Húsvét: nem az élet üres, hanem a sír – erdélyi értelmiségiek gondolatai a feltámadás ünnepén

FÜLÖP LÁSZLÓ, miklósvári római katolikus plébános
Számomra húsvét az egyházi év legfontosabb ünnepe, mindig is közel állt hozzám. Arról szól, hogy mit tett értem Jézus: megváltott, bűneimet s gyarlóságaimat felvitte a keresztre, és feltámadásával örök életet szerzett számomra. Lelkipásztorként örömmel tapasztalom, hogy húsvétkor a gyakorló katolikusok nagy része a bűnbánat szentségében kiengesztelődik Istennel, és átéli a bűnből való saját feltámadását is. De vajon mit jelent a húsvét az erdélyi magyarság és a székelység számára?
A már említett lelki üzeneten túl a népi hagyományok mélyítik el az ünnep lényegét. A különböző vidékeken fennmaradt hagyományok – határkerülés, eledelszentelés vagy tojásírás – a gyökereinkhez való ragaszkodást jelentik. Húsvét hajnalban több településen van határjárás, amely az emmausi tanítványokról (Lk 24, 13-35) szóló evangéliumból is merített indítást.

A feltámadt Krisztus szobrát imádkozva és énekelve viszik körbe a határban. E szokás egyik célja a határ körüljárása a fiatalokkal. A másik pedig Krisztus feltámadásának hírével akarják megoltalmazni termőföldjeiket a természeti csapásoktól, kártevőktől, s egyúttal ettől remélnek bő termést is. A húsvéti szent öröm túláradó megnyilvánulása ez.

Színes szalaggal, cifra papirossal és hímes tojással díszített fenyőágakat tűznek a lányok kapujára. A gyermekek már kora reggel elindulnak, hogy a rokonok, ismerősök házában elmondják verseiket, majd a család hölgyeit meglocsolják. Délután indulnak el a nagylegények kisebb csoportokban az ismerős lányok meglocsolására. Köszöntőikből kicsendül a feltámadásba vetett öröm. A háziak borral, pálinkával kínálják az öntözőket, a leányok pedig piros tojással ajándékozzák meg őket.
Több helyen a hívek azt kívánják, hogy a nagyböjt után húsvéti eledeleiket az egyház áldása szentelje meg. Ezek között szerepel a báránysült, a kenyér, a tojás, sonka, kalács. Húsvéthoz szorosan hozzátartozik nagycsütörtök, amikor Jézus elfogyasztotta az utolsó vacsorát tanítványaival, nagypéntek, amikor Jézus szenvedett és meghalt, valamint nagyszombat, amikor Jézus sírban nyugszik – a döbbenet, a csend napja. A húsvéti vigília igeliturgiája más, mint az év többi szentmiséjének liturgiája. Ez alkalommal nem csupán Isten igéjének olvasása, meghallgatása a cél, hanem az egész üdvtörténet áttekintése.

Mivel nem voltak hívek, nem volt online közvetítés, csak Istennek voltam a tekintetében, a lelkem is el tudott csendesedni és egészen rá tudtam hangolódni a liturgiára. Meghittséget tapasztaltam, ezért én is jobban át tudtam élni a megváltás titkát.

CSÁKY KÁROLY, nyugalmazott református lelkipásztor, Marosvásárhely
Az ünnep közeledte előrevetíti azokat a képeket, emlékeket, amelyek korábban meghatározták az erdélyi keresztyének húsvéti hangulatát. Ezek csak külső kísérői annak, hogy Jézus a kereszten elszenvedett halálával nemcsak megfizetett bűneinkért, hanem feltámadásával a reménységet ébreszti minden keresztyén szívébe, hogy nem vagyunk elveszett emberek.
E reménység és ennek öröme ott van az ünnephez kapcsolódó népszokásokban, a tavaszban megújuló élet párhuzamában.

