1989 decembere Temesváron: a katonák fejszékkel estek a templomajtónak

Nánó Csaba 2019. december 19., 08:30

A temesvári születésű és jelenleg Szegeden élő Jost Norbert egyetemi oktató 1989 decemberében saját bőrén tapasztalta meg, milyen szembeszállni a kommunista hatalommal. Négy napot töltött a Szekuritáté börtönében.

Forradalmi tömeg 1989 decemberében Temesváron

– Hogyan „találkoztál” a forradalommal?

– 1989-ben 21 éves voltam és a Temesvári Egyetem fizika szakán tanultam másodéves egyetemi hallgatóként. ’89 nyarán házasodtam meg Balaton Krisztinával, aki nagyváradi volt. Édesapját Temesváron élő fizikusként sokan ismerték a városban, nagyszerű matematika-fizika tanárként dolgozott. Református lévén rendszeresen járt a Mária téri református templomba. Miután 1987 nyarán megismerkedtünk Krisztinával, én is többször eljártam a református templomba. Katolikusként korábban sosem jártam oda, sőt nem is ismertem Temesvár református gyülekezetét. Apósomnál ez idő tájt rendszeresek voltak a neves Visky Ferenc református lelkész szervezte lelkigyakorlatok, amellyel már akkor sikerült magára vonnia a hírhedt Szekuritáte figyelmét. 1989 tavaszán indultak be az események, mert akkor fogalmazta meg Tőkés László a magyar falvak elleni „falurombolás programként” ismertté vált események elleni beadványát. Ennek nyomán a nagyváradi székhelyű Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke a szilágysági Menyőbe helyezte át a lelkészt. Tőkés László ezt megtagadta és elindult a mintegy 9 hónapig tartó huzavona.

– Mit tudtatok erről az ügyről?

– Tőkés László minden vasárnapi istentisztelete végén az egyházközségi bejelentések alkalmával tájékoztatta a gyülekezetet, hogy hol tart az ügye. Ezek nagy visszhangot keltettek, ezért 1989 folyamán hétről hétre nőtt a templomlátogató hívek száma.

A suttogó propaganda hatására mindenki eljött figyelemmel követni a lelkész versus kerület háborúját.

Két további esemény is bonyolította a helyzetet. Az egyik a templomban szervezett Dsida-est volt, amelyet kétszer is előadtak. A kommunista hatóság 1989 őszén betiltotta a Thália nevű Egyetemi Színpadot, amelyet a Temesváron szép számmal tanuló, Erdély minden részéről érkezett egyetemi hallgatók alkottak és Mátray László színművész vezetett. A másik esemény az országos visszhangot kapott, rejtett kamerákkal készült Tőkés interjú volt, amelyet két kanadai riporter készített és a budapesti Magyar Televízió híres Panoráma nevű politikai magazinja tett közzé. Innentől kezdve nem volt visszaút. A templomot megszállta a szeku, amelynek Temesváron külön Tőkés-csoportja is volt.

Az eseményeket fi gyelemmel kísérte a Szekuritáté, erről tanúskodik a szervezet által készített felvétel is Fotó: szeku

– Érezhető volt a környezetedben, hogy Romániában is bekövetkeznek változások?

– Ma a legtöbben, akiket erről megkérdeznek, szinte kivétel nélkül azt mondják, igen. Erre számos magyarázatot és indoklást is adnak. Tény, hogy az „Annus mirabilis” (csodák éve) eseményei 1989. júniusában, a Nagy Imre-féle újratemetéssel kezdődtek Budapesten. Utána következett nyáron a Páneurópai piknik, az NDK-turisták kiengedése. Gyakorlatilag szétesett a Honecker vezette NDK, majd október-novemberben kiteljesedett a prágai bársonyos forradalom. Szintén novemberben bukik meg a bolgár kommunista vezetés, és már csak mi maradtunk (és Albánia).

Románia népe nem sokat tudott ezekről az eseményekről, de mi itt az ország nyugati részén – a szerb és különösen a magyar televízió és rádió jóvoltából – mindenről értesültünk.

