Egy darabka régi Erdély – a magyar szövetkezeti múltat mutatja be a Kolozsvári Magyar Történeti Intézet

Aki úgy lép be a Kolozsvári Magyar Történeti Intézet Jókai utcai, belvárosi épületének alagsorában megtekinthető erdélyi gazdaságtörténeti kiállításra, hogy nem ismeri a 20. század eleji, illetve a Trianon utáni magyar szövetkezeti mozgalmat, az elképedve tapasztalja, hogy amíg manapság országos viszonylatban is kevés szövetkezet működik, addig az 1948-as államosításig mintegy 1500 magyar szövetkezetből álló gazdasági háló jelentette a gazdatársadalom biztonságát Erdélyben. E hatalmas gazdasági örökséget igyekszik tömören bemutatni számos fényképpel, grafikával, részletes térképekkel és audiovizuális anyaggal Hunyadi Attila egyetemi adjunktus kiállítása.
Az Erdély és Románia gazdaságtörténetével foglalkozó szakember – a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia Karán a Jelenkor Története és a Nemzetközi Tanulmányok Tanszékének oktatója –

a magyar szövetkezeti mozgalom kutatójaként az elmúlt években sokat tett azért, hogy az értékes örökség ne merüljön feledésbe.

Ennek ismeretében lehet elmagyarázni a mai nemzedéknek, hogy a sztálinista típusú, kommunista szövetkezeteknek semmi közük nem volt ahhoz a polgári szövetkezeti mozgalomhoz, amely az 1848-as jobbágyfelszabadítást követő évtizedekben jött létre, és a századfordulót követő években teljesedett ki. A kolozsvári kiállítás az 1898–1948 közötti polgári szövetkezeti hálózatot mutatja be.

„A rendszer önszerveződő módon működött. Megalakultak a takarékpénztárak, majd a biztosító intézetek és a szövetkezetek. A Bánságtól a Gyergyói-medencéig, illetve a Barcaságtól Szatmárig és Biharig egy hálózatba tartoztak valamennyien” – magyarázza vendéglátóm, akivel megszemléljük a kiállítás darabjait. A területi lefedettségnek nagy szerepe volt a terménybiztosítás szempontjából. Az utóbbi évek aszályos vagy éppen árvizes időszakaiban, amikor a gazdák jórészt az államtól várják a segítséget – ami vagy megjön, vagy nem –, nem gondolnak arra, hogy

120 évvel ezelőtt szövetkezeti háló keretében működő sikeres terménybiztosítás védte a gazdákat.

A kolozsvári szakember szerint, ha Háromszéken jégverés pusztította el a termést, azt a szatmári gazdák által befizetett illetékekből fedezték, ha pedig Csíkban volt tűzvész egy településen, a bánsági gazdák beadott pénzéből kárpótolták a székelyföldi gazdákat, vagy éppen fordítva. A biztosítás a szövetkezeti háló részeként működött, és a szántóföldi növénytermesztők vagy állattenyésztők egyaránt tagjai voltak.
Jellemző az erdélyi gazdasági folyamatokra figyelő magyar értelmiségi réteg elkötelezettségére, hogy a trianoni békediktátum aláírásának napján, 1920. június 4-én Nagyenyeden újraalakult az Erdélyi Fogyasztási és Értékesítési Szövetkezetek Szövetsége. Gazdasági szakembereink tisztában voltak azzal, hogy nem elég siránkozni és harangokat zúgatni, hanem cselekedni kell az új államkeretben is.
Hunyadi Attila kimutatásai szerint a román állam által államosított hatalmas szövetkezeti vagyon – amit beolvasztottak a kommunista szövetkezeti rendszerbe – az 1989-es rendszerváltás után eltűnt, az egykori szövetkezeti tagok örökösei eddig semmiféle kártérítést nem kaptak.

A kiállítás térképein nyomon követhető, hogy Erdélyben hol épültek szövetkezeti ingatlanok, amelyek közül sok ma is áll, jó esetben a helyi polgármesteri hivatalok tulajdonában. Az ingatlanok többségét a 20. század elején a budapesti Földművelésügyi Minisztérium    keretében meghirdetett Székely Akció pályázatain elnyert pénzekből építették.   

A közösségi ingatlanok multifunkcionális szerepet töltöttek be, többnyire négynegyedes tulajdonban épültek: a közbirtokosság, az egyház, a hitelszövetkezet és a Hangya Fogyasztási Szövetkezet építette állami támogatással. Volt itt az ifjúság számára is közösségi tér és könyvtár. De készültek nagyobb beruházások is, ahol a Hangyának vendéglője és szállodája is üzemelt, Torockón például” – mutatja a még fellelhető épületeket a történész Nyárádszentlászlón, Gernyeszegen,    Kibéden vagy Ákosfalván. Erdélyben több tucat egykori népház maradt fenn, amelyeknek azonban ma már nincs közük az egykori szövetkezeti mozgalomhoz.

A gazdaságtörténeti kiállítás másik területe a Trianon előtti földműves iskolák bemutatása. A Szilágysomlyón, Tordán, Kézdivásárhelyen, Csíkszeredában, Algyógyon, Nagyenyeden, Csombordon    és Székelykeresztúron működő mezőgazdasági iskolákból kerültek ki azok a fiatal gazdák, akik közül többen a Kolozsmonostori vagy a Magyaróvári Gazdasági Akadémián folytatták tanulmányaikat.

A kiváló oktatói gárdával rendelkező egykori erdélyi mezőgazdasági iskolákat a mai kor embere is megirigyelheti,

hiszen alap- és középfokú minőségi mezőgazdasági szakoktatás már csak elvétve akad az országban.   

„A századelő ötven évnyi erdélyi magyar gazdasági hálózatából sokat tanulhatunk napjainkban is. Támpont lehet az újraéledő szövetkezeti hálózat megalapozásában. Követendő példaként a svájciakat mondanám, akiknek a szövetkezeti folytonosság határozta meg a gazdasági életük sikerét. Modern szövetkezeti hálózatuk minta lehet számunkra is” – érvel Hunyadi Attila gazdaságtörténész.