Futballabda-kerek világ

Hogyan lesz egy szociológusból „fociológus”? – erre a kérdésre vártam választ, mielőtt a labdarúgás világának társadalmi kérdéseit fejtegetnénk. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Szociológia és Szociális Munkásképző Intézetének oktatója sosem volt hivatásos futballista, ám gyermekkorától kedveli a sportágat. „A foci társadalmi jelenségként először akkor került testközelbe, amikor 1982-ben a spanyolországi vb-t néztük hétvégi házunkban a csíkszentimrei Büdösfürdőn. Azon a környéken volt ugyanis egy olyan hely, ahol fogható volt a szovjet tévé adása: ott néztük a bolhás fekete-fehér sporttévén a meccseket, és hallgattuk a Kossuth Rádiót. Varázslatosak voltak a közös esti szurkolások, de a ’86-os mexikói vb éjszakai közvetítései is kalandosak voltak. A rendszerváltás utáni első világbajnokság valamennyi meccsét megnéztem, mert az kicsit a frissen jött szabadság megélését is jelentette.”

Péter László (portrénkon) azóta természetesen rengeteg mérkőzést látott, választott hivatása pedig a szociológia lett. Fő kutatási területei a szegénység és társadalmi problémák szociológiája, majd a két érdeklődési kör találkozott, és elindult a Fociológia (Péter László készülő könyvének ez a címe).

A szociológus a focival kapcsolatos beszédmódokat vizsgálja, illetve azt kutatja, hogy a futballról beszélve milyen társadalmi kérdések kerülnek felszínre a romániai társadalomban. Péter László szerint ugyanis a futball átütő erejű népszerű kulturális termék, a labdarúgással kapcsolatos diskurzusok pedig alkalmasak a társadalmi problémák megragadására.

 Jóval több, mint sport

A futball egyfajta ethosz, magatartásforma kifejezése, a verseny, a kooperáció, a siker és kudarc megtapasztalásának és felmutatásának terepe. Másrészt világkép, mert a fociról való beszédben megfogalmazható, hogy milyennek kellene lennie a társadalomnak. A futballmeccsek sajtónyilvánossága pedig társadalmi jelentéstartalommal is rendelkezik, általa a játéknak teret adó társadalomról is képet kapunk. Gondoljunk csak a korrupció kérdéskörére, amely a bírói csalások kapcsán merült fel, vagy a munkajogi kérdésekre, amelyek a játékosok és edzők alkalmazása és fizetése mentén kerül szóba. De nyilvánvalók a futball és a futballról szóló beszéd interetnikus vonatkozásai is.

A foci mélyen beágyazódott az otthonául szolgáló kultúrába, társadalomba, és ez nem csak nálunk van így. A sportok királya ezért a társadalomkutató számára is beszédes terep. Vizsgálható általa a maszkulinitás, vagyis a férfiasság kérdése, az erőszak témája, a különböző egyenlőtlenségek, boncolgatható a labdarúgás és a hatalom kérdése, tekinthető rítusnak, a kollektív identitás meghatározójának. Ezekről a kérdésekről és még sok másról nem maga a játék beszél, hanem a mód, ahogyan kezeljük a futballt, ahogyan figyelünk rá, gondolkodunk a labdarúgásról.

A futballra és a vele kapcsolatos hírekre, kommentárokra igencsak sokan figyelünk. A meccsek ugyanis a legnépszerűbb tévéműsorok közé tartoznak, jobbára csak a játékfilmekkel mérhető a népszerűségük, de azoknál is jóval nézettebbnek számítanak. „A futball olyan populáris kulturális termék, ami csak a hollywoodi filmekhez, tehetségkutatókhoz hasonlítható mértékben szolgálja a szórakozás célját” – fogalmaz Péter László, hozzátéve, hogy épp ezért jelenik meg benne oly sok társadalmi szempontból releváns kérdés.

