A sorozatgyártás a zenében sem művészet – beszélgetés Kürthy András világhírű operarendezővel

– A járvány nem hagy minket nyugton. Ön dolgozott ezen a nyáron, vagy kicsit kikapcsolt?
– A munkát és a kikapcsolódást nem tudom szétválasztani. Operaügyben nem dolgoztam, egyébként igen. Régóta foglalkozok fotózással, és ha valaki három hét alatt Rómában 5500 fényképet készít, az nem sorolható csupán a szórakozás kategóriájába. Az amatőrök szerint a fényképezés abból áll, hogy az ember megnyomja a gombot. A nehéz rész azonban csak azután következik: beazonosítani, megigazítani a képeket. Régen ezt a munkát a laborokban végezték, manapság a fotós maga végzi.

– Rendez a fényképekből kiállítást is?
– Az igazság az, hogy – jó néhánnyal a hátam mögött – a kiállításokat már nem igazán szeretem. Amikor Szelényi Károly fotós barátom azt mondta, hogy ő nem szeret tárlatokat készíteni, nem értettem. Ma már igen. Rengeteg munka, ami nem közvetlenül a fotózáshoz kapcsolódik: képkeretezés, feliratok elkészítése, a kiállítás megrendezése, stb. Ez egy idő után unalmas.

– Mióta fotózik és hogyan kezdődött ez a szerelem?
– Gyerekkoromban kezdtem a nővérem régi gépével. Ahogy visszanéztem a képeket, az elsők egészen ügyesek voltak, aztán elkezdett romlani a színvonal, és amelyeket a gimnazista éveimben készítettem, majd első olaszországi ösztöndíjam idején, az 1980-as évek közepén, azokat ma már szégyellem. Egyszer egy rokoni társaságban Ádám András fiamat megkérdezték: „Mi leszel, ha nagy leszel?” A kisfiam fantasztikus választ adott: operarendező és fotóművész akar lenni! Ettől rettenetesen elszégyelltem magam, mert tudtam, hogy egyre rosszabbul fotózom, viszont a gyerek azt hiszi, jó fényképész vagyok. Mi lesz, ha megnő, és rájön, milyen pocsékok a képeim? Sikerült hozzájutnom egy komolyabb géphez, és úgy döntöttem, meg kell tanulnom fotózni. Megvettem az első Nikon-gépemet, kimentünk Velencébe, ott elkezdtem fotózni.

– Lehet párhuzamot vonni a rendezés és a fényképezés között?
– A fotózás kiegészíti a színpadi munkámat, a látásmódot nagyban pallérozza: a fényképet is komponálni kell, mint a színpadi akciókat. A színpadi munka is nyilván visszahat a fényképezésre, nálam – amint néhány kritika meg is jegyezte – a kettő együtt haladt és halad.

– Előadásairól is készít felvételeket?
– A próbákról nem én készítem, ezzel mindig az asszisztensemet bízom meg. Én is voltam rendezőasszisztens: úgy gondolom, rossz voltam, csak ügyesen titkoltam. Mindig azon járt a fejem, én miként rendezném meg a jelenetet. Ha az asszisztens a saját megoldásain spekulál, azt jelenti, alkalmatlan a munkára. Mikó Andrásnak voltam annak idején az asszisztense, és rájöttem, van még egy óriási bajom: a rendező nem küld el kávéért. Akit nem küld el a rendezője kávéért, az nem jó asszisztens. A Magyar Állami Operaház főrendezője maga ment a büfébe, és nem engem küldött! Beláttam, ez így nem lesz jó, jobb, ha megtanulom, amit lehet, például azt, hogyan nem szeretnék rendezni. A lényeg az, hogy az asszisztensi munka egy nagyon speciális és nehéz feladat, ugyanis, amint Nádasdy Kálmán mondta annak idején: „Nagy baj, ha a rendezőasszisztens rendező akar lenni. De az is nagy baj, ha nem akar…” Ezért is döntöttem úgy, fotózzon az asszisztens, nekem más dolgom van a próbák alatt. Meglepő módon sokszor egészen jó fényképek is készültek így. Az előadásokról készült képek jelentős része viszont tőlem származik.

