Hétköznapjaink krimibe illő szereplői

Első komoly munkahelyemen már az elején figyelmeztettek: a főnök furcsa személy. Találkoztam már hasonlóval, ezért nem szeppentem meg. Az első furcsa helyzetben az történt, hogy számon kérte tőlem, miért romlott el a kollégám számítógépe. Mivel tudtam, buta kérdésre csak buta választ lehet adni, megpróbáltam kibújni a válaszadás elől, hiszen egy számítógép sok dolog miatt elromolhat. Soroljam fel az alkatrészeit és azok típushibáit, vagy mit várt el tőlem? Nem jártam a gépnél, és ezzel részemről a beszélgetés véget is ért. Ő azonban nem így gondolta. Másnap ugyanezért a hibáért újra számon kért. Türelmes ember lévén úgy döntöttem, hallgatok, de ha a helyzet megismétlődik, bizony felmondok, ami két hét múlva meg is történt. Fiatal voltam, megtehettem.

Hasonló esetet mesélt egy családapa is, azzal a különbséggel, hogy nem értette: ha fiatalként mindig kiállt magáért és igazáért, és nem félt szembeszállni főnökeivel, most miért szorong, izzad, miért vannak gyomorgörcsei, ha ilyen főnökkel kell szembenéznie? A válasz nyilvánvaló, de nem vesszük észre: fiatalok és függetlenek voltunk, de ma már nem vagyunk azok. Laikus számára a másik ok már kevésbé nyilvánvaló: az ilyen főnök kedvenc krimijeim gonoszaira hasonlít, ő a hamisítatlan szociopata. Olyan emberek, akikből hiányzik az az „alkatrész”, amely legtöbbünket meggátol abban, hogy másoknak ártsunk.

Ez a típusú ember lelkiismeret-furdalás nélkül gázol át másokon. Ő az, akivel szemben egy lelkiismeretes és gerinces ember mindig veszít.

Ahogyan a pókerben a csaló nyer, ugyanez történik itt is. A szociopata olyan személyiségzavar, amelyben abszolút értékű a saját igényeit kifejező „kell” parancs. Amit akar, azt eléri. Aki pedig útjában áll, azon átgázol.

Túl gyakran használjuk a „kell” kifejezést. Vannak dolgok, amire szükségünk van, és vannak dolgok, amelyek szükségessége megkérdőjelezhető. De gyakran a kényelmünket és kedvtelésünket is ebbe a hatáskörbe helyezzük. Kell az egészség és kell a munkahely, és néha kell a pénz is, de kérdés, hogy a legújabb iPhone és a ritka mexikói bélyegsorozat a 80-as moszkvai olimpiáról ténylegesen kell-e, vagy inkább csak szeretném és örülnék neki.

Ennek a szónak a használatához kapcsolódik a gyakorlati pszichológia egyik mániája: ha valaki terápiás helyzetben a kell szót használja, nem szoktam megállni, hogy a fenti eszmefutatást ne fejtsem ki neki. Nem az a lényeg, hogy az emberek elfogadják-e vagy sem a szempontomat, hanem az, hogy miként reagálnak a kell használatának megkérdőjelezésére. Akik mereven elutasítják a kell megkérdőjelezését, azok rendszerint merevebb gondolkodásúak, mint akik elfogadóak az ilyen jellegű kritikára. Apró, de fontos terápiás céllá alakul a beszélgetés: hozzá kell szoktatni a pácienst ahhoz a gondolathoz, hogy az életben sokkal kevesebb a kell, mint ahogy azt legtöbbször gondoljuk. A modern népi bölcsesség és humor is igyekszik ezt a kérdést ebbe az irányba terelni, amikor két dolgot nevez meg nélkülözhetetlennek: adózni és meghalni.

A szociopata nehezen felismerhető embertípus. Ha a „kell vagy csak szeretném” logikai és morális témáról van szó, el van ragadtatva. Úgy érzi, hogy az egész beszélgetés csak azért hangzik el, hogy a beszélgetőpartnerek kölcsönösen bizonyítsák egymásnak saját intelligenciájuk rendkívüliségét. Ha jobban odafigyelünk, észrevehetjük, hogy a probléma morális komolysága nem jut el a tudatához, de ezért még nem kell elítélni. Ha viszont viselkedését és érzelmi kitöréseit figyeljük, láthatjuk: saját érdekeit, kényelmét, hatalmi helyzetét mindig mértéktelenül agresszíven, impulzívan és másokra való tekintet nélkül védi. Ilyen embertípussal társas helyzetben gyakorlatilag elkerülhetetlenek a konfliktusok. A szociopata olyan módom kezeli e helyzeteket, hogy a másik fél igazának létjogosultsága fel sem merül benne. Agresszivitása nem a helyzet komolyságához alkalmazkodó, hanem megsemmisítő. Vádjai és véleménye megalázóak. Sőt, a többiek megalázásához nem is kell konfliktushelyzet. Saját elégedetlenségét rendszerességgel vezeti le környezetén, ahol jóformán senki nem kerülheti el támadásait.

