Predeáli határtologatás Trianonon innen és túl – a két országot hol összekötő, hol elválasztó hegyvidéki település

Azon túl, hogy kerek 1100 méter választja el a tenger szintjétől, és ezzel Románia legmagasabban fekvő városának számít, Predeál látszólag semmiben nem különbözik a térség többi üdülőtelepétől. Csodálatos természeti adottságok, tüdőt tisztító friss levegő, pazar kilátás, néhány aránylag korszerű szálloda, számos szép és majdnem ugyanannyi lepukkant villa, számos méregdrága sípálya, többé-kevésbé gondozott turistautak, a szocializmus betelepítési politikáját jelző tömbházak, az újkort jellemző hatalmas ortodox templom…
Ezen túl viszont van valami, ami mégis egyedivé teszi a Tömö­si-szoros vidékét, legalábbis számunkra: az egykori határállomás szerepe. Abból az időből, amikor egy tanyaszerű kis falucska volt szétszórt házikókkal.

A valamikori vámház épülete ma is áll, mint ahogyan a környékbeli erdőkben és hegyeken még mindig megtalálható néhány határkő.

Az egykori, 1879-ben épült impozáns vasúti határállomás az első világháború bombázásainak esett áldozatául.

Predeál környékét, a Brassótól délre található Tömösi-szoros kisebbik, mintegy 178 négyzetkilométert kitevő részét 1871-ben kapta a Román Királyság az Osztrák–Magyar Monarchiától. Nem ajándékba, hanem a román fél által kikönyörgött területcsere révén. I. Károly román király volt az, aki több ízben is a magyar Ország­gyűléshez fordult kérve a cserét. Az uralkodó nem stratégiai szempontból ragaszkodott a térséghez, mint ahogyan egyesek gondolnák; egyszerűen növelni szerette volna a térségben birtokolt vadászterületét. A korabeli dokumentumok szerint a magyar fél csak azért egyezett bele a terület elidegenítésébe, mert a Hohenzollern-Sigmaringen-házból származó román uralkodó egyrészt távoli rokoni kapcsolatban állt a Habsburgokkal, másrészt a Törcsvári-szoros déli végénél viszonzásként a románok ugyanekkora földterületet ajánlottak Magyarországnak. Az más kérdés, hogy a csere oly pontatlanná sikeredett, hogy több évnyi huzavona után 1882-ben a két országnak egy közös magyar–román bizottságot kellett felállítania, hogy ténylegesen kijelöljék az új határszakaszt. Összevetve régi katonai térképeket jól látszik, hogy az eredetileg természetes vonulatot követő határ a későbbiekben már fura görbületet ír le.

Predeál nemcsak elválasztotta a két országot, hanem össze is kötötte. A Moldva és Havasalföld egyesüléséből keletkezett román állam hamar felmérte, hogy csak az Osztrák–Magyar Monarchián keresztül tud bekapcsolódni az európai vasúthálózatba, ezért szorgalmazni kezdte a két ország közti vasúti csatlakozás mielőbbi megvalósítását. Ezt volt hivatott megsürgetni az 1875-ben megkötött kereskedelmi- és vámegyezmény, amely a román gabona számára vámmentességet adott. Cserébe az osztrák–magyar impérium egy sor ipari termékre kapott kedvezményt vagy vámmentességet.

Az államközi egyeztetések során a magyar és román vasutak közt több kapcsolódási lehetőség is felmerült.

A gazdasági és földrajzi előtanulmányoknak és Brassó vidéki kereskedelmi körök aktív tevékenységének köszönhetően a magyar kormány végül a Brassó–Predeál–Ploiești nyomvonal támogatása mellett döntött. A magyar fél az 1876/34-es törvénnyel rendelte el a brassói állomás és a határvonal közötti 25,7 kilométeres pályaszakasz megépítését. A munka komoly költségvetést és szakmai hozzáállást igényelt. A Brassó és Predeál közti szintkülönbség nem kevesebb, mint 461 méter, ami a kor legmodernebb gőzmozdonyait is komoly erőpróbára tette. Összesen 91 hidat és átereszt kellett építeni, két helyen áttörték a hegyet; az egyik alagút hossza 1 km, a másiké valamivel több mint 100 m. A vasút erdélyi oldala elkészült, a Ploiești irányából „érkező” romániai szakaszra azonban még várni kellett. Noha angol cég építette, a felbukkanó nehézségek miatt a határidőt nem sikerült tartani. Magyar oldalról még így is 1879. május 26-án sikerült beüzemelni az első próbavonatot – de csupán a határállomásig. A román fél újabb kéthetes haladékot kért, hiszen a Predeál–Sinaia és Câmpina–Ploiești szakaszokat csak június 10-én adta át a forgalomnak.
Alig néhány évtized után, 1916-ban a román hadsereg, amely augusztus 27-én este fél 10-kor a magyar határőrök számára teljesen váratlanul átlépte a határt, alagutat robbantott és elvágta a két ország közötti vasúti kapcsolatot.