 Reklámemberek

A felmérések szerint a romániai népesség közel fele rendszeresen figyeli a labdarúgás világát. Népszerűsége okán a foci kiemelten jó reklámfelületnek számít. Példaként Péter László a néhány éve frissen létrejött Digi-A1 konzorcium emlékezetes, 110 milliós összegű „áldozatát” említi, amit a tévétársaság azért hozott, hogy ezzel új előfizetőket szerezzen: a hatalmas összegből megvásárolta a romániai labdarúgó-bajnokság közvetítési jogát, ezzel biztosítva az új bérleteket és a magas reklámpotenciált.

Ám nemcsak a közvetítési jogok kerülnek vagyonokba, a futball csúcsán is eszméletlen összegek cserélnek gazdát – miközben a piramis alján megélhetésükért küzdenek a játékosok. Az olyan sztárok, mint Cristiano Ronaldo vagy Lionel Messi nemcsak Romániában a legismertebb focisták, hanem világszinten közismertek, nevük jelen van a mindennapokban, a szubszaharai országok szeméttelepeinek környékén élő kisgyerekek is az ő nevüket viselik a pólóikon. A foci ezért jól eladható reklámhordozó termék is, a sztárfutballista két lábon járó reklámfigura – Romániában ez talán kevésbé jellemző, de globálisan nagyon is az.

„Ha összevetjük a hagyományos hírműsorokkal és közéleti talk-showkkal, láthatjuk, hogy azoknál jóval nézettebbek, ezért is érthető az, hogy olyan fórummá vált, ahol felvethetők a közre vonatkozó kérdések. A romániai focival kapcsolatos média azon túl, hogy nagyon bulváros, szenzációhajhász és nagyon pletykajellegű egyfelől, nagyon komoly kérdéseket tart napirenden” – véli a szociológus, utalva például olyan korrupcióval kapcsolatos ügyekre, amelyek átfogó vizsgálatokat indítottak el, vagyis a futball népszerűségének köszönhető nagy hatásfoka révén visszahat az igazságügyi rendszerre is.

Egy tétmérkőzést négymillió néző követ – a szeptemberi román–magyar világbajnoki selejtezőt például ennyien nézték –, de átlagosan is kétszer-háromszor annyian néznek egy meccset, mint a legnépszerűbb közéleti műsort. A nemzetközi kupameccsek, a román bajnokság mérkőzései, a válogatott meccsei csak a kifejezetten szórakoztató jellegű műsorokkal versenyeznek. Ez utóbbiak elérhetik akár a bűvös milliós határt is, ám még így is távol állnak nézettségben a mérkőzések adataitól.

 Bulvárhírek árnyékában

Mi az oka, hogy a romániai sport és futballhírek jóval bulvárosabbak, mint magyarországi társaik? – kérdeztem Péter László szociológust. A társadalomkutató szerint elsősorban tisztáznunk kell, hogy a fociról való beszéd nem csak ezen a módon folyik. „A beszélőknek három csoportja létezik. Az elsővel akkor találkozunk, ha megnézünk egy sportújságot vagy honlapot. Ezekben pletykák, bulvárhírek, bombasztikus magánéleti hírek és rémhírek jelennek meg tudósításként. Ez a szint teszi ki a felületek legnagyobb hányadát, ezt látjuk leginkább, ez a legbulvárosabb. A második szinten viszont sportkommentátorok véleményanyagai vannak, gyakorlatilag vezércikkek, amelyekben a szerzők elmondják egy-egy témával kapcsolatos álláspontjukat. Lehet szó korrupcióról, a politikum szerepéről, valamelyik sportvezető szakszerűtlen megnyilvánulásáról, csúnya beszédről, rasszista megnyilvánulásokról, hasonlókról. Nagyjából 30-40 újságíró ír ilyen cikkeket Romániában. Én az ő írásaikat vizsgálom a 2008-2013 áprilisa közti időszakból, ez mintegy háromezer szöveget jelent” – vázolta Péter László.

A szociológus szerint létezik a futballról beszélőknek egy harmadik szintje is: olyan értelmiségiek – politikusok, írók, költők, közéleti szereplők –, akik érdeklődnek a foci iránt, de a szűkebb értelemben vett sportszakmán kívül állnak. A diskurzusok e két utóbbi szintje egyáltalán nem bulváros, a szerzők a foci kapcsán komoly társadalmi kérdésekről írnak. Voltaképpen társadalomkritikák, azonban a futballal kapcsolatos sajtótermékek kis százalékát jelentik.