Hétfő este mindenki izgatottan a Panoráma műsorát várta, hogy vajon miről tudósít Chrudinák Alajos. Vasárnap reggel mindenki a Vasárnapi újságot hallgatta. Éreztük: nem lehetséges, hogy csak mi maradunk elszigetelve. Ha viszont őszintén akarok fogalmazni, nem hittem, hogy még 89-ben mi is sorra kerülünk, méghozzá ilyen hatalmas katarzissal. Sokan sokat vártak az 1989 novemberében megrendezett Román Kommunista Párt (RKP) 14. kongresszustól. A suttogó propaganda azt rebesgette, hogy megbukik Ceaușescu. De nem lett belőle semmi, 100 százalékkal Ceaușescut választották meg újra pártfőtitkárnak. Akkor biztosak voltunk: Ceașusecu még 100 évet él. Tulajdonképpen Észak-Korea-típusú dinasztikus uralomra voltunk felkészülve. Ha a művelt és demokratikus Nyugaton múlik mindez, akkor most is élne a szovjet „birodalom” a Varsói Szövetséggel. Ugyanezt mondta Temesváron Tőkés László és Orbán Viktor miniszterelnök a 30. évfordulón rendezett ünnepi díszelőadáson.

– December 15. előtt – amikor összegyűltek az emberek a Mária téren, a parókia előtt –, milyen kapcsolatod volt Tőkés Lászlóval?

– Felnőttkorban, húszévesen ismertem meg a Temesvári Református Gyülekezet életét, amelyet korábban Peuker Leó bácsi vezetett, akinek istentiszteleteit legfentebb 20-25 idősebb ember látogatta.

Tőkés László fiatalos dinamizmusával, karizmájával szinte felrobbantotta az addigi álmos gyülekezetet.

Kis túlzással a csillárokon is lógtak az amúgy sem túl nagy befogadó képességgel rendelkező templomban. Feleségem és apósom révén kerültem a református gyülekezetbe, addig a családi háttér miatt a Bánságra oly jellemző katolikus közegben éltem és Erdély egyik legszebb katolikus templomába, a gyárvárosi Milleniumi templomba jártam. Ott kereszteltek, ott voltam első áldozó, majd onnan küldve bérmálkoztam a Dóm téri székesegyházban. Temesváron főleg Erdély más vidékeiről bevándorolt magyarok, székelyek alkották a református közeget.

– Számítottatok arra, hogy a tiltakozók között románok is lesznek?

– Mindenképpen megindító és váratlan esemény volt, hogy mennyi ember megjelent a Mária téren. Ez volt az utolsó nap, amit a hatalom megadott Tőkés László számára, hogy elhagyja a temesvári parókiát. Tőkés tiszteletes december 10-én, vasárnap a szószéken kihirdette, hogy aki kíváncsi arra, hogyan folyik le egy törvénytelen cselekedet, jöjjön el pénteken a templomhoz. Ennek megfelelően péntek reggel a hívek megjelentek a templom előtt. A számuk egyre nőtt, így

dél körül már 150-200 ember állt a templom előtt.

Tudni kell, hogy a Mária tér viszonylag központi helyen, csak néhány száz méterre fekszik a főtértől, ugyanakkor egy villamos-csomópont, amelyet a város szinte minden jelentős villamos vonala érint. Igen szoros, szűk hely, ezért ott 200-300 fős csapat már tömegnek hat. Mivel sok villamos jár arra, sokan látták december 15-én, hogy emberek várakoznak. Számos bolt is van a téren, ezért sokan leszálltak a villamosról arra gondolva, hogy valami terméket vásárolhatnak a boltokból. Mindenki a közelgő karácsonyra kezdett készülni és szeretett volna bevásárolni. Ott tudták meg, hogy a kialakuló sor nem valamilyen áruért van, hanem egy magyar lelkész törvénytelen kilakoltatása miatt. Este 9 óra körül gyertyafényes csendben álló embertömeg fogadott bennünket. Feleségemmel, Krisztinával mi is meggyújtottuk a magunk tiltakozó gyertyáját. Az ott levőktől tudtuk meg, hogy a tiszteletes úr többször is megjelent az ablakban és megköszönte a hívek szolidaritását és együttérzését a hatóságok elleni magányos, de igaz harcában. Román emberek azért jelentek meg, mert meghívást kaptak a Mária térhez közel eső román baptista templom, a néhai Petru Dugulescu lelkipásztor vezette gyülekezetbe. Ez váratlan folyamat volt, ráadásul nagyon emelkedett hangulatot teremtettek román egyházi énekek éneklésével. Jó is volt a jelenlétük, mert nem lehetett elkönyvelni a dolgot magyarkodó nacionalista „hőbörgésnek”. A jelenlevők között voltak beépített provokátorok is, akik hangoskodásukkal zavargást próbáltak kelteni, de ezeket azonnal lehurrogtuk.