Ennyire negatív és káros emberekről lévén szó, felmerül a kérdés: a társadalom miért nem közösíti ki őket? Hogyan lesz az ilyen embernek családja, barátja, munkahelye?

Ebben a kérdésben kell keresni a szociopata igazi rejtélyét. A szociopaták társadalmilag – látszólag legalábbis – roppant sikeres emberek. Sikeres vezetők, szakemberek, egyetemi tanárok és orvosok kerülnek ki közülük. A statisztikák azt mutatják, hogy a magas szintű vezetők legalább tíz százaléka szociopata. Számos publikáció mellett – amelyek a vezető szociopatáknak a társadalomra kifejtett negatív hatásait vizsgálják – ott vannak a „másik oldalt” képviselők is. Ők arra hívják fel a figyelmet, hogy a szociopaták nemcsak kellemetlen emberek, hanem „sikeres” vezetők és „jól teljesítő” szakemberek. Mi tehát az igazság? Vajon egyszerű irigységről van szó a sikeres emberekkel szemben, akik el tudják érni azt, amit akarnak és megküzdenek azért, hogy megtarthassák azt, ami az övék?

A kérdés nem a romantikáról szól. A szociopaták tényleg komoly veszteségeket okoznak. Verbális vagy fizikai agresszivitásukra mindig van kifogás, miközben tetteikért nem vállalnak felelősséget. Amit akarnak, azt minden áron el akarják érni. Ami jó nekik, arról azt gondolják, jár is nekik. A szociopata politikus vagy vezető nem mond le, ha komoly hibát követ el, vagy komoly károkat okoz. Ha ezt összevetjük egy felelős ember lehetőségeivel, akkor megértjük, hogy a szociopaták miért jutnak hatalomra, és miként maradnak hatalmon.

Ha csak az eredményt nézzük, és figyelmen kívül hagyjuk a következményeket, egy ilyen ember főnöki eredményessége valóban megkérdőjelezhetetlen. Akik viszont szociopata főnök környezetében dolgoznak, sem fizikailag, sem pszichikailag, sem anyagilag nincsenek biztonságban.

Sikerességét a szociopata mindig olyan szépen csomagolja, hogy abból csak a jó látszik. Megjelenése megnyerő és bizalmat keltő. Szavai motiválóak és lelkesítők. Mindaddig, amíg sikerül kiismerni. Amíg igazi lényük felszínre nem kerül. A szociopata „teljesítménye” mindig grandiózus: az a típusú teljesítmény, amely elnyeri a nézők tetszését. Az utókor lelkesen tud rajongani értük, a mellettük élők pedig szenvednek. Sikerük kulcsa abban rejlik, hogy mindig találnak olyan embereket, akik megelégednek a látszattal, akiknek a munka látványossága elrejti az árat, és akik maguk is részesedni szeretnének egy kicsit a szociopata sikeréből.

Visszagondolva „furcsa” ismerőseimre, jó néhány szociopata is eszembe jut, ezért statisztikai adatok nélkül is nyugodtan állíthatom: mindannyian találkozunk velük munkatársaink, múlékony barátságaink és családtagjaink sorában is. A jóindulatú laikus nem szeret vádaskodni, és tartózkodik a pszichodiagnosztizálástól. Ismerőseim nehezen fogadják el, amikor arra figyelmeztetem őket, hogy környezetükben is vannak szociopaták. Szeretnek abban hinni, hogy az embert az adott helyzet befolyásolja döntéseiben és viselkedésében. Szeretnek abban hinni, hogy az emberek megváltozhatnak. Az esetek többségében akár igazuk is lehet. Amikor azonban egy szociopatáról azt remélik, hogy megváltozhat, akkor nagyot tévednek.

Mindannyiunk döntése, hogyan válogatjuk meg barátainkat és párunkat. Ha úgy döntünk, eltekintünk attól, hogy embertársunkból alapvetően hiányzik a gerincesség és a mértékletesség, akkor olyan világban ébredhetünk, amelyet csak filmen nézünk meg szívesen, azt remélve, hogy amit ott látunk, az ott is marad.

Dr. Plesek Zoltán

A szerző pszichológus és pszichoterapeuta