Kicsi unokám szeplős. Egyik nap sírva jött hozzám. Csúfolták az óvodában, pöttyöslabda-fejűnek nevezték a többiek. Megsimogattam a kis arcát, és azt mondtam neki, hogy nagyon szeretem a pöttyeit, én is úgy vágytam, hogy szeplőim legyenek kislánykoromban. Mert olyan szépek! A gyerek tág szemekkel nézett rám, és azt kérdezte: tényleg? Hát persze, válaszoltam, majd hozzátettem: mondj nekem egyetlen egyet, ami ennél szebb lehet. Elgondolkozott egy pillanatig, végig pásztázta tekintetével az arcomat, majd halkan odasúgta nekem: a ráncaid.
Bizony a ráncok csodásak, hiszen történetük van, sok könnyről és még több mosolyról árulkodnak... Mennyi érzés jele a redő, ami orcánkat ékesíti! Manapság, amikor a fiatalság divatja szövi át a sajtót, és minden arról szól, mit tegyünk, hogy bőrünk ne árulja el korunkat, igazi kihívást jelenthetnek a barázdák. Arckrémek, szérumok, botox injekció (izombénító idegméreg), arcplasztikai reklámok... Híres színészek felvállalják fiatalító műtéteiket, szinte buzdítóan. Tehetnének mást? Az amúgy is viaszmaszkszerű, már-már mozdulatlanságig megfagyott arcuk árulkodik róla. Hová lesz így a mindent kifejező mimika?! A megfelelés, a tempó-tartás a trendekkel felmorzsolni látszik az egyéniséget. Bár ez a dolgok egyik oldala, a társadalom torzító tükre. A valódi tükör a bensőnk marad. Ott dől el minden, a fejünkben s a szívünkben. Az ember nem marionett bábu.
„Szépen megöregedni” olyasmi, amire általában mindnyájan áhítozunk! Igen tudatos munka áll mögötte, mint bármely, valamit érő dologban. Az érettségből fakadó bölcsesség, az elfogadás, lágyítja az embert. Nincs ellenállás az idővel, ennélfogva küzdelem sincs vele. Az ember már negyven felé – jó esetben – rájön, kicsoda is ő valójában, hogyan működik a teste, az elméje és nem utolsó sorban a szívügyei. Mondhatni önmagára ébred, kiteljesedik az én-tudata. Reálisan látja saját erényeit és cselekedeteit, ahogy a másokét is, a változást tárt karokkal fogadja. Világossá válik számára, hogy a haladást az élet kis és nagy fordulatai adják. Ha leállunk, töprengünk és görcsölünk, ám ha továbblépünk új utak nyílnak, és temérdek lehetőség tárul elénk. Az élet mozgás, nem stagnálás. Tanulunk. Mindenből és mindenkitől. Amikor ezt belátjuk, derűlátóvá tesz minden pillanat, amit megélünk. A mulandóság már nem rémiszt meg bennünket. Az sem lesz többé kérdés, hogyan maradjunk fiatalok. Helyette teret kap bennünk a bátorság. A jellem így alakul tovább, a friss gondolatok és tettek által. Mind sorsformálóak! Az optimista szemlélet más szintekre emeli látásmódunkat, és készségeinket is inspirálóan formálja. Önfejlesztővé válunk, ami sosem korfüggő. Viselkedésünket nem a környezet határozza meg, hanem saját elhatározásunk, és ez kéz a kézben jár a méltósággal. Elszenvedőből cselekvővé leszünk. Ahogyan éljük mindennapjainkat, mennyi figyelmet adunk másoknak, olyanná tesszük idős korunkat is.
Ahogyan Seneca már az ókorban leírta: „Öleljük hát az öregséget szívünkre és szeressük: tele van gyönyörűséggel, ha élni tudunk vele.”
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.