Menyő, a szilágysági zsákfalu menedéke
1989 decemberében Temesvárról a tövisháti zsákfaluba, Menyőbe száműzte a kommunista hatalom Tőkés László református lelkészt. A kerek évfordulón templomi ünnepségen emlékeztek meg az eseményekről. Paniti-Teleky Zoltán helyi lelkipásztorral beszélgettünk.
– A rendszerváltás után mennyire változott meg a település zsákfalu jellege?
– A rendszerváltás előtt valóban zsákfalu volt nehezen járható bekötőúttal. A hatóságok 1989-ben állítólag hónapokig keresték Erdélyben azt a falut, amely kellően eldugott, nehezen megközelíthető, hogy oda száműzzék a temesvári lelkipásztort, Tőkés Lászlót. Akkoriban a szilágysági Menyő tökéletesen megfelelt e hatósági elvárásnak, ezért esett a választás a tövisháti falucskára. A bekötőút leaszfaltozása óta már nem annyira eldugott, hiszen 12 km-re fekszik Tövishát központja, Szilágycseh, illetve kevesebb, mint félóra alatt megközelíthető a megyeközpont, Zilah is.
– Amikor hat évvel ezelőtt ide került, mi fogadta Menyőben?
– A Szilágycseh–Zilah főutat Menyővel összekötő öt kilométeres bekötőút még nem volt leaszfaltozva. Amikor kocsival errefelé araszoltunk, hozzátartozóim azt mondták, soha nem érünk oda, olyan hosszúnak tűnt az út. A presbitérium hívott, a gondnok többször megkeresett. A falu nem tűnt vonzónak, hiszen sem óvodája, sem iskolája nem volt, magam sem tudtam, mitévő legyek. Nagykároly melletti településen szolgáltam addig, amely fejlettebb vidék.
Végül elfogadtam a meghívást és nem bántam meg.
– Olyan a parókia körüli telek, mintha állattelep lenne. Gazdálkodnak?
– A feleségem Kolozsváron végezte az állattenyésztési mérnöki szakot, méhészetből doktorált, az állattartás megszállottja. Volt már 140 kecskénk, meg száznál több méhcsaládunk. Mára jelentősen visszafogtuk az állattartást, mert igazából ez csak hobbi számunkra. Manapság néhány kecskét, 10-15 család méhet, 11 mangalicadisznót és szárnyasokat tartunk. A feleségem genetikusként itthonról dolgozik számítógépen egy kanadai–amerikai vállalatnak, jómagam Budapesten elvégeztem a lelkigondozói alapképzést. Szóval
– A karácsony harmadnapján tartott ünnepséget nagy gyülekezetek is megirigyelték volna, annyi vendég érkezett, annyira tartalmas volt. Házigazdaként mire büszke?
– Igazából a tavaly kezdtem én is megérteni, miért vagyok itt, miért küldött ide a Jóisten. Ez a falu tele van élettel. A magyar kormány bőkezű támogatásának köszönhetően sikerült felújítanunk középkori templomunkat, és a munka idén is folytatódik a harangtorony felújítási munkálataival. A templom fedélszékét eredeti, középkori állapotába hoztuk, hogy minél többet megőrizzünk a több évszázados építészeti hagyományból. A falu neve menedékhelyet jelent. Ez a történelem során többször bebizonyosodott. Amikor a tatárok 1242-ben a szomszédságában található Sándorházát felégették, aki megúszta élve, az a Menyőt övező erdőségekbe menekült. Menyő sem maradt ki a pusztításból, hiszen házait és templomát felgyújtották, sőt, az ószláv feliratú harangját kútba dobták. A környékről ide menekült emberek azonban életben maradtak, és újraépítették a falut. Később a templomot is. De menedék volt a falu 1989-ben is. Tavaly két keresztelés és három temetés volt Menyőben: nagy gyülekezetek is megirigyelhetik demográfiai helyzetünket. A 156 lelkes magyar gyülekezet lélekszáma szinte állandó. A falu másik fele ortodox.
– A templomi ünnepségen a felújítás történetéről is beszélt. A gyülekezetnek mennyire volt nehéz előteremteni a pénzt?
Nem volt könnyű, mert a leadott romániai pályázatainkra éveken át az a válasz érkezett, hogy nincs rá keret.
Amikor a Szilágy megyei RMDSZ-nél érdeklődtem, azt mondták, a templomfelújításhoz szükséges összeg kimerítené a teljes Szilágy megyei keretet, amit egyházi épületek felújítására ad a román állam. Ebbe nem törődtünk bele, és elkezdtünk más utakon járni. Amikor a magyar kormány részéről átutalt 20 millió forintnyi összeggel (276 ezer lejjel) elkezdtük a munkálatokat, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület közvetítésével kaptunk 30 ezer lejt a bukaresti Vallásügyi Államtitkárságtól. A maga során ez is fontos segítségnek számított.
Jelentős magyar állami támogatással épült református templom Temesváron, ugyanakkor nem feledkeztek meg az olyan kis faluról sem, mint Menyő.
– Ötszáz éves templomuk a Szilágyság értékes műemléke. Mit lehet az elődjéről tudni?
– A feljegyzések szerint a régebbi templomot a tatárok 1242-ben felgyújtották, tehát már korábban megépült egy templom kápolnával. Mi ebből egy szentélynyi részt őrzünk, ami a mai templom legértékesebb része, és ami sokkal régebbi a félévezredes építménynél. Az ötszáz éves évforduló onnan származik, hogy 1517-ben a falu gazdag családfőjének, Désházi Istvánnak támogatásával építették újjá a három évvel korábbi parasztháborúban súlyosan megrongálódott, felgyújtott templomot. A nyugati kapunál látható a Désházi család címere. Abban az időben a falu tehetős főura esztergomi várkapitány volt, az ő rendelésére készült el Esztergomban e csodálatos faragvány, amit hazahozatott Menyőbe.
– A környék falvaiból egyre többen mennek Nyugat-Európába dolgozni. Milyen jövőt jósol a menyőieknek?
– A fiatal családoknak nem könnyű, hiszen a faluban sem óvoda, sem iskola nincs. Mi is Szilágycsehbe fuvarozzuk a fiunkat, ahol viszont nem a legjobb színvonalú az oktatás. Az ottani iskola is csak a környező magyar falvakból oda ingázó gyerekeknek köszönhetően tud fennmaradni. Én mégis azt látom, hogy a helybélieket különösebben nem érdekli, van-e valamilyen gyár Szilágycsehben. Építkezéseken munkát vállaló kisvállalkozások jöttek létre a faluban, amelyek 2–3 embert foglalkoztatnak. Olyanoknak is kifizetnek napi száz lej munkadíjat, akiknek semmiféle képzettségük nincs. Sok a megrendelésük, a vállalkozók reggeltől estig dolgoznak. Lehetne persze másként is. Jöhetnének külföldi befektetések, létesülhetnének jól menő gyárak, de miért jönne ide nyugati befektető? A környéken nincs autópálya. A lényeg mégis az, hogy az emberek feltalálják magukat. A faluból egy-két család dolgozik Nyugat-Európában. Aki már volt kinn, az nem megy vissza. Abban reménykedem, hogy előbb-utóbb ez a vidék is megtalálja a boldogulás lehetőségét.