Miért nem működik az integratív oktatás?

A tanár–diák–szülő konfliktusok jó része napjainkban az integrált oktatás kapcsán alakul ki. Nyugaton viszont már hosszú ideje működik a rendszer. Kezdő pedagógusként nem is igazán értettem, hogy a tapasztaltabb tanárok, a gyermekszerető és az oktatás minősége mellett elkötelezett szakemberek jó részénél miért nyílik ki a bicska a zsebben, ha az integrált oktatásról esik szó. Kezdetben azt hittem, nem értik a dolgok logikáját. Ma már tudom, a tanárok saját bőrükön érzik a hazai integrált oktatás komoly veszélyeit.

A jelenség mögé mélyebbre is érdemes betekinteni. Túl azon, hogy a hazai oktatás lényegesen gyengébben támogatott, mint több nyugat-európai ország oktatási rendszere, attól még a parancs világos: mindent meg kell tenni az oktatási integráció megvalósítására. A rendszer eredményeket és nem kifogásokat vár az iskoláktól. Az integrált oktatási filozófia azt támogatja, hogy a fogyatékos és sajátos nevelési igényű gyermekeket a normál fejlődésű és oktatási igényű gyermekek között kell tanítatni. A szakirodalom szerint ennek egy sor előnye van. Az integrált gyermekek a normál gyermekek között nevelkedve és tanulva könnyebben megtanulják a társadalomba történő integrálódást. Megtanulnak normál társaikhoz viszonyulni, kommunikálni velük, elfogadtatni céljaikat és megvédeni jogaikat. A normál gyermek pedig toleranciát tanulhat társaitól és kevesebb előítélettel fog másokra tekinteni. Képes lesz meglátni a másikban az embert.

A hazai integrált oktatás politikája a fogyatékos és krónikus beteg (de iskolába járatható) gyermekek mellett ide sorolja a nevelési nehézségekkel diagnosztizált gyermekeket, a lelki zavartól szenvedőket, a figyelemzavaros és hiperkinetikus (nyughatatlan), a viselkedészavaros és a nehezen nevelhető gyermekeket is. Semmilyen téren nem képzelhető el diszkrimináció és ebből származnak a bajok. Ha a fogyatékkal élők több figyelmet és időt igényelnek a pedagógus részéről, azt általában minden jóérzésű ember megérti. Ha azonban egy hiperaktív, egy viselkedészavaros – verekedős, másokat zaklató vagy egy nehezen nevelhető gyermek – sorozatosan tönkreteszi a tanítási folyamatot, attól előbb – utóbb mindenkinek elege lesz. A tanárok az ilyen esetek miatt allergiások az integrált oktatásra.

Egy nagyothalló gyermekre külön odafigyelni nem könnyű, de megalapozott. Egy neurológiai zavarban szenvedő gyermeknek a lassú beszéde vagy írása teljesen másként értelmezett, mint egy olyané, aki láthatóan élvezi azt, hogy a tanár munkáját szabotálja és a feladatok alól azzal tér ki, hogy ő különleges eset.

Ha valaki felteszi a kérdést, hogy egy átlagos tanárnak miért nincs ideje és türelme foglalkozni az egészséges, normál fejlődésű gyerekek mellett a legtöbb osztályban fellelhető, problémás gyerekekkel, álljon itt egy rövid felsorolás arról, mit vár ma el az oktatási rendszer a pedagógustól.

A tanárok munkájában olyan ellentmondásos követelmények vannak, amelyek megoldhatatlan helyzeteket teremtenek. A rendszer a pedagógustól bármikor bármilyen statisztikai adatot elvár. Nem számít, hogy a tanár mennyi idő alatt tudja azt megszerezni és iskolai idő alatt vagy hétvégén tudja feldolgozni. Felettesei közül senki nem köti a tanár orrára, hogy az adatokat miért kérik. A minisztériumban politikai alapon kinevezett emberek dolgoznak, és lelkesen bekérnek minden adatot, amivel igazolhatják saját munkájuk fontosságát. Senkit nem érdekel, hogy a tanár a tanításra való készülődés helyett éppen ilyesmivel foglalkozik. Idősödő tanárok évek óta egy dologra panaszkodnak: soha nem volt ennyi kitöltendő papír.

A tanár nem teheti meg, hogy a statisztikák miatt elhanyagolja a tanítást, mert azt az iskola vezetősége nem tűri. A tanfelügyelőség sasként csap le az iskolákra, valahányszor panasz fogalmazódik meg az oktatási intézmények tevékenységével kapcsolatban. Inkább ők büntetnek, mintsem őket büntesse a minisztérium. Másrészt az iskolai vezetőség amúgy sem engedné meg a tanárok lógását. Manapság minden gyermekért meg kell verekedniük az iskoláknak, egyik iskola sem engedheti meg magának, hogy gyengének tűnjön.

A tanár tehát papírokat és irattartókat gyárt tanítás előtt, közben és utána. Azzal, hogy ebből mennyi fér be egy emberi munkanormába, senki nem foglalkozik. Közben a tanárnak kell felelősséget vállalnia mindenért, ami az iskolában a diákokkal történik.