Az első, leglátványosabb szint viszont Péter László szerint is nagyon bulváros, rendkívül konfliktuskereső, szenzációhajhász. Egyes értelmezések szerint ennek oka az olasz fociműsorokkal való rokonság, ám a román nyelvű sajtó egészében véve is a bulvár irányába halad, így a futballal kapcsolatos anyagok is ebbe az irányzatba sorolhatók. Összességében a magyarországi és a romániai sporthírekről egyaránt elmondható, hogy hipertextualizálódott, vagyis a lapok, honlapok tele vannak képekkel, színekkel, más linkekre való utalásokkal, ezeket egészíti ki a viszonylag kevés szöveg.

 Figyelem, figyelem!

„Románia és Magyarország vonatkozásában az igazi különbséget a futballra irányuló figyelem tekintetében látom – fejtette ki Péter László. – A román társadalomban úgy esett, hogy a nyolcvanas évektől fogva már csak a foci volt az a kifejezési forma, ahol valami pozitívum is tapasztalható volt. Talán ezért is van, hogy a magyar társadalomban jóval kisebb társadalmi befolyása van a focinak és a futballról szóló diskurzusnak, mint Romániában. Nálunk többféle, érdekesebb és tartalmilag szerteágazóbb. Ezzel szemben Magyarországon az államhatalom kezeli prioritásként az utóbbi időben a focit, tehát két teljesen eltérő trend figyelhető meg.” A szociológus szerint Magyarországon stratégiai fontosságúvá vált a futball – utánpótlás-nevelési programok, stadionépítések, szimbolikus átnevezések –, s ez azt jelzi, hogy a hatalom fontosnak tartja a focit, míg Romániában a társadalom értékeli inkább, a hatalom pedig kevésbé. A romániai sportélet különböző szereplői hivatkoznak is a magyarországi példára, kiemelik, hogy ott az állam a foci mellé állt, és szeretnék, ha ez nálunk is így működne.

A két ország összehasonlítása rendjén az is megállapítható, hogy a romániai sportmédia jóval nagyobb, mint a magyarországi, ezért is nagyobb a foci társadalmi hatása nálunk. De Péter László szerint további ok lehet a magyarországi társadalom focival szembeni rezignáltsága is, hisz „az 1986-os 0-6 óta nekünk annyi, a 8-1-es amszterdami vereség után pedig különösen”. Az is lényeges, hogy a magyarországi sport több sikeres ágazatot is felvonultat: úszás, vízilabdázás, kajak-kenu. A romániai sportéletben viszont a tornát és a női kézilabdát leszámítva csak a foci hoz értékelhető eredményeket. „A hazai társadalom valamivel macsósabb, tradicionálisabb is, mint a magyarországi, a foci pedig a férfiak sportja. Ezzel együtt nálunk is tapasztalható, hogy egyre több középosztálybeli nőt érdekel a labdarúgás, ami azzal is összefügg, hogy a foci középosztályosodik. Mivel a bérletek egyre drágábbak, a szegényebbeknek marad a tévéközvetítés” – tartja a szociológus.

Aranyos kapocs

Hol a helye a fociról való diskurzusban a legendás Aranycsapatnak? A szórakoztatóipar – s ennek a foci is része – a kultúripar részeként a figyelemelterelés és a társadalmi kontroll célját szolgálja. Ha társadalomtörténeti szempontból tekintünk a futballra, azt láthatjuk, hogy a modern korban a hatalom mindig is kitüntetett figyelmet szánt a focinak – mint az alsóbb osztályok körében népszerű sportnak –, mert ezáltal szerzett körükben népszerűséget, származtatott belőle legitimitást. A képlet napjainkban is hasonló.