A mindeneket megfagyasztani akaró téli hideget is elűzi a nap melege, csak éppen bennünket, embereket hagyna elveszni, aki annyira szeretett, hogy életét áldozta értünk? Nem! Nem veszhetünk el. Ne dobja el senki a reménységet, még ha ma nem is látja a jövendőt. Vörösmarty bordalában is erre kapunk biztatást: Nincs veszve bármi sors alatt, ki el nem csüggedett. De ennél többet mond Jézus: soha el nem vesznek, és senki ki nem ragadhatja őket az én kezemből (Jn 10,28). Máshol meg ezt: én azért jöttem, hogy életük legyen és bővölködjenek. Ez azt jelenti, hogy bár a halál világában élünk, de nem ahhoz tartozunk, hanem az élő Krisztushoz. Ezért nagy ünnep a húsvét: a halál, a mulandóság feletti győzelem. Ezt példázza a természet világa, a megújuló tavaszi élet. Erre utalnak a népszokások, amelyeknek belső tartalmai vannak. A húsvéti ünnepkörben bizonyos szokások kötődnek a böjtfő és az azt követő böjti időhöz. A böjt már az ótestamentumi nép életében is rendszeres volt. Bizonyos ételektől, italoktól való tartózkodást jelentett. Célja a bűnbánat kifejezése vagy bizonyos vágyak elérése, esetleg egy fenyegető veszély elkerülése érdekében egyének és közösségek önként vállalt vagy előírt böjti önmegtartóztatása. E böjt öröklődött át a mi népünk életébe is. Tévesen valamilyen cél elérése érdekében használjuk, mintha zsarolni akarnánk vele. Az ilyen öncélúan tartott böjttel csak bűneinket tetézzük. Jézus egy egészen másfajta böjtöt ír elő, ami nem ételek válogatásából, külsőségek gyakorlásából áll, és főleg nem érdemszerző eszköz.

Nagypénteken régi szokás szerint az asszonyok fejükön fekete kendővel mennek a templomba. Az otthonokban bizonyos böjti ételek kerülnek az asztalokra, zsírmentes ételek, aszalt gyümölcsök, pattogtatott kukorica és hasonlók. E nap a szomorúság, a fájdalom, a gyász napja, holott éppen ekkor hangzott el Jézus ajkán a világ legnagyobb harcának győztes diadalkiáltása: elvégeztetett.
Bár reményt vesztve azonosulni tudunk Wass Albert gondolatával, miszerint nagypéntekes nemzet vagyunk, amely Golgotáról Golgotára hurcolja a keresztfákat, de hitünk mégsem azzal zárul, hogy rendre mind elveszünk. Mert éppen Krisztus sírja emlékeztet, hogy nagyobb hatalom az élet, mint a halál. Nem azonosulhatunk azzal a gondolattal, hogy a mi magyar nagypéntekünk évszázadok óta nem tud húsvét lenni. Legfeljebb, ha Krisztus nélküli az ünnepünk, akkor maradunk a nagypéntekek világában. Ekkor is lesz kevés örömünk, de az ünnep elteltével ezek el is múlnak.
Az idei esztendő még attól is megfoszt bennünket, hogy egymás asztalközösségében lehessünk, és egymásnak örvendezzünk. De ha nem e mulandó örömökre nézünk, hanem arra, amire Jézus szava éppen a kilátástalanság idején biztat – ti most szomorúságban vagytok, de ismét meglátlak titeket –, akkor örülni fog szívünk, és senki sem veszi el a mi örömünket. Ezzel a reménységgel készüljünk az ünnepekre. Krisztus feltámadása ugyan a múltban történt, de ő ma is előttünk van. Rá tekintve kövessük őt a szeretet, a békesség és az örökélet útján. Így legyen áldott, megszentelt húsvéti ünnepünk.

