HIRDETÉS
Az észak-olaszországi Cremona városának neve hallatán gyermekkorom óta a hegedűkészítő – Guarneri, Amati, Stradivari – családok története jut eszembe. Több regényt olvastam annak idején e famíliákról, s romantikusan, sejtelmesen fénylett a közeg, amelyben éltek. Először, a 80-as években családommal egy Trabanttal tettük meg az utat Magyarországról. Csupán egy napot töltöttünk a városban, most több időt szántunk megtekintésére. Kíváncsian vártam: vajon most milyennek látom?
Autóval, a falakon kívüli részre érkeztünk. Itt is működött jól bevált módszerünk, hogy nem túl messze az óvárostól szállunk meg, abban a zónában, ahol még nem kell parkolási díjat fizetni. A felfedezendőket innen gyalog mindenütt könnyen el lehet érni.
A zeneszerszámok városában jártunk, ezt lépten-nyomon tapasztalhattuk. A legkülönbözőbb helyeken elhelyezett, igényes táblácskák mutatták, merre találunk hegedűkészítőt. Az édességboltok kirakatában hegedű alakú helyi különlegesség kínálja magát. A torrone cukor, méz, mandula, tojás keverékéből készül, fehér színű, különböző formákban kapható. Klasszikusan, a nagy tömbökből törnek le egy-egy darabot a vásárlónak.
A város emléket állít az 1644-ben itt született, s hosszú életében itt alkotó hegedűkészítő, Antonio Stradivari emlékének. Brácsa, cselló, hárfa, viola da gamba, lant, gitár megálmodója is volt.
Az általa készített hangszerek hangzásának titkát legendák lengik körül, kutatások témája, egy-egy műve a mai napig több millió dollárért talál gazdára. A róla elnevezett téren és a hegedűmúzeum előtt is szobra áll. A Garibaldi korzón lévő volt lakóházán, amelybe a frissen házasodott mester költözött, emléktábla írja: 1667–1680-ig itt élt Antonio Stradivari első feleségével, Francesca Ferraboschival. Az épület előtt valós méretű pad, rajta ül bronzba öntötten Stradivari. Nehéz őt fényképezni, mert mindig mellételepszik valaki. Másik cremonai háza, műhelye emlékét egy márványtábla őrzi a modern Április 25. üzletház falán. Antonio Stradivarinak a nála jóval idősebb első feleségétől – aki férje művészetét vagyongyarapító eszköznek tekintette – hat, míg második nejétől, Antoniától – aki szellemi- lelki társa is volt az alkotásban – öt gyermeke született. A mester sírját rejtő templom nem létezik már, helyén a Római közpark található. Stradivari sírkövének bronzmásolatát láthatja a sétáló, az eredeti helyen. A zenei hagyományokat jelenítik meg a Szent Abbondino-templom freskói. A 16. századi falfestmények korabeli hangszereket ábrázolnak. A kis múzeum érdekessége egy másik zenei nagysághoz kapcsolódik, itt őrzik a Claudio Monteverdi születéséről szóló dokumentumot. Két múzeum is teret ad igényes hangszerkiállításnak.
Több úti beszámolót olvastam Cremonát felkereső magyaroktól, akik – Milánóból való kitérésként – egynapi látnivalónak javasolják. A város hangulata, múzeumai ennél azonban jóval többet érdemelnek.
Cremona története nemcsak a hegedűkről szól. Az utcáin sétálva lépten-nyomon szép, a valaha volt gazdagságot sugalló palotákba botlik az ember. Ilyen a színház, amelynek építéséről 1747-ben a cremonai arisztokrácia összefogása döntött. A 19. század elején leégett épület újjászületett. Alkalmunk volt egy előadáson részt venni, s itt is meg lehetett csodálni az olasz könnyedséget. Esős idő lévén, az előcsarnokban hegyekben álltak az esernyők, szinte senki nem ragaszkodott ahhoz, hogy a ruhatárban adja le. Hűvös is lévén, többen érkeztek kabátban, de az sem a megőrzőben landolt, ölbe vagy éppen a nézőtéri ülés alá került.
A Matteotti korzón sétálva tekintélyes palotákat szemlélhettünk meg: a Fodri, Pallavicini, Cavalcabo család egykori lakhelyeit. A Garibaldi korzón is lelhettünk szép épületeket, többek között a Trecchi-, Cittanova-, Raimondi- és a Strozzi-palotát.
Ezek nagyrészt csak kívülről láthatók, a ma emberei élnek, laknak bennük. Ottlétünkkor a korzó egy részét árusítóhelyek foglalták el, hosszan kígyózva kínálgatták a sajtfesztivál számunkra különleges sajtjait. Láttuk, hogy az ünnepélyes megnyitót a Városháza belső udvarán tartották.
Cremona vitathatatlan szépségű központja a Városháza tér. A Városháza, a Loggia dei Militi, a Keresztelő kápolna, a katedrális, az óratorony lelket megragadó, harmonikus középkori hangulatot árasztanak.
A Városháza tipikus lombard építészeti stílusú, kis belső teret közrefogó falai a nép gyűléseire biztosítottak helyet. A 13. század elején emelt épületet a századok során többször bővítették. Ma egy része látogatható, s örömmel észrevételeztük belső szépségét is. A bejáratnál Zanén szobra – aki a szabadság szimbólumává vált – fogadja a látogatót, aki a legenda szerint párbajban legyőzte a német-római császár, IV. Henrik fiát, megmentve a várost az elnyomónak fizetendő adótól. A nagy tanácsterembe, a falakra már nem létező templomok festményeit mentették ki. A Városháza melletti Loggia dei Militi bolthajtásos épülete is a 13. század alkotása. A Keresztelő kápolna nyolcszögletű, szimbolikus formáját a 12. században alakították ki. A nyolcadik nap, a feltámadás, az újjászületés idejét szimbolizálja. Engem lenyűgözött a kupola kialakítása.
