A fehérköpeny-szindróma

2017. február 01., 18:37 utolsó módosítás: 2017. február 01., 18:39

Milyen sokat jelent, ha valaki magára ölti a fehér köpenyt. Milyen nagy felelősséget érez betege iránt az, aki ilyenkor a lelkét is tisztába teszi, hogy figyelni tudjon páciensének minden szavára.

A fehérköpeny-szindróma
galéria
Fotó: Pál Árpád


Dr. Gáll Anna

Igen, így kellene tennünk mindannyian, akiknek fehér köpeny a munkaruhánk. Fehér az a szín, amely valóban a tisztaságot jelenti. S mit él meg a beteg, amikor szembe találja magát a fehérköpenyessel, legyen az orvos vagy nővér? Sokszor a fehérköpenyes kikéri magának… A beteg figyeli a szavát, minden gesztusát, mozdulatát, magatartását. Ami lehet rutinos, közömbös, megértő, részvétet sugárzó vagy ráfigyelő.

A fehér köpeny rendszerint jól körülírható reakciót vált ki a betegből, ami félelemben, szapora szívműködésben, elpirulásban nyilvánul meg. Ez a találkozás mindig fontos momentum a beteg életében, sürgősségi vagy krónikus esetben még inkább az. Sok orvosnak mindez már unalmas – hiszen naponta a sokadik betegével találkozik –, de a páciensek számára ezek a találkozók meghatározóak. Sajnos keveset foglalkoztunk ezzel a témával egyetemi tanulmányaink során. Ma viszont már több lehetőség van erre is: a Bálint-csoportban lehet sokat megtanulni erről, fiatal kollégáknak nagyon ajánlom.

Orvostól függ, hogy a fehérköpeny-szindróma milyen hatással van a betegre. Van, akinél ez a hatás eleve elindítja a gyó­gyu­lás folyamatát. Ha az orvos, a nővér, a beteg és a hozzátartozók hozzáállása megfelelő, az már önmagában pozitív jelenség, amitől mindenki jól érzi magát. Ilyen összhang megteremtésével túl lehet lépni nagyon sok nehézségen. Sőt, a gyógyíthatatlan betegségek diagnózisának a közlésére is meg lehet találni a módot, ami az orvost is nehéz helyzet elé állítja. Adott pillanatban a fehérköpenyes szakembernek nem orvosként, hanem emberként kell helyt állnia. Ezért fontos, hogy a háziorvos valóban ismerje a beteget, ha már évek vagy akár évtizedek óta követi páciense állapotát.

A kórházbeli vagy a poliklinikai szakorvos helyzete más, mert lehet, hogy csak egyszer látja a beteget, és utána már nem találkozik vele. Van, amikor a beteg lelke letaglózódik az olyan gúnyos megjegyzésekre, mint „miért hanyagolta el magát?”, „hamarabb kellett volna jönni ” stb. Milyen könnyű az orvosnak vagy a nővérnek szavakkal dobálózni, menteni a bőrét, miközben betege sokszor már menthetetlen. Nehéz a megoldás, a helyes középút megtalálása, főleg, ha idős betegekről van szó, akiket gyakran az orvos is un, ha nincs jól fizető hozzátartozójuk.

Érdemes arra gondolni, hogy mi is megöregszünk. Mai öregjeink fiatal korukban sokat dolgoztak. Idős hozzátartozóinknak sokat köszönhetünk. Mindezen orvosként vagy nővérként azért is érdemes elgondolkodnunk, hogy mindig a gyógyulás érdekében dolgozhassunk.

Természetesen mindennek lehet határa. A fehérköpenyes ember is időnként fáradt, túlterhelt, beteg, amit sokan nem értenek. Ezért van szüksége a pihenésre, a szabadságra, hogy a beteg valóban reménnyel mehessen orvosához.

Azt tapasztalom, hogy mai, rohanó világunkban sokszor nem kíméljük egymást. Arra törekszünk, hogy egymásnak keresztbe tegyünk, egymás sorsát megnehezítsük. Csak akkor döbbenünk rá egymás értékeire, amikor már vége az életünknek.

Ha napunkat azzal kezdenénk, hogy Uram, adj erőt, hogy segíteni tudjak a hozzám forduló emberen, sokat változna a világ. Ezt a változást pedig most kell elkezdenünk, elsősorban mindenki saját magában. Sokat tudnánk tenni a fehérköpeny-szindróma gyógyításáért is.

 

0 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 
Legnézettebb

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.