– A hetvenes években volt kamasz, majd fiatalember, amikor a rock and roll majd a diszkóláz dúlt. Ön hogyan viszonyult az e fajta zenékhez?
– Sehogy. Amikor megszülettem, édesapám már a hatvanadik életéve közelében járt, édesanyám is idősebb volt, mint a korosztályom nagyszülei. Szüleimnek operabérletük volt, jártam velük az előadásokra, kialakult az e fajta zene iránti érdeklődésem, és ebbe nem tudott belezavarni a rock meg a beatzene. Ami viszont bizonyos mértékben máig megmaradt, az olasz dal szeretete. Nem Eros Ramazzottira gondolok, hanem Domenico Modugnóra vagy másokra abból a korszakból. Modugno jelentős alkotó volt dalszerzőként és előadóként is, ő és a hozzá hasonló „cantautorék” érdekelnek, és máig gyakran hallgatom is őket.

– Néhány éve Kolozsváron egy beszélgető esten úgy fogalmazott, „a próbákat is általában úgy kezdem, hogy elmondom az énekesnek: nem azért írta Verdi az Aidát, hogy ön elénekelje, hanem azért énekli ön, mert Verdi megírta.” Több világsztárral dolgozott. Másképp kell viszonyulni egy hírességhez, illetve egy feltörekvő fiatal énekeshez?

Nem a most felkapott sztárokról beszélek, hanem a régebbiekről, de velük is óvatosan bánnék, hiszen amit ma Plácido Domingo tesz, az már messze van attól, amiért sok évvel ezelőtt megszerettük. Az természetes, hogy a hangja már nem ugyanaz, de ő is felült a reklámvonalra, és olyasmivel foglalkozik – például vezényel –, amivel nem kellene. Életkorát tekintve ugyan a régiek közé tartozik, de ő alkalmazkodott az új trendhez, amiben én nem hiszek. A probléma ott kezdődik, ha valakiből eleve hiányzik az alázat. Az igazán nagyokban ez megvan a mű vagy a szerző iránt. Ilyen formán könnyű velük dolgozni. Akikkel nehezebb, az a középkategória. Főleg, ha az illető olyan szakaszban van, amikor a hang már nem fut annyira, és érzi a hangi problémák jelentkezését. Tehát az igazán nagyokkal és a megfelelő hozzáállású fiatalokkal a munka hasonló.

– Szervezte, rendezte a három tenor, Domingo, Pavarotti, Carreras koncertjeit, amelyek világraszóló események voltak. Mekkora kihívást jelentett összehozni ezeket a koncerteket?
– Rudas Tibor producer révén kerültem a koncertsorozatba, ő nyilatkozta a három tenor Los Angeles-i fellépése után, hogy az volt az évszázad koncertje. Szerintem művészileg annyira nem volt kiemelkedő a sorozat. Abban viszont hiszek, hogyha a 60 ezer emberből, aki ott volt a koncerten, valaki másnap bement egy Los Angeles-i lemezboltba, és megvette a lemezt vagy a videót, vagy elkezdett érdeklődni a komolyzene iránt, akkor már megérte.

A sorozatgyártás nem képzőművészeti, hanem iparművészeti kategória, még ha ezt Picasso vagy Dali teszi is. Nincs ez másképpen a zenében sem. Így volt ez a Három tenor koncertekkel is: óriási népszerűséget szerzett nekik, de voltak árnyoldalai is. Aki csak ilyeneken nő fel, 90 perc alatt hall egy csomó gyönyörű áriát, aztán csalódottan jön ki egy háromórás operaelőadásról, mert abban csak egy vagy kettő van.

– Mennyire vált hasznukra ezen operaénekeseknek, hogy rocksztárokkal együtt koncerteztek?
– Semennyire. Ennek a történetét sajnos közelről volt alkalmam megtapasztalni. Pavarotti kezdte el azért, mert akkoriban jött össze a második feleségével, Nicoletta Mantovanival, akit abból a korszakából ismerek, amikor még csak Pavarotti titkárnője volt. Ezek a Pavarotti & Friends elnevezésű koncertek Nicoletta Mantovani hatására kezdődtek el, aki nem szerette az operát, de annál jobban lelkesedett a rockzenéért. E koncertek művészi hozadékéban sosem hittem. Anyagilag természetesen jó vállalkozásnak bizonyult mindegyik.