Komoly tanulmányt igényelne, hogy végigtárgyaljuk a tanárokat érő lelki támadások negatív hatásait. Dióhéjban elsorolom egy részét azoknak a jelenségeknek, amelyek egyenként is meg tudnak rokkantani lelkileg egy embert: a tanári munka értékelésének ellentmondásos és igazságtalan rendszere, a folyamatos tanári továbbképzés maffiája, a fizetések állandó cirkusza és az iskolák egymás elleni harca a gyermekekért.

A pszichoterápiában komoly munkát jelentenek azok a problémák, amelyeket „kettős kötésnek” nevezünk. Olyan gondok ezek, amelyekben az egyént két komoly motiváció ellentétes irányba húzza. Ha az egyiknek enged, akkor a második miatt szenved. A tanári munka ilyen kettős kötésekkel van tele. Míg a terápiában azon dolgozunk, hogy az ember megszabaduljon ezekből a lehetetlen helyzetekből, addig a tanügyben ezeket maga a rendszer tartja fent, miközben azt hazudják, hogy ez a tanári munka velejárója. Ha valaki pszichológiai értelemben egészségesen gondolkodik, az a tanügyben abnormálisnak és hanyagnak számít. Egyszer félig viccből válaszoltam az iskolaigazgató kritikájára, hogy a tanári munkám hiányosságai arányosak a szakképzetlen, óraadó, kezdő tanári fizetésem hiányosságaival. Úgy nézett rám, mint aki marslakót lát. Többet nem viccelődtem ezzel.

Ezek az ellentmondásos követelmények az oktatási rendszerünk szabályainak összevissza tákolt jogi rendszeréből adódnak, amely folyamatos megaláztatásoknak és igazságtalanságoknak teszi ki a pedagógusokat. A szakminisztérium, a tanfelügyelőségek, az iskola vezetőinek rendőrállami múltra emlékeztető ellenőrzései és a társadalomban általánosan uralkodó értékrendszer-krízis oda vezetnek, hogy a túlhajszolt tanárnak nincs ideje átgondolni, mi is történik vele. Ilyen helyzetben az ember neurotikus érzelmi reakciókra képes. A tanügyi rendszerünk ugyanolyan egészségtelen társadalmi szerkezet, mint a szocialista diktatúrák végideje volt. Aki ilyen rendszerben normálisnak tűnik, az rendszeresen átnéz mások megaláztatásán, az igazságtalanságokon, a hazugságokon és az általános irracionalitáson.

A legtöbb tanár az integrált oktatással kapcsolatban arra gondol, hogy jó esetben tanári munkájának a papírformája kétszereződik meg, miközben e nélkül sem lát ki belőle. Attól fél, hogy a tananyagot nem tudja befejezni és ennek a következő évben ő fogja meginni a levét. Miközben attól tart, hogy a többi gyermek szülei rajta fogják számon kérni a lelassult oktatási folyamatot. Ezt meg az iskola vezetősége nem tűri el. Két lehetősége van: vagy a problémás gyermeket túrja ki az osztályából, vagy csalnia kell a papírokban és eljárásokban, amit végső soron családja fog megszenvedni. Ezért a pokolba kívánja azokat, akik az oktatási integrációt kitalálták.

A hazai tanügy pedagógusai nem rendelkeznek azokkal az erőforrásokkal, amelyek mellett az integrált oktatás jól működtethető. Ilyen körülmények között ez hamis illúziókat kelt a szülőkben, a laikusokban és az akadémikus pedagógia művelőiben. Ugyanakkor komoly károkat okoz a gyermekek életében, és megalázó helyzetbe hozza a pedagógust. A hazai körülmények között nehezen működtethető rendszer miatt mindenki bosszút áll: a gyermek, a szülő és a pedagógus egyaránt. Mindenki azon tölti ki a dühét, akin tudja. Mindezekből az oktatási rendszer feje, a tanfelügyelőség és a szakminisztérium kimarad. Ők e konfliktusokat gyorsan „megoldják” fentről azzal, hogy felelősségre vonják a pedagógusokat és az iskolát.

Mindezek ellenére el kell ismerni: az integrált oktatás ideálja nagyszerű, és a hazai helyzet ellenére néha sikerül. Tisztelet azoknak, akik képesek (és szerencsések) egy-egy esetet sikerrel zárni. De ez nem ment fel senkit azok közül, akik egy látszatelvű oktatási rendszerben politikai megbízatásból gyermekeket, szülőket és pedagógusokat tesznek ki a megalázó és elkerülhetetlen kudarcnak. Nehéz és kockázatos dolog egyféle összefoglaló véleményt formálni az integrált oktatásról, másrészt lehangolónak tűnhet ennyire pesszimista képet festeni a diákok esélyeiről. De gyakorló tanárként és pszichológusként nem hagyhatom figyelmen kívül azokat az általános rendszerhibákat és ellentmondásokat, amelyek vagy kudarcra ítélik a tanár munkáját, vagy olyan érzelmi, időbeli és pénzbeli többletráfordítást okoznak, amelyet a tanároknak, a diákoknak és a szülőknek kell megfizetniük a döntéshozók hozzá nem értése miatt.