Jost Norbert: csak az tűnt kérdésesnek, hogy azonnal lelőnek bennünket, vagy ezt megelőzi egy kirakatper

– Volt-e valamilyen hivatalos jelenlét?

– Este tíz óra körül a tiszteletes úr megjelent az ablakban és az emberek megértését kérte, hogy lefeküdhessen. Aztán

megjelent a város polgármestere, Petre Moţ, hogy Tőkés Lászlóval tárgyaljon.

Az érdekelte, hogy mik a panaszai. Mindenre gyors és méltányos orvoslást ígért, külön kiemelve, hogy a kilakoltatási parancs is visszavonására kerül, amennyiben az emberek szétszélednek és hazamennek. Mellesleg megfenyegetett, hogy amennyiben a tömeg nem oszlik szét, kénytelen lesz erőszakhoz fordulni. Az emberek nem hittek neki, úgy tudom sokan egész éjjel ott maradtak. Mi hazamentünk.

– Milyen volt a másnapi jelenlét, a hangulat, amikor visszatértetek?

– Szombat délelőtt a polgármester ígéretéhez híven zökkenőmentesen be lehetett menni a tiszteletes úr lakásába is. Beüvegezték a szeku által korábban betört ablakokat, és tüzelőanyagot is hoztak, hogy végre ki lehessen fűteni a parókia szolgálati lakását. Az emberek ennivalót hoztak. Este nyolc óra után Krisztinával újra elindultunk a templomhoz, hogy megnézzük a fejleményeket. Első meglepetésként azt tapasztaltuk, hogy a villamosok nem közlekednek a Gyárvárosból a Főtér felé. Ezért kerülővel a másik irányba indulva jutottunk el a templomhoz, ahol hatalmas, már több száz fős tömeget találtunk. Tőlük hallottuk, hogy

a belváros több helyszínén (Opera téren és a Megyei Pártszékház előtt is) már ezres tömegek tüntetnek.

A templomkaput már zárva tartották, mert napközben mindenféle provokátorok zavarták a parókiát. Ismerősök lévén minket beengedtek. A tiszteletes úr és a felesége, Edit asszony szemmel láthatóan örömmel fogadtak, bár mindkettőn látszott a fáradtság és a zaklatottság jele. A lakásban volt Tőkés asszony sógora, Gazda Árpád egyetemi hallgató (rendületlen Tháliás, aki részt vett mindkét Dsida-est előadásában), Csőke András bácsi és fia Attila (ők őrizték a bejárati kaput) és Szabó József. Utóbbi az egyházadót jött befizetni és a kinti események miatt bennragadt.

– Hogyan fogadta a tömeg az első rendszerellenes jelszavakat?

– Este lett, beszélgettünk, amikor

az utcáról román nyelvű jelszavak skandálása hallatszott be: „Le Ceauşescuval!”, „Szabadságot!”, „Le a kommunizmussal!”

Tőkés tiszteletes ekkor kiment az ablakhoz és arra kérte az embereket, hogy csendesedjenek el: hogyha az ő ügyének szeretnének segíteni, hagyják abba a rendszerellenes jelszavak skandálását, mert ebből baj lesz. A reakció vegyes volt. Egyesek lehurrogták, de a többség ünnepelte megjelenését az ablakban, és ezt skandálták. „Szeretünk! Nem megyünk el! Veled maradunk!”. A hangulat felforrósodott. Néhány perc múlva odakint valódi tüntetéssé vált az eddigi néma ellenállás. A látvány fantasztikus volt. A Magyar Televízió Panoráma műsorában látott prágai Vencel téri képekre emlékeztetett. Az időközben hatalmasabbra duzzadt tömeg már egy emberként üvöltötte a kommunista rendszerellenes jelszavait, amelyekbe már olyan elemek is bekerültek, mint a „Szabad választásokat akarunk!”, vagy az „Enni akarunk!”. Gyakorlatilag elszabadult a pokol. Egyszerre volt felemelő, de ijesztő is a látvány.

– Hogyan válaszolt erre a hatalom?