A betörésről elsőnek a predeáli postáskisasszony táviratot küldve értesítette a magyar hatóságokat. Egy év múlva a MÁV által épített monumentális állomásépület is a háború áldozatává vált.

Erdély többi ezeréves határától eltérően Predeál soha nem számított színmagyar településnek. A legenda szerint a tanya alapítója a hegy túloldaláról érkező Comar­nicból származó román gazda volt. Az 1850-es népszámláláson mégis a telep 162 lakójának valamivel több mint fele, azaz 83 magyarnak vallotta magát. Mellettük 59 szász és alig 20 román élt. A román jelenlét mindössze 1920 után élénkült meg; az ortodox egyház 1926-ban vetette meg a lábát. Székelyek és csángók az impériumváltás után is laktak az egykor tanyán, majd a Brassóhoz csatolt faluban, önálló községben, az 1968-ban városi rangra emelt hegyvidéki településen. Szinte egytől egyig mind olyanok, akik a boldogulás reményében sodródtak a szélekre vagy akár a határvonal túlsó oldalára, Azugára.
Makkai Béla történésznek a Magyarok temetője, Ó-Románia című munkájából tudjuk, hogy még a határmódosítás előtti Azugán a sör- és üveggyárakban, a kékfestő- és posztóüzemben vállaltak munkát a szakmabéli hétfalusi csángók vagy a valamivel távolabbról érkező székelyek.
„A munkaadók itt telekkiutalással próbálták »röghöz kötni« az idegen munkaerőt. Az eladósodás és románosodás akut veszélyét eseteként csak a munkaviszony felmondása árán lehetett elhárítani” – írja a Károli Gáspár Református Egyetem docense.

Az utóbbi száz esztendőben a lakosság teljesen kicserélődött.

A népszámlálási adatokat magyar szempontból csupán a sors által idevetett személyek szépítgették. Mint például az Erdélyi házaspár, amely kipróbálta az egykori határvonal mindkét oldalát: Predeált és a szomszédos Azugát is. A férj, a csernátfalusi csángó származású János hosszú éveken keresztül a Prahova megyei kisváros iskolájában tanított. Méghozzá a kommunista rendszer rendje szerint orosz nyelvet. Felesége előbb iskolapedagógusként, majd laboránsként követte, mígnem megkapta a predeáli óvónői állást. A Kolozsvárról elkerült Gyöngyvér Etelka álmodni sem mert magyar csoportról, de hosszas pályája alatt még az sem adódott meg, hogy bár egy félmagyar gyerek kerüljön a keze alá. „Egyetlen ovis sem volt, akiről kiderült volna, hogy magyar lenne. Ma sem ismerek más magyart a városban, csak Pirit a szomszéd tömbházból, a székelyföldi nőt, aki szintén évtizedekkel ezelőtt került ide. Ő annyira elfelejtette az anyanyelvét, hogy kénytelen vagyok románul beszélni vele” – fájlalja a kincses városból fiatalon elkerült, ma már 82 éves nyugalmazott óvónő. Pedig az elején mindketten csak törve és nehézkesen beszélték az állam nyelvét.
Megkérdezem, gondolt-e arra, hogy hazatérjen a kincses városba. „Annak idején nem térhettünk haza; Kolozsvár zárt város volt, ahová magyar embernek be- vagy visszaköltözni nem lehetett, ráadásul a munkahelyünk idekötött. Még a közeli Csernátfaluba sem mehettünk. Most meg nagyon nehéz lenne 62 esztendőnyi rongyot összeszedni és teherautóra pakolni. Pedig mit nem adnék a színházért, az operáért, az operettért…” – sóhajt fel.

Beletörődött, hogy ő már nem fog a Szent Mihály-templomba betérni, mint ahogyan nem fog a Sétatér öreg fái alatt sem sétálni.

Már csak a Budapesten élő öccse számára maradt Gyöngyi, a predeáli románoknak viszont doamná Érdéli vagy Étus.

