át. Valahol olvastam, hogy ötven-százévente érdemes lenne újragyűjteni térségenként. Érdekes térkép rajzolódna ki ezekből, követhető lenne egy adott kulturális közeg majdnem teljes tudatos és tudatalattijának életútja. Engem az érdekel, akiket méltatlanul elfeledtek. Akik szakácsok, ácsok, kőművesek, inasok és egyebek voltak. Róluk ki emlékszik meg?

– Hét évve ezelőtt jelent meg a Tücsök, Zöld Manó és a többiek meseregényed, majd a Bingyó Bernyó Nekeresdországban című verses mesekönyved. Hogyan születtek e történetek és szereplőik?
– A Tücsök, Zöld Manó és a többiek meseregényem maga a természet és a mesék világának a szülötte. Gyermekkorom óta az igazi természet és mesék világa között lebegtem.

Beleképzeltem magam az életükbe, s amikor szellő lebbent a bokor ágai között, elhittem, hogy manók, tündérek és más olyan lények is élnek körülöttünk, akiket csak akkor pillanthatunk meg, ha együttérzünk a természettel. Eleinte felolvastam a fiamnak is a készülő könyvből: amit ő mondott, ahogyan reagált rá, sőt neveket is adott a szereplőknek, mindez tovább sarkalt a történet kibontásában. A felolvasókon a gyermekek is megszerették a történetet, és folyamatosan bemutatókat kellett tartani. Azóta elkezdtem kidolgozni a Bingyós mesét, amely az előbbinek pici része egy másik szereplő szemszögéből.

 – Melyek a jövőbeli terveid?
– Mostanában újabb verseskötetet adtam le. Meseregényem folytatásán dolgozom, de egy középkori cserép- és agyagpipákról szóló könyvemen is munkálkodom. Nálunk a pipákról állítólag részletesen elsőként publikáltam. A rajtuk levő motívumok történetisége révén, a néprajzi, valamint a történelem és régészet tükrében többet megtudhatunk a helyről, ahol élünk.

– Kit tartasz példaképednek? Miben áll az alkotói hitvallásod?
– Gyerekkoromat Bözödújfaluban és Bözödön töltöttem. Utóbbiban élt Bözödi György. Aki ha éppen nem Kolozsváron vagy Marosvásárhelyen volt, akkor a falvakat járta, hogy kutatásaihoz anyagot gyűjtsön. Munkái révén máig felnézek rá. Tevékenysége rám is hatott, erőt adott, hogy azt tegyem, amihez értek. De életem példaképe gyanánt mégiscsak édesapámat és fiamat tekintem. Általuk lett és van hitem, erőm.

Jakab Mónika