– A hatalom válasza nem késett. Vízágyús tűzoltókocsik jelentek meg: az emberek sikítva és káromkodva ugrottak el vízsugarak elől. Később tudtam meg, hogy számos tűzoltókocsit megállásra kényszeríttettek, és többet szétszedtek, egy kocsit pedig a Bégába taszítottak. A templom utcájának másik irányából egy rohamrendőrökkel teli teherautó jelent meg. Bukósisakjuk volt, a fegyverzetük pedig pajzs és gumibot. Felsorakoztak, majd hátba támadták a tüntetőket. Az emberek kissé megijedtek és elkezdtek hátrálni, de később maguk is támadással fogadták a rendőröket. „Fegyverzetük” az utcán álló fémládák voltak. Számfölényben végül ők futamították meg a rendőröket. Ám ekkor újabb teherautók jelentek meg ezúttal katonákkal. Nekik is volt bukósisakjuk és gyalogsági lapáttal voltak felfegyverezve.

A katonákkal megerősített rendőri különítmény már erősebbnek bizonyult és néhány perc alatt szétverték a templom előtti tüntetőket.

A forradalom szikrája Tőkés László temesvári református lelkész volt

Ezután kegyetlen verekedésnek lehettünk szemtanúi az ablakból. Láttam, amint 6-7 gumibotos egyenruhás szó szerint agyonvert egy általuk közrefogott szerencsétlen embert. Ott ütötték, rúgták ahol érték, amíg az össze nem rogyott és el nem terült a földön. Ekkor otthagyták és újabb tüntetőknek estek neki. Amelyik katona arra járt, jól belerúgott az eszméletlenül fekvő emberbe. Később a katonák összeszedték és feldobták egy teherautó platójára. Az utcára kimenni nem lehetett, ezért úgy döntöttünk, együtt maradunk. A parókia mindkét bejáratát eltorlaszoltuk és abban állapodtunk meg, hogy ha betörnek az épületbe, akkor a parókia kis belső udvarából egy létra segítségével felmenekülünk a templomterembe. A tiszteletes úr azt remélte, hogy a román szekuritáté és hadsereg is betartja azt a több évszázados egyezményt, hogy egyenruhás ember nem hatol be egy felszentelt templomba és nem emel kezet a palástba öltözött lelkészre.

– Történtek provokációk is?

– Az utcán rendületlenül folyt a verekedés a tüntetőkkel. A másik utcából botokkal, husángokkal és kövekkel felfegyverzett alakok (csencselők, hajléktalanok, utcagyerekek, stb.) jelentek meg és elkezdték törni-zúzni a Mária téri üzletek, illetve az utcán parkoló autók ablakait. Ezeket valószínűleg a szekusok bérelték fel rendbontásra, hogy azt mondhassák a tévében, Temesváron garázdálkodók zavarták meg a város nyugalmát, és ezért volt szükséges a hatóság részéről az erőszak alkalmazása. Mindez már éjfél körül történt. Ekkora a templom környékén csend és nyugalom honolt, de azért behallatszott a város más részeiről a tüntetések és összecsapások zaja.

– Mikor törtek be a katonák a templomba?

– Vasárnap hajnal lett és mi szinte egész éjjel feszült hangulatban ültünk. Már nem volt kétséges, hogy innen nincs visszaút, és hogy ezt nem ússzuk meg szárazon. Beszélgettünk és elemeztük a látottakat. Imádkoztunk, majd lefeküdtünk, de csak nyúlálomra hajtottuk le a fejünket. Autófék csikorgásra és fejszecsapásokra riadtunk fel.

Hajnal négy óra lehetett. Katonák fejszével kezdték el a vastag tölgyfakaput betörni.

Gyorsan felugrottunk és a parókia mögötti belső udvarra szaladtunk. Az udvar falán egy férfi állt (talán géppisztollyal), és azt kiáltotta, álljunk meg, mert ha nem, lő. Előszedtük a létrát és a tiszteletes úr a feleségével nyomult is fel. Feladtuk nekik az előkészített csomagokat – néhány táska és szatyor –, majd Kis Pali és Gazda Árpi is felment velük. A többiek lent maradtunk a konyhában. Az ajtók engedtek a túlerőnek és mintegy 20 civil és egyenruhás alak nyomult be az épületbe. Azt kérdezték, kik vagyunk és mit keresünk itt és hol van Tőkés. Mondtuk, hogy fent a templomteremben. Néhányan már nyomultak is tovább. Árpi mesélte el később nekünk, hogy mennyire brutálisan tartóztatták le őket, nem kímélve a tiszteletes úr várandós feleségét sem. Időközben minket is egyenként kivezényeltek a lakásból.

Két sorban álltak a katonák és ahogy közöttük elvonultunk, mindkét oldalról csattantak a pofonok, a gumibotok és a rúgások.