CSÉCS MÁRTON, torockói unitárius lelkész

Hogy mit jelent az unitáriusoknak a húsvét? Megpróbálom Magdalai Mária segítségével elmondani. Mária két gyötrődéssel tele nap után elmegy a sírhoz, és azt üresen találja. Akárcsak asszonytársai, először meg van ijedve, de utána lelkesen rohan haza az örömhírrel, hogy senki se sirassa a Mestert, mert az él. Az eszme, a tanítás, az út, az igazság, az élet erősebb volt a halálnál!
Azzal az örömhírrel szalad oda azokhoz, akiket szeret, hogy ne féljetek, ne keseregjetek, ne panaszkodjatok, mert íme vannak az ember életében olyan valóságok, amelyek nem ismernek elmúlást. Amelyeket nem tud elnyelni a sírkamra, amelyeket nem tud legyűrni sem megalázás, sem félelem, sem kegyetlenség. Megy és mondja: emberek, ne gyászoljatok és ne sírjatok! Mert az, aki szeretetét osztotta meg velünk, az mindörökre velünk marad. A szeretet kötelékeit nem lehet elszakítani! Azt olvassuk a Szentírásból, hogy hiába a vallomás, és hiába a felcsendülő örömhír. Hiába a legnagyobb áldás, mert a tanítványokban – azokban, akik sírtak és gyászoltak – erősebb volt a hiányérzet, az üresség, mint a hit. Hiába mondta nekik Mária, nem hittek neki.
Ti legyetek bölcsebbek! Igen. Fájdalmas a hajdanán rád szakadt üresség. És fájó a hiánya annak, akit szerettél, de elvette tőled a halál. Fáj a megtört életed. De ez az üresség és hiányérzet, ez a megtörtség, ez a csalódás és kiábrándulás neked a mai nappal véget kell érjen! Ez számunkra hitet adó felszólítás. Az angyalok a sírnál mondják – akárcsak karácsonykor a pásztoroknak –, hogy: Ne féljetek! Ne gyászoljatok, ne sírjatok!
Te hányadik napja keseregsz? Hányadik napja gyászolsz? Hányadik napja már annak, hogy a halál, az üresség és a feketeség uralja valódat, nem a tarka élet? Ki kell lépned ebből az állapotból! Mert, nem az élet az üres, hanem a sír! Higgy a két szemednek, a legfinomabb rezgéseket is felfogó lelkednek!

A kő a sírról, a szívedről el van hengerítve, neked már csak el kell hinned, amit már régóta tudsz! Húsvét ünnepén nem sírunk és nem gyászolunk, mert tudjuk, hogy ott, ahol Istent tisztelik, ahol az emberek tapasztalják, hogy Isten síron innen és túl is gondviselő hatalom, a körülményektől függetlenül ott ünnepnek kell lennie. Ott, ahol az emberek kősziklára építik a házaikat, ahol egymásnak megbocsátanak, ahol egymás szemébe tudnak nézni, ahol nem tékozolnak, ahol a kincs a szívben van, ott ünnep van. Ott húsvétkor igaz ünnepnek kell lennie. Ott, ahol a lélek tisztaságára figyelnek, és Isten törvényeit betartják, ott ünnep van. Hát legyen ünnepetek! A hír eljutott hozzátok. Rajtatok áll, hogy mit kezdtek vele. Legyetek jó sáfárok!