A 12. századi katedrális román stílusú, rózsaablaka és tér felőli homlokzata a reneszánsz hatását mutatja. A bejárat fölött Szűz Mária mellett a város két védőszentjének, Szent Imeriónak és Szent Omobonónak szobrát láthatjuk,
az alattuk végigfutó fríz az év hónapjait szimbolizálja. A beltér nagysága megfogja az embert, a falak freskókkal díszítettek. Az imádságos csend nem volt jellemző ottlétünkkor. Diákcsoportok sutyorgása töltötte be élettel a teret. Az iskolai kirándulások ideje lehetett, mert a múzeumokban is diákokba botlottunk, s jókedvűen fociztak a Katedrális előtti téren is.
A 13. században épült torony, a Torrazzo 112 méteres magasságával hívogatott bennünket, hogy másszuk meg több mint ötszáz lépcsőjét. Meg is tettük, s nem bántuk meg. Emberbaráti pihenőket iktattak közbe, az óraszerkezetnél az időről szóló kis kiállítás fogadott bennünket. Az egyik felirat szerint sok filozófus rugaszkodott már neki az idő meghatározásának. Egy névtelen orientalista mondatát idézték a feliratok: „Az idő az az űr, hely, ami arra adatott nekünk, hogy befogadjuk Istent.” A torony jelentőségét jelzi egy kapcsolódó középkori latin mondás, ami így kezdődik: „Unus Petrus est in Roma, una turris in Cremona…”. Azaz a Rómában székelő pápa nagyságához hasonlították. Az óra a középkori mechanika csodája, az egyik legnagyobbként tartják számon nyolcméteres átmérőjével. S hogy mit láttunk fentről? Hadd hívjam segítségül Szántó Györgyöt, aki a Stradivari című regényében így ír:
A negyven márványoszlopon nyugvó dómhomlokzat kékesszürkén terpeszkedik a négyszögletű alapból nyolcszögletbe magasodó, csúcsíves ablakú Torrazzo alatt… A Palazzo Publico csúcsíveinek fehér csipkézete és a nyolcszögletű Battistero cirádái, színes üvegei fel-felvillannak…, a zegzugos utcák vagy a Pó felé futnak, vagy… a csatornák irányába, a terek szabálytalan sokszögeit vágva szeszélyes vonalaikkal.” Az óváros látképe a leíráshoz képest nem sokat változott, de a környék igen, a külvárosi gyűrű megnőtt.
Az Affaitati-palotában rendezték be az Ala Ponzone Városi Múzeumot. A festészeti kiállítás főleg cremonai mesterek műveit mutatja be. Két festményre kiemelten büszkék: Caravaggio Szent Ferenc meditációja és Arcimboldo Zöldséges című alkotására. Az utóbbi mester a 16. században különös, szinte szürrealista módon is festett: növényekből, állatokból alkotott képeket. Művei a világ számos múzeumában megtalálhatók. Ugyanez a palota ad helyet a természetrajzi gyűjteménynek is. Nagy élményünk volt az egykori Szent Lőrinc román stílusú bazilikában, kolostorban – ami egykor a bencés, majd az olivetánus szerzetesrendnek adott otthont – rendezett régészeti kiállítás. A római kori ásatások anyagát tematikusan mutatja be, például: az építkezés, a főzés eszközei, az ékszerek. A nagy alakú, Marcus Aurelius uralkodásának idejéből, a Kr. u. 2. századból származó Győzelem szárnyas szobormásolatnak kalandos története van. Az eredeti Nikét, a győzelem istenasszonyát a Berlini Múzeumnak adták el. 1939-ben megóvása érdekében egy raktárba szállították. A II. világháborúban eltűnt. Mindössze annyi dokumentáció állt rendelkezésre, hogy a szovjet hadizsákmány brigád elszállította. 2016-os információt olvastam, miszerint orosz honban rosszul – 17. századi francia szoborként katalogizálták –, s az Ermitázs raktárából kikerülve, közelmúltbeli konzerválása megkezdésekor derült fény korára, eredetére.
Részesei lehettünk egy kisvendéglőben elköltött ebédnek. Az óvárosi egyszerűbb étterembe Cremonában élő magyar ismerősünk hívott meg. Hétköznap lévén, szemmel láthatóan a környéken dolgozók tértek be. Nem siettek, újságot olvastak, egy-egy pohár könnyű bort is megittak az étkek mellé. Hogy mi mit együnk, központi kérdéssé vált ismerősünk és barátja számára. A sűrű mutogatással kísért kedves egyeztetésbe a tulajdonos és annak testvére is bekapcsolódtak.
Cremona számos látnivalóját leírni kevés egy rövid cikk, talán a hangulatot tudja visszaadni. Az atmoszféra átéléséhez azonban egy dolgot még mindenképpen ajánlok: a katedrálissal szemben üljenek be egy kávézóba, nézzék az áramló embertömeget, a külföldi, belföldi turistákat, az egymást köszöntő ismerősök nekünk feltűnő gesztikulálását, hallgassák a pergő nyelvű – sokszor perlekedőnek tűnő – olaszok beszédét, szippantsák be a teret belengő kávé illatát, s kóstolják is meg az ott főzött nedűt. Ahányszor Itália földjén jártam, úgy éreztem, az ottaniak tudnak valami olyat az életről, amit mi nem annyira.
(befejező része a következő lapszámunkban)
Csermák Judit
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