Amint engem vittek, még láttam, hogy Edit asszonyt vonszolják le a lépcsőházban. Hárman fogták, húzták és lökdösték. Edit asszony azt kiabálta, hogy vissza kell mennie a gyógyszereiért, amire nevetés és „arra már úgy sincs szükség” volt a válasz. Ezután nem láttuk többet a tiszteletes urat és feleségét a felszabadulás utánig. Később tudtuk meg, hogy őket egyenesen Szilágymenyőbe vitték.

– És ezzel elkezdődött a letartóztatásotok...

– Minket, akik a lakásában voltunk egy kisebb TV-típusú teherautóba tuszkoltak. Ahogy elindult az autó, egy civil ruhás férfi üvöltve nekünk esett, és üvöltözés közben szorgalmasan ütlegelt egy bőrbe vont rövid nyelű fémrúddal. Arcunkat, kezünket, lábunkat, testünket ütötte. Árpinak fel is szakadt az ajka. A civil arról szónokolt, hogy ő Temesvár legnagyobb üzemében mester, ahol élmunkás csapata volt, de most minden embere az utcán van, ahelyett, hogy a munkahelyén dolgozna, mert az a ki......ott pap és mi hazugságainkkal felbujtottuk és államellenes cselekedetre buzdítottuk őket. Tőkés László nevét mindig valami hasonló jelzős szerkezettel emlegették, amelyek között a legenyhébb a disznó volt. Az autó a városi Szekuritáté Leontin Sălăjean (ma Tache Ionescu) úti épületének az udvarában állt meg. Az udvaron leszállítottak, sorba állítottak, majd mintegy 20 fős csoport körbe vett, és szidások kíséretében folytatta az ütlegelést.

Mindennel ütöttek (ököllel, bottal, lábbal) ahol értek.

Eközben különböző pozíciókba állítottak minket: hol állnunk, hol térdepelnünk, hol pedig hason kellett feküdnünk a hideg betonon. Az udvar már tele volt feltehetőleg az utcai tüntetéseken letartóztatott emberekkel. Folyamatosan érkeztek újabb és újabb teherautók, vagy csak kisautók további letartóztatottakkal. Mindenkit módszeresen vertek.

– A Tőkés László környezetéből letartóztatott emberek „megkülönböztetett bánásmódban” részesültek?

– Minket, a „Tőkés-különítményt” bevittek egy 15-20 m hosszú folyosóra és lehasaltattak a cementpadlóra. A folyosó igen szűk volt és ketten feküdtünk egymás mellett. Aki mellettünk elment, jól belénk rúgott, miközben folyamatosan szidtak. Magamban azon gondolkoztam, hogy vajon mi lehet Tőkéssel és a feleségével? Ha még egyáltalán élnek, mert biztos voltam benne, hogy kivégzik őket. Hasonló sorsra számítottam én is. Akkor

csak az tűnt kérdésesnek, hogy azonnal lelőnek bennünket, vagy megelőzi egy kirakatper.

Feleségemnek és valamivel később a 63 éves szívbeteg Csőke András bácsinak megengedték, hogy felüljenek. Két altisztet bíztak meg őrzésünkkel. Azt a parancsot kapták, hogy aki mozog, eresszenek golyót a fejébe. Az egyik férfi valamennyire emberséges volt, sőt megjegyezte, hogy kár értünk, mert fiatalok és vélhetően okosak vagyunk, de biztosan megszédített minket a disznó magyar pap. Azon morfondírozott, miképpen lehettünk olyan naivak, hogy beleessünk a hálójába. A tiszteletes úr holmiját – a három táskát, amit a templomba vitt fel magával –, érdekes módon ide hozták. Tartalma igencsak meglepte a szekusokat, hiszen „tekintélyes” mennyiségű pénz volt, ami valójában perselypénzt és egyházadót jelentett, de ott ezt a külföldi ügynökhálózatok által adott pénznek mondták. Voltak iratok, többnyire prédikációk, de az altiszt szerint nyilvánvalóan „mind államellenes propaganda”.

Rengeteg ennivaló volt a táskákban, amit a hívek hoztak a megelőző két napban. „Micsoda szemét alak! Ráadásul pap. Egy ilyentől mit várhat el az ember. Törődne inkább az Istennel. Ami persze nincs” – summázta röviden a minket őrző egyik altiszt.

– Hogyan történt a kihallgatás?

