Trianon százéves öröksége egy magyar diplomata szemszögéből

Trianont az első világháború győztes nagyhatalma, az Egyesült Államok soha nem ismerte el, a diktátumot Wilson elnök nem írta alá. (Kerüljük a hétköznapi szóhasználatban általánosan elfogadott trianoni békeszerződés megnevezést. A szerződés jogi meghatározás szerint „két fél egybehangzó akaratnyilvánítása”. Trianonban a vesztes felet meg sem kérdezték, a megelőző tárgyalásokon részt sem vehettünk, így az nem szerződés, még kevésbé békeszerződés.)

A trianoni döntéseket az amerikai győztesek mindenkor szűk látókörű, sovinizmusból táplálkozó, bosszúálló és erkölcstelen diktátumnak tekintették.

Figyelmet érdemel, hogy a Németországot tönkretenni hivatott versailles-i szerződést az amerikai tárgyalódelegáció vezetője ugyan aláírta, de miután hazavitték a szöveget, az amerikai törvényhozók döbbenten találták magukat szembe azzal, hogy az európai szabadságért elesett amerikai katonák életüket egy elfogadhatatlan francia diktátumért áldozták fel. 1920 márciusában az USA Szenátusa megtagadta Versailles ratifikációját, így az mindössze érvénytelen papír maradt. Különösen az úgynevezett vétkességi klauzula háborította fel a tengerentúli honatyákat, amelyet Versailles lélektanilag legveszélyesebb, teljességgel elfogadhatatlan pontjaként értelmeztek. E szerint a világháború kitöréséért kizárólag Németország és Ausztria–Magyarország voltak a felelősök. Egy ilyen állítás a történelem egész korábbi menete során elképzelhetetlen volt. A háborút a történelem velejárójának tekintették, amelyet az egymással összeütközésbe került érdekek váltottak ki, és következésképpen azok magától értetődő következmények voltak. A vesztes felet erkölcsileg nem bélyegezték meg. 1921-ben az USA Németországgal a többi nagyhatalomtól függetlenül külön békeszerződést kötött, és ezzel elhatárolta magát a francia diktátumoktól. Az ezt követően kialakított „izolacionista Európa-politikájához” következetesen ragaszkodott, egészen 1941 decemberéig, a Pearl Harbort ért japán légitámadásig.

Az első világháborút mindazonáltal nem csupán a legyőzöttek, Németország és Ausztria–Magyarország veszítették el. A világháborút egész Európa elveszítette, ide értve a győzteseket is. Európa két évezred szakadatlan dominanciáját követően kiszorult a világpolitikából. 1918-at követően Európa többé már nem volt aktív alakítója a világpolitika döntéseinek, hanem csupán kiszolgáltatott tárgya. A döntéseket Versailles–Trianon után Európa feje fölött hozták, a két világháború között Washingtonban, a második világháború után pedig részben Washingtonban, részben pedig Moszkvában.

John Maynard Keynes nagy tekintélyű közgazdász tagja volt a Versailles-ban tárgyaló delegációnak. A béke gazdasági következményei című könyvében Európa súlyos gazdasági hanyatlását is a versailles–trianoni diktátumok egyenes következményeként értékeli.

Művének központi tétele, hogy a két vesztes hatalom tönkretételével egyúttal szétzúzták a kontinens gazdasági motorját is. 1919–1939 között a Szovjetunió ipari termelése 600, az USA-é pedig 300 százalékkal nőtt, ez alatt az európai átlag mindössze 40 százalék volt, ami jól mutatja a kontinens gazdasági térvesztésének mértékét. A szövetségesek későn ébredtek rá, hogy a gazdaságilag tönkretett legyőzöttek nyomorúsága immár saját társadalmuk és gazdaságuk biztonságát is veszélyezteti. A győzelemittasságtól elvakult európai vezetőket azonban kevéssé érdekelte az elméleti közgazdászok figyelmeztetése.
A világpolitikai és a gazdasági tönkretétel mellett a nemzeti kérdés volt a harmadik terület, ahol máig sem jóvátett károkozások, mérhetetlen igazságtalanságok történtek. A brit tárgyalódelegáció tagja, Harold Nicholson így értékel Béketeremtés című könyvében: „abban bízva jöttünk Párizsba, hogy egy új, igazságos rendet hozunk létre, és azzal a meggyőződéssel távoztunk, hogy csupán még jobban összegubancoltuk a régit”.
Neville Chamberlain brit miniszterelnök 1924-ben:

Lloyd George brit miniszterelnök 1929-ben: „a teljes tárgyalási dokumentáció, amelyet francia szövetségeseink Trianonban rendelkezésünkre bocsátottak, csaló hamisítványok voltak”. A közép-európai térség etnikai határai és az ott élő népek földrajzi elhelyezkedése olyannyira bonyolult átfedéseket mutatott (és mutat jelenleg is), amely eleve kizárta az új nemzetállami törekvések igazságon alapuló rendezését. Következésképpen a győzteseket akkor is megoldhatatlan feladat elé állította volna a helyzet, amennyiben törekvéseiket a jogszerűség irányította volna.
Susan Carruthers neves brit történész a Világpolitika globalizációja című könyvében így ír: „az új területi rendezés legalább annyi gondot és problémát okozott, mint amennyit megoldott. Mintegy harmincmillió ember jutott új nemzetállamhoz, miközben huszonötmilliónyit kényszerítettek kisebbségi létre ezekben a tökéletlen új nemzetállamokban”.

Henry Kissinger, az Egyesült Államok korábbi külügyminisztere Diplomácia című átfogó művében kemény szavakkal ítéli el Trianon és Versailles igazságtalanságait. A diktátumot az amerikai utópia és az európai paranoia rossz keverékének tartja. Idézi Wilson elnök 1918. január 18-án elmondott beszédében megfogalmazott és a történelmi magyarság számára napjainkban is olyannyira aktuális Tizennégy pontját, amelyben a következő áll: „Ausztria–Magyarország népeinek biztosítani kell a lehetőséget az autonóm fejlődéshez”. A világháború győztes nagyhatalmának vezetője ezzel kijelölte az új európai fejlődés alapelvét, vagyis az autonómiához való jogot. A Párizs környéki tárgyalások során azután a wilsoni rendezés alapelveinek valamennyi pontját szisztematikusan megsértették.
A tárgyalásokon a legyőzött országok képviselői nem vehettek részt(!), és a győzteseknek a koncon való marakodása nem jogokról és elvekről, hanem minél nagyobb területek megszállásáról, évszázados államok feldarabolásáról és a politikai határok önkényes tologatásáról szólt.

A konferenciákon részt vevő győztes delegációk a tartós béke megteremtését szolgáló bármiféle előzetesen kidolgozott napirend nélkül tárgyaltak, 58 különböző bizottságban összesen 1646(!) ülést tartottak, amelyek során lényegében kizárólag területszerzési kérdésekkel foglalkoztak.

Trianon legfőbb rendezési elveként arra hivatkoztak, hogy „Ausztria–Magyarországot, mint a népek börtönét, fel kell számolni”. Kissinger értékelése szerint ugyanakkor a felszámolt közép-európai hatalom helyén népek újabb börtöneit hozták létre. Ezek mindegyikében egy-egy „uralkodó nemzetet” teremtettek, amelyek alá nagyszámú „segédnemzetet” kényszerítettek be.
Kissinger Csehszlovákiát, hasonlóan a többi osztrák–magyar utódállamhoz, ugyanolyan soknemzetiségű tákolmánynak minősíti, mint maga a Monarchia volt. Eszerint a 15 milliós „csehszlovák népességben” az uralkodó nemzet, vagyis a cseh kirívó kisebbségben volt, és a lakosság több mint egyharmada nem volt sem cseh, sem szlovák. Az új állam iránti szlovák elkötelezettség is már a kezdetektől fogva rendkívül kritikus volt. Jól mutatja ezt, hogy Andrej Hlinka, a Szlovák Néppárt elnöke 1925. június 4-én elmondott beszédében így nyilatkozott: „mindannyiunk lelkében lobogjon a magyarsággal közös haza emléke, mert az ezeresztendős magyar uralom alatt sem szenvedtünk annyit, mint a Trianont követő cseh megszállás hat éve során”. A szlovák elégedetlenség bizonyítékául szolgáljon az 1939-ben, majd 1992-ben sietve kiharcolt önálló államalakításuk. A csehek által megszerzett államalakulatba Trianonban három és félmillió németet, egymillió magyart, hatszázezer lengyelt és több százezer további kárpátaljai népcsoportot (ukrán, ruszin, rutén, zsidó, moldvai stb.) préseltek be. A megoldás tarthatatlanságát jól jellemezte, hogy ezek az elszakított nemzetrészek eredeti anyaországukkal határos területen éltek, ami magától értetődővé tette reintegrációs törekvésüket, különös tekintettel a Wilson által megfogalmazott autonóm önrendelkezési jogokra.
André Tardieu, Franciaország háromszor megválasztott miniszterelnöke így értékel La paix című könyvében: „azért nem lehetett a magyaroktól elszakított Felvidéken és a Szudétaföldön népszavazást rendezni, mert akkor nem tudtuk volna létrehozni Csehszlovákiát – tekintettel arra, hogy azt az ott élő nagyszámú lakosság elutasította volna.” Ennyi.

