Monológ a pofonról

Sikó-Barabási Eszter 2014. október 03., 20:49
Monológ a pofonról
galéria

Kezdetben volt a pofon. Vagy mégsem, talán már sokkal korábban megindultam a lejtőn. Mondjuk, amikor vekninyi babácskám szoptatás közben harapni kezdett. Szétcsócsált, vérző mellel, kialvatlanul tűrtem. Aztán egyszercsak úgy erősebben megfogtam. Hohó, megállj, ez az én testem, és ez fáj! A meglepetéstől abbahagyta a rágást. Utána könnyel dörzsölgettem ujjaim nyomát liliomszár karjáról. Szörnyetegnek éreztem magam. De ezt is meg lehet szokni. Gyermekeim felfedezőútját aztán többször megszakítottam egy-egy kézresuppal. Mondjuk, amikor ujjukat fázisceruzaként használva ellenőrizték a lakás áramellátottságát, vagy a forró fogalmát akarták empirikusan, azaz saját bőrükön megtapasztalni, vagy gasztroélményt kerestek egy lédús vécékefében.

Azért nem érzem magamat teljesen hibásnak. Anyanyelvünk ugyanis valóságos melegágya a testi fenyítésnek. Több szavunk van a verésre, mint az eszkimóknak a hó színére... Elnáspágol, ellátja a baját, móresre tanítja, megtanítja kesztyűbe dudálni, netán szíjat hasít a hátából, lekapja a tíz körméről, kiporolja a nadrágját, elpáholja, kupán vágja, ellazsnakolja, megrakja, megruházza, leken neki egyet, kezet emel rá, megrázza, mint Krisztus a vargát (jaj ne, még Krisztus is!), sőt: megtanítja, hol lakik a Magyarok Istene! Tasli, nyakleves, körmös, tenyeres (talpas), pofon, saller, csihi-puhi, a fejét üsd, hogy ne sántuljon, szétrúgom a..., szétverem a...

Az elején úgy sírtam minden egyes kiosztott anyai után, mintha én kaptam volna. Nyálasan csókolgattam kisfiam arcát, hogy ne haragudj, bocsánat. A rossz érzés megmaradt, de észrevettem, hogy minél gyakrabban jár el a kezem, annál könnyebb. Ez a felismerés elborzasztott. Nem, nem akarom, hogy reflex legyen a pofonból. Egyedüli megnyugtatást, és feloldozást anyámtól kaptam: az én hibám, én is ütöttelek, ne bánkódj, ez egy rossz szokás, majd elmúlik.

Pedig nagyon szép gyermekkorom volt, nem rettegtem a testi fenyítéstől, de tény, hogy szülői értekezleten néha a tanítónéni félrevonta anyámat: ne verje, jó-e, könyörgött neki. Pedig hát nem bántott ő, csak olyan volt a bőröm, hogy napokig látszott rajta egy-egy pofon pálmafája.

Azt idejében beláttam, hogy a tettlegesség mindig tehetetlenségből fakad. Nem tudom például, hogyan értessem meg fiammal, ne bántsa a húgát, meg általában a körülötte élőket, érezze, a világ úgy van kitalálva, hogy mindenki visszakapja, amit adott. Ha megütöm, gyenge a magyarázat, hogy látod, a másiknak is pont így fáj. És van, hogy odacsapok, és szembevigyorog: nem is fájt. De ez megint rettenetes, hiszen egy anya nem akarhatja, hogy magzatának fájdalmat okozzon! A módszeres verés pedig gusztustalan, szadista hazugság. Mondjuk, hogy egy ütésnek egyedül akkor van (akkor sincs) létjogosultsága, ha az indulat szüli. De a sokak által ismert horrorsztori, amikor apa bejön, kicsatolja, kihúzza, lehúzza, térdére szorítja és a nadrágszíjjal elveri gyermekét – ez nem elfogadható. Hiszen az indulatnak már a cselekménysor harmadik mozzanatára el kell párolognia, tehát a felnőtt csak azért ver, mert verni akar...

Üsd-vágd, nem apád! – nem, tényleg nem apád, de nem is csak a gyermeked. Most éppen valakinek a férjét bántod, az unokáid apját ütöd, elpáholod a jövőt.

De látom, hogy nagyon sokan vannak még a csoportban. Nem szaporítom a szót. Köszönöm, hogy meghallgattátok a történetemet.

Eszter vagyok és... hát... bántom a gyermekemet.

 

0 HOZZÁSZÓLÁS
Legnézettebb

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.