– Például bejött az „ezredes elvtársnak” szólított tiszt, aki rögtön azzal kezdte, hogy „Erdélyt akarjátok, mi?” Majd ő ad nekünk Erdélyt – mondta. Mondandójának egy hatalmas husánggal adott nyomatékot. Attól különösen felhergelődött, amikor azt hallotta, hogy egyikünket Attilának hívják. Kijelentette, hogy a románok már kétszer kitűzték a bocskort Budapesten, harmadjára majd a bakancsot fogják.

A kihallgatásra egyesével hívtak be bennünket. Egy viszonylag normálisan viselkedő civil alak kérdezett ki és íratta alá velem a nyilatkozatot.

Arról faggatott, mit kerestem a parókián, honnan ismerem a tiszteletes urat, milyen kapcsolatom volt vele, mit csináltunk az elmúlt éjjel, kit bújtattunk fel. Válaszaim szemmel láthatólag nem elégítették ki, de nem firtatta tovább. Amikor kijöttem a kihallgató szobából, a többiek már mind ültek, amit időközben nagy kegyesen megengedtek nekik. Borzasztó volt 4 órát hasalni a kemény és hideg betonpadlón. Dél körül lehetett már, amikor a város felől újra hallottuk a tüntetések zaját. Ettől a zsaruk idegesebbek lettek. Bejött egy tiszt és egy altiszt és egyenként jöttek hozzánk. Megkérdezték, bozgor vagyok-e. Erre azt feleltem, nem tudom, hogy az micsoda. Felvilágosítás után – ami egy hatalmas pofont jelentett –, azt válaszoltam, apám után német, anyám után magyar vagyok. Hamar megjött az ítélet: az is bozgor. Akkorát rúgtak belém, hogy eltört a bordám. Gazda Árpi esete egyértelmű volt, mert ő azt válaszolta, hogy csak „egyszerűen” magyar, így rögtön megkapta a maga „megérdemelt rúgását”, de utána szintúgy a többiek. Senkit, még Krisztinát sem kímélték: akkora pofont kapott, hogy leesett az asztalról, amin végül neki megengedték, hogy üljön. Az ütés nyomát még négy nap múlva, kiszabadulásunk után is láttam az arcán.

– Mikor kerültetek börtönbe?

– Délután 2-3 óra táján fogolyszállító autóba kísértek és elszállítottak a Popa Şapcă-ba. Ez a temesvári börtön beceneve, amit mellesleg az utca nevéről kapta. Az elosztóban láttam utoljára a feleségemet, őt ugyanis a női részlegbe vitték. Minket, a Tőkés-különítmény férfi tagjait együtt hagytak. Meglepetésünkre a börtönben megengedték, hogy a cellába vigyük magunkkal az ominózus három táska jelentős tartalmát: élelmiszert, toalettpapírt, fogkrémet, fogkefét, szappant, törülközőt és egyebeket. Ezek amúgy odabent hiánycikknek számítottak.

A börtön nem volt felkészülve a mintegy 800 új rab megjelenésére,

ezért nem is öltöztettek rabruhába, hanem végig a saját ruháinkban voltunk. Csak az adatainkat rögzítették és iratainkat, ékszereinket (gyűrű, óra) vették el, és máris a cellába kísértek. Ha jól emlékszem, az 58-as cellába kerültünk. Ez egy 33 ágyas cella volt, ahol több mint 50-en zsúfolódtunk össze. A cellához egy mosdó és egy WC tartozott. Fűtés nemigen volt, de szerencsére 1989 tele nem csak hangulatában volt igen meleg. Odakint közel 15-20 fokos volt a nappali hőmérséklet, ami éjjel sem csökkent 10 fok alá. A cellában vasárnap délután igen lehangoló volt a hangulat. A „rabok” származása meglehetősen változatos képet mutatott: fiatal egyetemisták, mindenféle korú gyári munkások, utcai lumpen elemek, stb. Voltak, akiket az utcai verekedések során tartóztattak le, volt, akit a lakásáról hurcoltak el, de olyan is akadt, akit véletlenszerűen az utcán kapcsoltak le. Aznap délután már nem foglalkoztak velünk a hatóságok. Az ablakon keresztül behallatszott, hogy helikopterek köröznek a város felett. Behallatszott a tüntetések zaja és először hallottunk olyan zajokat, amiket puska- vagy fegyverropogásnak véltünk. Hétfőn délelőtt elvittek kihallgatásra. Tőlem végül is nem vettek új nyilatkozatot, mert már adtam egyet vasárnap a Szekuritátén, de Gazda Árpinak és Csőke András bácsinak újabb nyilatkozatot kellett adni. Emlékeim szerint Árpit kedden is elvitték kihallgatásra. A keddi kihallgatás közben keményen elverték, többek között a talpát botozták. A többieknek egész nap a cellában kellett tartózkodniuk. Túl sokan voltunk, és ezért nem tudtak napközben kivinni az udvarra sétára.