Magyarországon az Aranycsapat példája ennél összetettebb, mert a legendás válogatott egyúttal a nemzeti kollektív tudat fontos eleme is – Romániában ehhez hasonló nem létezik a focitörténetben. Az Aranycsapat egyfajta összekötő kapocs volt a poszttrianoni kontextusban, a kollektív identitás egyik alapjaként jelent meg. „A székelyföldi és a kárpátaljai magyar számára Puskás Öcsi a magyar nemzethez való tartozást, az egy tőről való fakadást jelentette. A nemzeti mitológia, kollektív tudat, közös identitás kiemelt szereplője az Aranycsapat, amely nem mellékesen maga is egy közösség. Nem véletlen, hogy csapatról, több emberről beszélünk, amely közösség, akárcsak maga a nemzet” – állapította meg Péter László. Nem egy magányos gerelyhajító vált tehát közös emblémává a szétszakított nemzetrészek számára, hanem egy együttes. Az Aranycsapat így nem csak a sportsikert idézi, hanem a közös gyökeret is szimbolizálja, ezt pedig a mindenkori hatalom kihasználja.

 Nőies férfiak a pályán

A foci érdekes tükre a társadalom aktuális férfiképének tekintetében is, ugyanakkor rendkívül maszkulin, a női focit szinte teljesen háttérbe szorítja. Mert ugyan hányan tudnánk megmondani, hogy a legutóbbi női világbajnokság győztese Japán volt? Pedig a női foci létezik, szakszerűen és szervezetten zajlanak a bajnokságai. Érdekes egyébként, hogy a nemi szegregáció elfogadott, ami ellen – érthető módon – még a 21. században sem tiltakozik senki. Az élet minden egyéb területén egyaránt találkozunk férfiakkal és nőkkel, a sportágak túlnyomó részében viszont külön világ a két nem, és sportágtól függően eltérő figyelem is övezi. A futball esetében ez a figyelem majdnem kizárólagosan a férfiak játékára irányul. Ennek egyik oka, hogy a foci alapvetően férfi mintát képvisel, a női mintákat főleg a filmipar határozza meg.

A focisták – akik tehát jellemzően férfiak – megjelenésükkel tükrözik az aktuális férfiideálokat, másrészt meg is határozzák azt. Érdekes összehasonlítani egy 1974-es focistát, aki Münchenben rúgta a labdát, egy olyan játékossal, aki a legutóbbi vb-n szerepelt Dél-Afrikában. A különbség szinte ég és föld: a korábbi focisták „bozontosak”, szőrösek, hagyományos értelemben vett férfias jegyeket viselnek magukon, ezzel szemben napjaink focistái többnyire metroszexuális fizikai mintákat mutatnak, vagyis sokkal nőiesebbek korábbi társaikhoz képest. Ők az „új férfiak”, akiket nem a nyers macsóság jellemez. Ettől még férfiasnak számítanak, csak másképp férfiasak, mint a hetvenes években élt elődeik. Azzal együtt számítanak férfiasnak, hogy szőrtelenítik magukat és parfümöket használnak, ma világszinten ez a trend. De a folyamat ellenkezőjére is vannak példák, gondoljunk csak Beckham egykori „kakastaréj” frizurájára, ami nagyon hamar elterjedt hajviseletté vált. Összességében véve a média és a focisták alakítják, hogy mi számít férfiasnak, hogyan kell férfiként megnyilvánulni.

Etnikai törésvonalak

Futballról és Romániáról beszélve az egyik legérdekesebb kérdés az etnikai törésvonalak problémája. Ennek a hazai mezőben három szereplője van: a román, a magyar és a roma etnikai csoport. Ezeken túl felmerül a hazai és külföldi, vagyis idegen játékosok közti ellentét is, továbbá regionális törésvonalak is megállapíthatók.

A román–magyar ellentét komoly társadalomtörténeti gyökerekkel rendelkezik, melynek vannak objektív és szubjektív, azaz tudati komponensei is. Objektív tényező, hogy a román foci eleve két tőről fakad: az egyik egyértelműen magyar, Erdélyhez, Bánsághoz és Partiumhoz kötődik. Ez a korábbi, hiszen itt jelent meg hamarabb a modernizáció, itt volt urbánus réteg és alakult ki számottevő tényezőként a munkásosztály. „Ahol munkásosztály van, ott foci is van” – emeli ki a szociológus a történeti előzményeket. A másik tő Bukarestből és Ploieşti-ről fakad, ahol az iparnak köszönhetően indult el a futball, de az erdélyihez képest 10-15 éves késéssel, más szinten, más stílusban.