Nem csak a magyar és szász lakóiból fogyott ki Predeál, a többnyire a Kárpátok túlsó oldaláról érkező románság is jelentős apadásnak indult. Az utóbbi harminc évben mintegy háromezerrel csökkent a románok száma, így a harminc évvel ezelőtt 7300 lakóval rendelkező város mára négyezres településsé zsugorodott. Az ipari egységek felszámolódtak, az idegenforgalom nem talál magára. Az üdülőtelep és a környék természeti adottságai még vonzzák nyáron a hátizsákos túrázókat, télen meg a sízőket. Sőt a kocaturistáknak csúfolt kategória tagjainak is kínál bőven látnivalót. Egyike a románok által Fetifoiunak, a szászok által Hohe Rongnak nevezett Leánykahavas. Pontosabban annak autóval is megközelíthető két tisztása és menedékháza, a Három fenyő- és a Székely-tisztás. Utóbbi a székely határőrökről kapta a nevét, akiknek sokszáz éves jelenlétét máig őrzi az itt felhúzott menedékház és népszerű kerthelyisége, valamint azok a határkövek, amelyek nem estek a román utászalakulatok, az 1970-es években erőgéppel és dinamittal végzett történelemeltörlő munkájának áldozatául. De bármilyen ízléses és népszerű is lenne a Poiana Secuilor menedékház és vendéglője, pontosan a lényeg hiányzik belőle. Homlokzatán két zászló leng, de egyik sem a székelyek jelképe; gazdag étlapja is kétnyelvű, de csak románul és angolul lehet olvasni a székely különlegességek közt szereplő paprikás meg gulyás nevét. És a hirdetőtáblán sem érdemes magyar neveket keresni, a gazdag nyári kulturális programnak helyet biztosító szabadtéri színpadra még előzenekarnak sincs jegyezve bár egy székelyföldi előadó.

Szerencse, hogy a városközponti benzinkút középkorú alkalmazottja szívesen és irigylésre méltó türelemmel elmagyarázta, hol és hogyan kell keresni a megmaradt két követ, ahhoz, hogy meg is találjuk. A román férfi szemmel láthatóan örül, hogy olyasvalamiről beszélhet, amiről a tankolni megálló autósok talán tízévente egyszer kérdezik, de még a térképeken sem jelenik meg. Mint ahogyan arra is büszke, hogy a helyiek közül ő az egyike azon keveseknek, akik tudják, hol zajlott a sibothi csata, és mit jelképeztek 1920-ig a kődarabok. A sibothi határállomás volt az, ahol az 1849. június 18-án és 19-én vívott harcokban a Tuzson János vezette székely gyalogosai és lovasai próbálták megakadályozni az osztrák–orosz betörést. Miután lőszerkészletük elfogyott, a mindössze három századdal és két ágyúval védekező magyarok kénytelenek voltak visszavonulni Barcarozsnyó, majd Háromszék irányába.

A mai térképeken hiába is keresnénk a tömösi nagy csata előjátékának számító sibothi ütközet helyszínét, mert nem találnánk.

A környék megrögzött túrázója, Kovács István Lehel, az Erdélyi Kárpát-Egyesület, az EKE országos elnöke szerint a 179. határoszlop mintegy 5 km-re fekszik az üdülővároskától, pontosabban 600–700 m-re a Predeálról Barcarozsnyóra vezető 73A jelzésű országúttól.
De hogy néztek ki eredeti állapotukban a két ország kezdőbetűivel és egy számmal ellátott határjelek? Ahol vízfolyás képezte a határt, ott kettős határköveket állítottak fel. Az egymással szemben lévő határkövek általában egyenlő távolságban voltak. A határpatakok eredeténél egy-egy határkövet vagy határoszlopot, a torkolatnál kettőt-kettőt helyeztek el. Ahol a természetes határvonalat nem lehetett kivenni, ott a határkövek és határoszlopok között látótávolságban emeltek földhalmokat és kőrakásokat. A határdombok 2 m átmérőjűek, középen 1 m magasak voltak. Az erdőkben a határvonal mindkét oldalán 4–4 m, vagyis összesen 8 m széles átvágást készítettek.
Aki nem szeretne időt áldozni a még meglévő két határkő felkutatására, megtalálhatja a harmadikat. A legnagyobb határkőhöz libegővel és némi gyaloglás után viszonylag hamar el lehet jutni. Évente turisták ezrei jutnak fel a Bucsecs-hegység legmagasabb pontjára, a 2514 méteren lévő Omu-csúcsra. De

kevesen tudják közülük, hogy az a hatalmas sziklatömb, melynek tövében eltörpül a szászok egykori turistaegylete, a Siebenburgische Karpaten Verein által épített menedékház, lényegében az egyik határkő.