A börtönben a régi őrök emberségesen bántak velünk. Senkit nem bántalmaztak,

sőt, nem kis részük szimpatizált is velünk. Az erre az alkalomra az ország más területeiről idehozott fegyőrökkel és szekusokkal volt gond. Voltak a cellában olyanok is, akiket a városi Szekuritátéra vittek kihallgatásra, és őket ott súlyosan bántalmazták. Hétfőn és kedden is érkeztek újabb lakók, egyesek nagyon csúnyán össze voltak verve. A végén már hatvanan is lehettünk a cellában.

– Milyen volt a börtönhangulat?

– Nagyon jó kedvünk is volt, de estére azért mindig „leült” a hangulat. Az ellátás pocsék volt. Szappanszerű puliszkát és teának csúfolt meleg vizet kaptunk, és újságpapírt toalettpapír gyanánt. Mint említettem, nálunk hagyták a tiszteletes úr „túlélő csomagját”, az ominózus három táskát. Ma sem értem, hogy miért maradhatott nálunk. Szerintem senki nem merte elvenni és nálunk hagyták, hogy majd a perben bizonyítékként felmutassák. Mi meg odabent egyszerűen megettük a bizonyítékot. Tényleg komikus helyzet volt, amint a Tőkés-különítmény hat tagja a börtönben szebeni szalámit meg mézes kekszet ettünk. Finom toalettpapírt használtunk, és este fogat mostunk, mint valami úriemberek. De nem segített a hangulatunkon a város beszűrődő zaja sem. Hétfőn és kedden hol a fegyverropogások, hol a tüntetések zaja hallatszott be. Engem végül csak szerdán vittek el újabb kihallgatásra. Már kora reggel átkísértek a börtön másik végében levő épületbe, ahol több órát vártam, amíg sor került rám is. Egy normálisan viselkedő civil ruhás férfi hallgatott ki, aki állambiztonsági tisztként mutatkozott be. Nevére nem emlékszem. Végig udvariasan beszélt, kérdezett, és viszonylag türelmesen hallgatta végig válaszaimat. Azokat saját kezűleg írta le tollal, majd megengedte, hogy elolvassam a nyilatkozatot, és csak utána kellet aláírnom. Igen hosszan tartott a kihallgatás, de akkor sem fizikailag, sem pszichikailag nem bántalmaztak. Valamikor késő délután visszavittek a cellába, ahol nagy izgalomban fogadtak a többiek. Azt mondták,

a cellaőrök közölték velük, lehet, hogy este mindenkit hazaengednek.

A városból erősen behallatszott a tüntetések zaja. Szerdán egyébként már nem hallottuk a lövések zaját, csak a tüntetését.

– Mi volt az oka annak, hogy hamarosan kiengedtek?

– Azt mondták, itt van Dăscălescu miniszterelnök elvtárs Bukarestből, és ő megígérte a tüntetőknek, hogy minden letartóztatottat még aznap (szerdán) kiengednek a börtönből. Este kilenc óra tájékán végül megjelent egy főnöknek látszó magas rangú tiszt, aki hivatalosan is bejelentette, hogy legkésőbb egy-két órán belül mindenkit kiengednek. Kéri, legyünk türelemmel, mert a mintegy 800 letartóztatott kiengedése időbe telik. Közölte, hogy mindenki visszakapja iratait, de a személyes holmikért (ékszer, óra, esetleg pénz) később kell visszajönnünk. Leírhatatlan volt az eufória, szinte hihetetlennek tűnt az egész.

Behozták az iratainkat, ezért már tényleg hinni kezdtem/kezdtünk, hogy hazamehetünk.