Ez a két szál „próbált” egyesülni 1920 után, inkább kevesebb, mint több sikerrel, hisz a második világháború utáni időkig kisebbségiek voltak többségben a román válogatottban. A román nemzetépítési szándékok számára ez jelentős problémát jelentett, a román foci románosítása fontos téma volt az akkori közéletben. A második világháború után kerültek többségbe a román etnikumú játékosok, akkortól fogva a bukaresti csapatok átvették a futballmezőn belül a vezető szerepet. De a két világháború közti idők mai napig tartó „öröksége”, hogy az edző és csapatkapitány csak román nemzetiségű lehet, hisz a kisebbségek által dominált fociban ezeket a kulcspozíciókat nem adták fel, s ma sem tesznek másként.

Az etnikai kérdés Kolozsvár és Bukarest viszonylatában is jelen van, hisz a CFR 1907/KVSC-t magyar csapatként tartják számon. Magyar gyökerei egyértelműek, hisz – ahogy a klub nevében is szerepel – 1907-ben alapították Kolozsváron. Keletkezéstörténete egyszerű: az akkori vasúti munkások dalegyletének férfi tagjai úgy döntöttek, hogy az éneklést a nőkre hagyják, ők inkább focicsapatot alapítanak. A KVSC–CFR-rel szembeni „ellenségként” ott van továbbá az 1919-ben Kolozsváron alapított konkurens focicsapat, az Universitatea, az U. Az első világháború után ugyanis a futball és az egyetem volt a két pillér, amelyre alapozva igyekeztek Kolozsváron sikeres román nemzetépítést végrehajtani. Az etnikai küzdelem egyik színtere tehát a KVSC–U rivalizálás, illetve a KVSC és a bukaresti csapatok közötti, kiemelten a Steauával szembeni ellentét. Etnikai konfliktus észlelhető továbbá a Rapid és a többi csapat között, mivel a Rapidot a romák csapataként tartják számon, ezért a cigánysággal szembeni attitűdök csapódnak le rajta. Főleg, ha a Steaua ellen játszik.

Az idegenlégiósok kérdésköre is egyfajta „mi-ők” megkülönböztetésen alapul. Általában véve a külföldi játékos a külföldi tőkét szimbolizálja, a beruházásokat, a munkahelyek elvesztését jelenti, egyfajta gyarmatosítás hordozója. De az ellentétben szerepel ortodoxizmus, autochtonizmus is, ezért a kérdéskör a szociológus szerint egyúttal modernista-tradicionalista vetélkedés is. Hisz a fociról beszélők a játék kapcsán mondják el, mit gondolnak az ideális romániai társadalomról, egyúttal tehát azt is, hogy hol van mindebben a kisebbségek és külföldiek helye.

 Féktelenül?

Péter László legmeglepőbb vélekedése talán az, hogy a nagy futballszervezetek, vagyis az UEFA és a FIFA kezében összpontosuló hatalom olykor veszélyesebb, mint a nemzetállamok hatalma. Hogy miért? „Mert a hatalom privatizálódik és ez veszélyes. A foci népszerűsége okán a játék ügyeit intéző testületek a politikai hatalmak felett álló hatalomra tehetnek szert. A politikai hatalmat ismerjük, mi választjuk a részvevőit, mi szavazunk rájuk, valamilyen szintű társadalmi kontrollt gyakorolhatunk tevékenységük felett. Ezzel szemben a futballszervezetek képviselőit nem kontrollálhatjuk semmilyen módon. Mindeközben a nemzetállamokat a sportesemények rendezésekor olyan helyzetbe hozhatják, amelyik a rövidtávú népszerűségért és sikerért cserébe hosszútávon ráfizetést jelent”. A szociológus a portugáliai illetve a lengyelországi és ukrajnai stadionépítéseket hozta fel példaként: a létesítmények az Eb-k után kihasználatlanok és fenntarthatatlanok. Egy kontroll nélküli, a futball mellékvizein felépített mulandó népszerűség torz szüleményei.