DEMJÁN LÁSZLÓ erdélyi származású, Budapesten élő műemlékvédő építész
Ünnep jön. Kárpátkaréjban is ünnep. Néma nagy ünnep. Néma, mivel a nagyvilág és kisember biblikus küzdelmének álarcba zárt félelmét éljük. Ez már a második ilyen ünnepünk, amikor húsvétra készülődve a külső és belső megtisztulásunkat csak a bezárt munka- és hitközösségeink, esetleg szűkebb baráti köreink, valamint családjaink körében tehetjük meg.
Feltámadást kellene ünnepelni, a Megváltó kereszthalálának feltámadását. Ehelyett nemzettestünk testi-lelki szenvedése várható az idei esztendőben is. Ez nem csak a bezártságról szól, itt a több ezer éves európai civilizációnk megtiprását, kényszerített sötétségben tartásunkat is megláthatjuk.
Itt a szellem és fogalom, az életnek a bűnök és halál meg a világosságnak a sötétség feletti győzelmét meglátó emberről szól az ünnep. Ilyenkor a székelyeinknél a víz-, a tűz-, az ételszentelés mellett a hagyományos határkerülés, a zöldág ajándékozása, a locsolás és a velejáró tojásfelajánlás adja az ünnepet.
Vén kontinensünkön a Pészach szótőtől a Pascua, Pasqua, Paque és Paștéig, vagy az Ostara tőből eredő Oster, Easter változata nagy szórásban fordul elő egyazon kereszténység előtti elnevezés ismétlődéseként. Nincs a világon egy nemzet, aki ilyen jelképesen, érthető értelmezésben mondaná ki a feltámadáshoz vezető negyven napot.

Vigasság és ünnep napja, hiszen ez már a tavasz ünnepe is egyben. Egyes székely falvakban ez a szentsír tisztelésének is ideje, ilyenkor a katolikus, reforomátus és unitárius templomokban rituálisan kihelyezett feszületet őrzik a legények, miközben éneklik a Passió visszatérő dallamát.
Itt van az ünnepek ünnepe. Ma értelemmel csak egy eltéríthetetlen gondolat és cselekedet vezérelheti székelymagyar népünk, az őseink önazonosságának, életfilozófiájának megtartására tett erőfeszítéseit, eredményeit: soha ne térjünk le e szent útról. Ugron Gábor szerint „nekünk, ma élő székelyeknek nem lehet közömbös a tegnap, azaz a múltunk történései, melyek továbbépítésével székely jövőnket építjük, a sok szenvedéstől és igazságtalanságtól meggyötört Erdély földjén”. Ez a jelenkori szenvedés, azaz a mi Passiónk már mutatja a székely feltámadást, a reményt egy önállóbb „Terra Siculorum” hazában, hiszen ünnep jön. A mi húsvétunk.

PUSKÁS LÁSZLÓ, a Csíki Játékszín művésze

Színészként néha belegondolok abba, hogy őszintén eljátszani a Jézus-szerepet filmben vagy passiójátékban ott, ahol a koncepció nem kamu és nem blöff, igen nehéz lehet. Szokták mondani régi mestereink, hogy bele kell halni a szerepbe. Igen, van olyan szerep, amibe bele lehet, és bele is kell halni, van viszont olyan, amibe semmiképp. Jézus a legnagyobb tragikomédiában játszott, ahol abszolút főszereplőként diadalt aratott. Én hiszem.
Ha kapásból kellene válaszolnom arra, mit jelent számomra a húsvét, akkor a megtisztulás szó jut eszembe. Igen aktuális ez. A járványhelyzet olyan új gondokat, problémákat szült, amelyek valóban megtisztulást követelnek, egyfajta magunkba szállást. De ez nem könnyű. Abban a csapdában vagyunk, amikor azt mondja a világ, hogy lassíts – mi meg képtelenek vagyunk erre. Folyton a következő lépesen gondolkodunk, a következő programon. Nehéz úgy megtisztulni a csendben, hogy nem adjuk meg magunknak a lehetőséget, hogy ezt a csendet meghalljuk, felismerjük. Mostanában gyakran húsvéti-egyházi énekek vannak a fülemben, és azokat dúdolom szabadidőmben. Valamiért nagyon kedvesek nekem, de ugyanakkor szomorú hangvételű dallamok ezek. E kettősség nagyon szép. És joggal kérdezzük: hogyan is lehetne egy olyan áldozat, mint a Jézus áldozata az emberekért vidám. Pedig valahol az. Képzeljük el, volt egyszer egy hús-vér ember, aki azt mondta valamire, hogy igen, akarom. És ez nem akármi volt, hanem Isten akarata, az ő hívása.

