A hálapénz a beteg mosolya

2017. március 22., 20:59
galéria

 

Dr. Gáll Anna

Lánykoromban édesanyám mindig azt kérdezte: vajon orvosként téged is sokat fognak mocskolni az emberek? Amikor hozzám jött látogatóba, a buszon mindig a doktorokat és a papokat szidták. Még diákként megígértem neki: arra törekszem, ne legyen lehetőség rosszat mondani rólam. Hogy ez mennyire sikerült, nem tudom. Azt viszont állíthatom, hogy a hálapénz nem ismerős számomra. Ezért is jelentett nagy stresszt, amikor orvosként „kellett” borítékot átadnom a kollégának, aki tudta, orvos vagyok, mégis elvette tőlem. Én éreztem magam a legrosszabbul: abban reménykedtem, mégsem veszi el, így marad egy kevéske pénzünk, de szemrebbenés nélkül kikapta a kezemből… Ekkor gondolkoztam el azon, vajon hány szegény ember kér kölcsön, vagy havi nyugdíját számolja le az orvosnak. És néha még az sem elég! Bizony elszégyelltem magam, hogy ilyen kollégáim vannak. Amikor ilyen orvosokkal találkozik a beteg – aki lejben vagy euróban követeli ki páciensétől a hálapénzt –, nem véletlen, hogy arra gondol: ha nem fizet, meghalhat.

Az így viselkedő orvosokból kevés is elég ahhoz, hogy az egész szakmát lejárassák, a közvélemény ugyanis általánosít. Ilyenkor jut eszembe Dobrică doktor, aki nemrég került Csíkszeredába. Hamar elterjedt róla, hogy mindenkin segít, sok ember életét megmentette, és nem veszi el a borítékot. Mindenkivel egyformán szóba áll: számára nincs sem szegény, sem gazdag. Aki pedig mégis úgy érezné, hogy külön hálával tartozik neki, azt visszautasítja, nem tart igényt a hálapénzre. Ennek természetesnek kellene lennie az orvostársadalomban, de Csíkszeredában sem az...

Az érem másik oldala ugyanakkor az, hogy az orvos több tiszteletet és megbecsülést érdemelne. Kevesen értik meg, hogy az orvosi munka mekkora stresszel és felelősséggel jár. Sokat kell tanulni az orvosi diploma megszerzéséért, és azt követően is számos továbbképzésre járni. Míg egyesek tivornyáznak, isznak, szórakoznak, addig az orvos teljes fiatalságát a tanulásnak szenteli. De később sem ideális foglalkozás ez, hiszen a család – a gyerekek, a férj vagy feleség – mindig megszenvedi azt, hogy az orvos soha nem tölthet annyi időt velük, mint amennyit szeretne. Gyakran megesik, hogy a beteg hozzátartozói sem látják át: az orvos napi több órát áll a műtőasztal mellett, miközben ki van téve mindenféle életveszélynek.

Nyolc évig dolgoztam ügyeletes orvosként a sürgősségen. Tudom, mit jelent az éjszakázás, és az, hogy másnap úgy kell dolgozni, mintha előtte pihentél volna. A 25 százalékos fizetésemelés keveset old meg egy olyan szakmában, amellyel szemben az egész ország csak elvárásokkal lép fel, de az orvos fizetésével, életkörülményeivel nem törődik. A szakma hazai megbecsülése lesújtó, ugyanakkor az orvosok bérei között óriási különbségek vannak. Fizetés szempontjából az iskolaorvosok állnak a létra legalsó fokán, pedig ők végzik azt a megelőző egészségügyi tevékenységet, amelynek gyümölcse később érik be. Az iskolaorvos több olyan betegséget szűr ki gyerekkorban, amely 25–30 éves korban biztos halálhoz vezetne. Vajon felméri-e az egészségügyi miniszter, hogy ha a nyugati államokhoz hasonlóan többet áldoznánk megelőzésre – amit az iskolában kell elkezdeni –, sok rendellenességet idejében ki lehetne szűrni, és ezzel az ország egészségügyi állapota javulna?

Társadalmi sport lett, hogy az orvosokat bírálják. Azt szoktam mondani: bírálatot csak attól fogadok el, aki szakmailag nálam többet tud. 34 év orvosi gyakorlattal a hátam mögött ezt elmondhatom. A gyerekek között eltöltött hosszú évtizedek „hálapénze” számomra mindig a kis páciens mosolya, köszönete és néha egy-egy szép szál virág. Úgy érzem, ez a hála örök, és ez kárpótol azokért a rendszerbeli gondokért és anomáliákért, amit orvosként átélek. Meggyőződésem, hogy ezt a munkát csak így szabad vállalni.

Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 
Legnézettebb

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.