Sokat elmond, hogy Maria Callasnak a gázsija a hatvanas évek elején 7000 dollár volt, a legmagasabb abban a korban, Pavarotti viszont 100 ezer dollárért talán a telefonját sem vette fel. Amikor az anyagiak átveszik az uralmat a művészi szempontok felett, az nem jó.

– Kolozsváron jól ismert a neve, előadásait nagy sikerrel játszotta a magyar opera társulata. Ugyanakkor a román operában és Románia más városaiban is rendezett.
– Az idén volt 30 éve, hogy a Kolozsvári Magyar Operában először dolgozni kezdtem. Az együttműködésünk szépen indult, de az utóbbi években különféle okok miatt sajnos meglazult a viszony közöttünk. Soha nem a társulattal voltak problémáim – őket máig becsülöm és szeretem –, hanem egyebekkel. De jött több romániai felkérés, mindenhol jól éreztem magam, és jól dolgoztunk. A Krajovai Nemzeti Opera igazgatója meghívott, hogy rendezzem meg a Csárdáskirálynőt 2014-ben; ezt Donizetti Szerelmi bájitala követte 2015-ben. Mindkét produkció­nak sikere volt. Jászvásáron az Aidát vittem színre, a Kolozsvári Román Operában Bellini A puritánok című operáját. Így a hangsúly áttevődött a román operákra, amit korábban sosem gondoltam volna. Ez azért is történhetett, mert a magyar operában 2012 után nem kértek fel új rendezésre… A helyzet kicsit abszurd, mert én Romániában mégiscsak magyar vagyok, és ez nem mindenkinek tetszik, még akkor sem, ha azok, akikkel együttműködtem, szerettek velem dolgozni, még egy görbe tekintetet sem láttam egyik helyen sem. Kivéve a magyar operát, mert ott volt részem ilyenben. De hát a sikernek vannak hátulütői is.

– Több évtizedes fantasztikus pálya áll az ön háta mögött. Van olyan zenemű, amit szeretett volna megrendezni, de nem volt rá alkalma?
– Mondhatom, nincs sok. Pucciniból például csak a Turandottal találkoztam, de ha Puccini, azt inkább vezényelni szeretném. Ugyanakkor nem esem abba a hibába, mint oly sokan, hogy arról álmodnak, karmesterek lesznek, és ezt hatalmi helyzetüknél fogva meg is tehetik. Ha felkérnének egy Tosca megrendezésére, elvállalnám, annál is inkább, hogy szeretett városomban, Rómában játszódik, ismerem a helyszíneket, rendszeresen ellátogatok oda. De rendezőként különösebben nem izgat Puccini. Akik viszont

Nagy örömmel rendezném meg – a Puritánok és az Alvajáró után – Bellini Normáját, Muszorgszkijtól szívesen színpadra vinném a Borisz Godunovot. Wagner nehéz ügy számomra, mert egy kicsit bőbeszédűnek tartom – ettől persze nagy operaszerző, ehhez nem fér kétség. A 20. század eleji időszak is érdekel, Ottorino Respighi, Umberto Giordano, Francesco Cilea legjobb műveit ugyancsak szívesen megrendezném. Egyébként a Kolozsvári Román Operában eredetileg Giordano Andrea Chénier című operájára kértek fel, aminek örültem. Miután ez szerzői jogi és kottaproblémák miatt nem sikerült, Bellini Puritánok című művét rendezhettem, aminek szintén örültem. Tehát Verdi és Mozart mindenképpen, mellettük Jacques Offenbach művét, a Hoffmann meséit is szeretném megrendezni.

– Arra soha nem gondolt, hogy klasszikus színházi előadást rendezzen?
– Dehogynem, olyannyira, hogy vannak is darabok, amelyeket szívesen rendeznék. Bár belőlem mindig is hiányzott a nyomulás, soha senkihez nem mentem oda, hogy szeretném ezt vagy azt. Nem is volt rá szükségem. Pavarottiékkal is úgy kerültem kapcsolatba, hogy a budapesti koncertjét előkészítettem. Ennek sikere nyomán Rudas Tibor meghívott, legyek munkatársa. Az lett a vége, hogy később tizenhárom éven keresztül, Rudas visszavonulásáig együtt dolgoztunk.

Márpedig a mai világban elég gyakori az ilyesmi. Ugyanakkor a magyar színházi élet mára oly mértékben taszítóvá vált számomra, hogy örülök, ha kimaradok belőle.