Hazaszeretet, bátorság, lánglelkűség, márciusi ifjak... Százhatvankilenc évvel az 1848-as forradalom és szabadságharc után egyre több szó cseng üresen. Vagy legalábbis nem eredeti, megszokott értelmét érezzük, amikor beszélünk vagy olvasunk róla. Más kor, más körülmények, más mentalitás, mondaná az ember, amikor évről évre azt látja, hogy az immár nálunk is megünnepelhető nemzeti ünnepeink gyakorta konganak az érdektelenségtől. Ha nincs hivatalos szabadnap, sok emberben fel sem merül, hogy legalább ezen a napon kilépjen pár órára a közös ünneplés színhelyére. De sokszor nem csak a közös rendezvények hiánya lebegteti súlytalanságban 1848 hőseinek tetteit. Egyre több radikális amatőr „történész” kérdőjelezi meg Petőfiék őszinte szándékát, az osztrák rabiga alól való felszabadulás jogosságát összemosva a 19. század közepének forradalmi eseményeit a huszadik század baloldali, kommunista világfelforgatásával vagy a mai álforradalmak ultraliberális hátterével keresve párhuzamot. Sőt, osztrák restaurációt szorgalmazó magyar civilszervezetekről is olvastam bizonyosságként arra, hogy a zavarosban halászóknak semmi sem drága.

Az 1848-as forradalom Magyarország újkori történelmének talán legfontosabb eseménye volt. Nem azért van ez így, mert a kommunista rendszerek az Akasszátok föl a királyokat szerzőjéből valamiféle baloldali hőst akartak faragni. A forradalom eseményei, vívmányai és az érte hozott hatalmas áldozat – mintegy 120 halálra ítélt és kivégzett hős, sok száz ítélet nélkül felkoncolt ember vagy az osztrákok által felbérelt Avram Iancu hadainak erdélyi magyarirtása, az ezernyi bebörtönzött forradalmár és a császári hadseregbe kényszerből besorozott és megalázott magyar honvédek tízezrei – ma már kitörölhetetlen részét képezik a magyar történelemnek. A rabság és az elnyomás alól felszabadulni akaró nép a forradalmat ugyan elbukta, de a szabadságharcot követő példás összefogás hosszabb távon meghozta gyümölcsét. Ahogyan Albert Camus jeles francia író fogalmazott: a fegyveres harc elbukott ugyan, de a kőszívű ember unokái megnyerték azt.

Ez a példás összefogás ismétlődött meg 1956-ban, és erre volna szükség napjaink égető problémáinak orvoslásához is. Ha a mai nemzedékek is átéreznék ennek hívó szavát, sokkal könnyebb volna szót érteni, és „nemzeti minimumot” kialakítani legfontosabb közösségi terveink köré, mint amilyenek az erdélyi magyar autonómiatörekvések. 1848 lánglelkű ifjainak üzenete ez a mai erdélyi magyarság számára. A 12. pontban szereplő, Erdéllyel történő unió ilyen formán még ma is aktuális.