A szikla a valamikori 183/b jelzésű határhalom szerepét töltötte be. A román hatóságok rég lekoptatták a számot róla…

Amíg a magyar kötődésű emlékhelyeket az 1920 után berendezkedett hatalom pusztulásra ítélte, a román fasizmus kultuszát vígan élteti. Hol nyilvánosan, hol hallgatólagosan, de mindenképpen törvénytelenül. Az országúttól félreeső, de rendkívül látogatott Szent Miklós ortodox kolostor udvarán ott díszeleg a legionáriusok emlékműve. Az eredetit 1940-ben állították, amikor újratemették az egy évvel korábban, II. Károly román király parancsára kivégzett legionáriusokat. Amikor ismét fordult a történelem kereke, és a második világháborút követően a kommunisták kerültek hatalomra, felszántották a vasgárdisták temetőjét. Fél évszázad múltán, a gazdag szekus múlttal rendelkező Antonie Plămădeală erdélyi metropolita áldásával a legionárius mozgalom feltámasztói újabb márványoszlopot állítottak elődeik emlékére. Rajta azoknak a „hősöknek” a nevével, akiknek a túlfűtött hazaszeretetük az idegengyűlöletben merült ki.

Az újjászületett legionárius mozgalom képviselői évente nagyszabású megemlékezést szerveznek a kolostor udvarán,

ahol – akárcsak az Uzvölgyében elfoglalt magyar katonatemetőben – felolvassák a kivégzett vasgárdisták névsorát, majd minden egyes név után hangos Prezent!-tel, azaz Jelen!-nel válaszolnak. E közben harminc méterrel odébb, a templomkert másik oldalán kialakított köztemetőben olyanok alusszák örök álmukat, mint Giovanni Donizetti, Erich és Rudolf Wyss, Alexandru Perlik vagy a helyi iskola közkedvelt testnevelő tanára, Predeleanu Hajnalka. A barcasági csángó oktató hosszú éveken keresztül az erdélyi magyarság egyfajta nagyköveteként tevékenykedett az üdülőváros iskolájában. Emlékét a róla elnevezett sportcsarnok és futóverseny élteti tovább.
A Vasgárdának nem ez az egyedüli „támaszpontja” az egykori határtelepülésen. A magyarul Csaplyának, románul Ciopleának nevezett városrészen magasodik Ion Antonescu, a két világháború között épített pazar, több mint 200 négyzetméternyi alapfelületű villája. Érdekes mód, az idegengyűlöletéről elhíresült marsall a Herman Adelsteinként született, majd Clejanra váltott bákói zsidó műépítésszel terveztette meg. Az épület udvarán, a ház mögött Antonescu egy magánsípályával is rendelkezett. A diktátor sokáig szórakozni és feltöltődni járt ide, 1938 februárjában azonban a Vasgárda által elkövetett sorozatos politikai leszámolásai miatt II. Károly király kényszerpihenőre küldte. Ion Antonescu 1940. szeptember 1-jéig saját villája fogságában élt, mígnem a Corneliu Zelea Codreanu által létrehozott Mihály Arkangyal Légió ostromolni kezdte a királyi palotát, Bukarest telefonközpontját és a rádió épületét. Legionárius barátai segítségével a Kondukátorként tisztelt marsall lefegyverezte őreit, megszökött és a felbolydult fővárosba indult.
További két esztendő elteltével, 1942. december 21-én újabb fontos esemény helyszíneként jegyzik a predeáli Antonescu-villát. A diktátor itt találkozott Arthur Hauffe SS-tábornokkal. A háború után, a mintegy 400 ezer romániai zsidó legyilkolásáért felelős Ion Antonescut az emberiség és a béke ellen elkövetett bűnök miatt halálra ítélték és 1946. június 1-jén kivégezték. A predeáli ingatlan tulajdonjoga a román államra szállt át, amely Vila Căprioara néven működtette. A rendszerváltás után Antonescu rokonai abban reménykedtek, hogy sikerül visszaszerezni a Szabadság úti ingatlant; a visszaszolgáltatást nemcsak az erre hivatott bizottság, hanem a népirtás vádjára hivatkozó bíróság is elutasította.