Jugoszláviának szerb uralom alatt történt megteremtése még bonyolultabb összefüggéseket mutatott. Korábban még sohasem préseltek egyetlen államalakulatba egymástól ennyire eltérő kultúrával és történelmi hagyományokkal bíró népet. A délszláv államot mindenekelőtt kettévágta a Róma–Bizánc-tengely, az a történelmi törésvonal, amely a Nyugat- és a Kelet-római Birodalom között húzódva szétválasztotta a katolikus és az ortodox vallást, a latin és a cirill íráskultúrát. További tehertételt jelentett, hogy a létrehozott Jugoszlávia népei tragédiákkal sújtott, bonyolult történelmük során sohasem éltek egyazon politikai egységben. Szlovénia „Ausztria örökös tartományaként”, Horvátország pedig az ezeréves Magyar Királyság tagjaként integrálódott a római kereszténységet valló Európába. A magukat Nagy Sándor leszármazottainak tekintő macedónokon túlmenően ebbe a művi létesítménybe kényszerítettek további jelentős erőt és Európa számára idegen világot képviselő mohamedán vallású népeket, a koszovárokat és a bosnyákokat. Trianon igazságtalan rendezésének számláját 1941-et követően egy újabb, az 1991-ben kitört véres „délszláv háború” során nyújtották be.
Trianon Romániában is etnikailag és vallási téren egyaránt erőteljesen megosztott, többnemzetiségű államot hozott létre. 1918-at megelőzően Romániában a teljes lakosságnak csupán 8 százalékát tették ki a kisebbségek, amely számarány Trianon eredményeként meghaladta a 35 százalékot, a teljes lakosság több mint harmadát.

A párizsi döntéshozókat legkevésbé sem érdekelte, hogy azonnal beindultak a „homogén román nemzetállam” megteremtésére irányuló erőteljes „nagy román” asszimilációs erőfeszítések.

Ennek lényege: a kevésbé kialakult nemzeti karakterrel rendelkező etnikumok irányába a beolvasztás, míg az erőteljesebb történelmi karakterrel rendelkező magyarok és szászok irányába az ellenségképre épített kirekesztő politika.
Trianonban Románia a történelmi Magyarország területéből nagyobb részt (107 ezer négyzetkilométert) kapott, mint a jelenlegi Magyarország területe (93 ezer négyzetkilométer). Az eltérő nemzetrészek közötti viszonyokat tovább bonyolította, hogy az elszakított területek egyházi struktúráját a középkori Erdély szabad szellemisége alakította ki, amelyben az ortodox és görögkatolikus románok mellett jelentős számú római katolikus, evangélikus, trinitárius, unitárius magyarok, szászok, örmények, továbbá zsidók, sőt olyan székelyek is éltek, akik szabad elhatározásból a zsidó vallás rítusait követték (szombatosok). Bocskai István fejedelem bölcsen ismerte fel, hogy Erdélyben csakis úgy lehet békét és virágzó gazdaságot teremteni, ha biztosítva van valamennyi vallás szabad gyakorlása.
Bocskai nagyságát az európai vallásszabadság letéteményese, Svájc napjainkban is tisztelettel őrzi. Érdemes elmenni Genfbe, a Reformátorok falához, ahol Luther, Kálvin, Zwingli és a vallásszabadság többi apostolának szobra mellett ott áll Bocskai István szobra is.
Végül Trianon területi döntéseinek igazságtalanságát mutatja, hogy az ezer évig Szent István koronájához tartozott „őrségi határvidéket”, a mai Burgenlandot az első világháború kirobbantásáért felelős Ausztria kapta meg.

Kissinger szigorú Trianon-kritikáját a napóleoni háborúkat lezáró, 1815-ös bécsi béke premisszájából vezeti le. Hangsúlyozza, a béke eredményeként Európa történelmének leghosszabb békés korszakát élte meg. A nagyhatalmak között pontosan száz évig nem került sor kontinentális méretű háborúra. A kialakított nemzetközi rend nem az elrettentésre és az erővel való fenyegetésre támaszkodott.

A győztesek (poroszok, osztrákok, angolok és oroszok) könnyűszerrel feldarabolhatták, tönkretehették és megalázhatták volna Franciaországot, de nem ez volt a céljuk. Az akkori győztesek békét akartak teremteni.