A mai szentmisék bizonyos szabályok mellett tarthatóak meg. Most fogtam fel igazán húsvét közeledtével, hogy mennyire hiányzik a ház, ahová sokat jártunk, a ház, ahol sok könnyet ejtettünk. Alig egy éve kivételesen szép helyen, egy erdő melletti házban töltöttük a járvány első hónapjait és a húsvétot is, templom és szertartás nélkül. Valahogy kiemelt értéke lett annak a kis barkának – Gyergyóremetén pimpó –, amit eddig is megszenteltünk, annak a kis mohaágyra helyezett festett tojásnak. Kevesen voltunk, elszigetelve a külvilágtól, de mi magunk voltunk abban a kis kosárban benne, és az igyekezetünk, a lelkünk.
Azt kívánom minden embernek, aki egy kicsit is hinni akar a teremtés mellőzhetetlen tényében, hogy legyünk benne pillanatainkban, hogy ne csak előre és ne csak a múltba tekintsünk, hanem mindennapi munkánkban, a kezünkbe kerülő szerszámban, tollban, ecsetben vagy lapátban legyünk benne mi magunk. A mozgás örömét, a levegővétel biztonságát vegyük észre, és tudjunk annak örülni, ami van, annak, aki mellettem van, annak, amiben épp vagyok.

Pedig egyáltalán nem vagyunk azok, de a társadalom sokszor ezt pumpálja belénk. Kevés vagy, beteg vagy, mit akarsz?
Hát az életet akarom, azt, ami nekem is megadatott úgy, ahogy neked és neki. Ha húsvét közeledtével tartunk egy kis önvizsgálatot, akkor hasznos lelkigyakorlatunk lehet. Nekem sok szempontból a húsvét a legkedvesebb ünnepem. Csodálatosak a húsvéti liturgikus énekek, a szertartások, az esti mise és a körmenet. Szinte hasonlítható egy előadáshoz, ahol a főszereplőnek szurkol mindenki, és aki a végén eléri célját. Újra és újra lejátszódik ez a folyamat minden évben, mégis olyan, mintha most történne először.
Katolikus lévén igencsak fülembe csengenek a vallásos rítusok, dallamok, amelyek meghatározták ünnepeinket. A barkaszentelés, víz- és tűzszentelés, a szertartások megható pillanatai.
Figyelnünk kell, keresni és vágyni az igazságra. Persze minden embernek megvan a maga igaza, de sokszor rájövök a civil életemben is, hogy amikor a saját igazamat akarom bizonygatni, akkor nem látom a másik igazságát, mert neki is van, de ami a legfontosabb, nem látom Isten igazságát. Ha van abszolút igazság akkor az nála van. Ebben meg az a szép, hogy mi kérhetjük az ő igazságának a felfedését, kiosztását.
Tapasztaltam, hogy amikor elsötétült és megrögzött igazságosztóként fellázadtam valami vagy valaki ellen, akkor igazából nem az ő igazságával harcoltam, hanem egy vak igazsággal. Ez nem jó. Törekednünk kell az abszolút igazság ismeretére, de ezt csak nyitott szívvel lehet kérni.
Arra buzdítom az olvasót, ne gondolja magát sem kisebbnek, sem erősebbnek, mint ami. Mindenki egy személy, akinek joga van az igaz lelki életre függetlenül a vallási felekezettől. Ha foglalkozunk a belsőnkkel, akkor meghálálja azt a szervezetünk, lelkünk.
Kívánom így húsvét közeledtével, hogy

A köszönet kevés. Hálás szívvel várjuk, és ünnepi lélekkel fogadjuk szívünkbe Jézust dicsérve és dicsőítve az Atyát.
Ha művésztársaimhoz kellene szólnom, akkor ez jut eszembe: érdekes tény, hogy nagy művészek és tudósok, akik a világ számára maradandót alkottak, életük egy érettebb szakaszában felismerték Istent. Tegyünk mi is így. Ünnepeljük tiszta szívvel és lélekkel a feltámadott Krisztust!