Bölcsen tudták, hogy az igazságtalanság és a bosszú sohasem lehet a tartós béke alapja. Mivel a rendezésben nem voltak sem győztesek, sem vesztesek, ezáltal olyan egyensúlyt tudtak teremteni, amelyet egyik fél sem akart felborítani. A béke az európai hatalmak között közös érdekeket és közös értékeket alakított ki. Közöttük nem csupán katonapolitikai, hanem erőteljes morális egyensúly is fennállt. Az amerikai külpolitika korábbi irányítója bátran kimondja: „ha a győzteseket Versailles-ban és Trianonban hasonló bölcsesség vezette volna, minden bizonnyal sohasem tör ki a második világháború”. Kissinger bírálatát az ízig-vérig francia hazafi, Ferdinand Foch marsall, az első világháborúban harcoló francia hadsereg főparancsnoka már évtizedekkel korábban megfogalmazta, így értékelt:

Katona létére bölcs ember is volt. Pontosan ennyi idő múlva, 1939-ben kitört a második világháború. Azt a rendezőelvet, hogy az igazságtalanság csakis igazságtalanságot, a gonoszság pedig gonoszságot szül, maga Roosevelt elnök is magáévá tette. Hasonló erkölcsi alapokon fogalmazta meg világháborús hitvallását az őt követő Harry S. Truman is: „ellenségeink, Németország és Japán felett totális győzelmet arattunk, megadásra kényszerítettük őket, de nem kívántuk azokat sem megalázni, sem tönkretenni. Győzelmünket követően haladéktalanul segítettük őket a talpra állásban, a demokratizálódásban és a nemzetek közösségéhez való mielőbbi reintegrációjukban.” Trianon szűk látókörű döntéshozóinak szóló, száz évvel megkésett üzenete: e két legyőzött hatalom azóta is töretlenül az Egyesült Államok leghűségesebb, rendíthetetlen szövetségese!

A magyar kormány 1920. november 15-én beterjesztette a trianoni diktátum ratifikációját szolgáló előterjesztést. Az előterjesztés hangsúlyozza: „A Trianon által ránk kényszerített diktátum nem felel meg annak az alapvető nemzetközi jogelvnek, amely előírja, hogy a szerződéseket a felek szabad akaratuk alapján, kölcsönös megegyezés eredményeként alakítják ki.” A magyar nemzetgyűlés Trianon diktátumainak törvénybe iktatásakor a következő jogfenntartó nyilatkozatot tette: „a Nemzetgyűlés, midőn Trianon törvénybe iktatását elhatározza, kimondja, hogy ezt az okmányt valótlan adatokon alapulónak, igazságtalannak és az emberiség közös érdekeibe ütközőnek tartja, hogy az nem tények és az érdekek kétoldalú megvitatásának és az ebből folyó egyetértésnek az eredménye, hanem idegen akaratnak reánk való erőszakolása. A Nemzetgyűlés csupán ennek az ellenállhatatlan kényszernek engedve járul annak ratifikálásához, és e tényével nem róhat kötelezettségeket azokra a területekre, amelyek benne képviselve nincsenek.”

A jövő egységes Európáját megteremteni hivatott integrációs folyamatot elindító, a két egymást követő világégés tragikus eseményeit átélő bölcs államférfiak – Charles De Gaulle, Konrad Adenauer, Robert Schuman és a többi alapító atya – elhatározták, hogy olyan Európát teremtenek, amely egyenjogúságra épülve, a hagyományosan sokszínű nemzeti kultúrák teljes szabadságát biztosítja. Jean Monnet intő szavai arra is utalnak, hogy mindehhez nagyfokú bölcsességre és egymás iránti toleranciára van szükség. Figyelmeztet, rajtunk múlik hogy „e gazdag sokféleség és sokszínűség a mi erősségünk lesz-e, avagy továbbra is Európa csapdája marad”.
Az uniós tagországok közötti korábbi (Versailles, Trianon) merev politikai elválasztó határok felszámolása, „Schengenland” megteremtése sokat segített a korábbi vétkek és fájdalmak enyhítésén.

A Wilson által javasolt autonómia lehetővé tenné, hogy Trianon hibáit ne kelljen területi követelésekkel, határmódosításokkal orvosolni.

Az Európai Unió vezetői azonban ebbe az irányba még nem indultak el. Még hosszú az út, sok a teendő. Számunkra alapvető igény, hogy mindazok a Trianon által elszakított területeken élő magyarok, akik száz esztendő keservei, megaláztatásai és meghurcoltatásai ellenére továbbra is magyarok kívánnak lenni, hadd maradjanak meg magyarnak, szabad európai polgárként, emelt fővel őrizhessék meg anyanyelvüket, kultúrájukat, vallásukat, hagyományaikat, vagyis önazonosságukat.

Dr. Mohi Csaba

A szerző nemzetközi jogász, nyugalmazott nagykövet