Megbeszéltük, hogy mindenki vigyázzon magára a Tőkés-különítményben. Számítanunk kell provokációra, esetleg erőszakra, hisz mi még később is fontos tanúk lehetünk, különösen, ha a tiszteletes úrral valami szörnyűség történt ebben a négy napban. Csoportosan vezényeltek az udvarra, és ott 30-40 személyenként bezsúfoltak egy-egy rabszállító autóba, amely elindult kifele a börtönudvarról. Választani lehetett, hogy ki hova akar menni. Én a Continental szállóhoz vivő autót választottam. Egyrészt azért, mert az igen közel, mintegy kilométerre van a börtöntől, tehát rövid ideig kell még az állam „szerető karjaiban” lenni, másrészt egy biztonságosnak tűnő központi helyen szállhatok ki. Ha mégis máshova visznek – például a Vadászerdőbe és ott lelőnek –, akkor úgyis mindegy.

– Tényleg kiszállhattál a központban?

– Igen, a szálloda mellett állt meg a kamion, az ajtó kinyílt és én négy nap után újra szabad voltam. Hatalmas zaj hallatszott a megyei pártház felől, ahol folyt a Dăscălescu-ellenes tüntetés. Többen vártak minket és kérték, hogy menjünk el oda, hogy saját magunk igazolhassuk, valóban betartotta a miniszterelnök az ígéretét és kiengedtek minket. Én inkább hazasiettem, hogy megtudjam, mi van Krisztinával. Odabent ugyanis azt mondták, a női rabokat már egy órával ellőttünk kiengedték. Félve mentem a sötét utcákon, különösen a Pionír és Néppark környékén. Minden neszre megijedtem, de nem történt semmi.

20-30 perc után otthon voltam, ahol már valóban várt a feleségem.

Otthon volt édesanyám és anyósom is, aki időközben eljött Nagyváradról, mert megtudta, hogy mi is eltűntünk. Apósom és édesapám kint voltak a tüntetésen, de rövid idő múlva hazajöttek, amikor ott bejelentették, hogy már mindenkit hazaengedtek. A következő két nap az öröm mellett félelemben telt. Ahányszor megszólalt a csengő, összeriadtunk és csak félve nyitottunk ajtót. Majd december 22-én, délben összeomlott a Ceauşescu-rendszer. Az események felgyorsultak. Megkezdődött a harc az úgynevezett terroristákkal (akikről azóta sem tudja senki, kik is voltak valójában), majd karácsony éjjel bejelentették, hogy rögtönítélő per során halálra ítélték és utána azonnal ki is végezték a szörnyeteget és a nejét. Ekkor már elkezdtünk reménykedni, hogy talán végett ért számunkra a történet.

– A temesvári eseményeknek milyen szerepe volt abban, hogy Magyarországra telepedtél ki a családoddal?

– Fura világ volt: nem olyan lett az élet, mint amilyenre gondoltunk. A magyar-román kegyelmi állapot 1990 márciusában véget ért Marosvásárhelyen. Komoly csalódás volt ez számunkra. Mindenképpen szerepe volt abban a temesvári eseményeknek, hogy Magyarországra mentünk. A terv az egyetem elvégzése volt Szegeden (1990-1995 között), ami aztán meghosszabbodott a doktori tanulmányokkal, majd az egyetemen maradtunk dolgozni mindketten. Szeged szerencsére közel van Temesvárhoz. Szeretek hazajönni, és szeretem ezt így is nevezni. Szeged otthonom lett, de itthon, Temesváron érzem most is magam. Ismerem minden utcáját és sajnálom, hogy a mi utcánk (a Hold utca) is áldozata lett a Ceasușescu-féle rombolásnak. Ha két évvel korábban verjük szét a Mária-teret, ma is megvolna az ódon macskaköves kis utcácska a házunkkal együtt.

– Hogyan látod: volt értelme a sok áldozatnak?

– Ez nem vitás. Nem olyan a mai világ, amilyennek a vasfüggöny másik oldaláról képzeltük el, de azért szabadok vagyunk, és olyan életünk lett, amilyenről 1989-ben nem reménykedhetünk.

Mindig felhúzom magam, ha valaki azt kezdi mondani, mennyivel jobb volt az élet Ceaușescu alatt Romániában,

vagy a Kádár rendszerben Magyarországon. Én csak a sorokra emlékszem, meg arra, hogy álmodtunk arról, hogy lássuk Münchent vagy New Yorkot. Hálát adok Istennek, hogy azóta mindkettőt láttam. Ezt akkor, 1989. december 16-20. között nem gondoltam volna. Szóval lehet, hogy nem olyan lett a világ, mint amilyennek 1989. december 22-én reméltük, de soha nem sírom vissza az akkori életet. Persze klassz visszaemlékezni a Hold utcai nagy focicsatáinkra, amikor bevertük labdával a szembe szomszéd ablakát, de ekkor csak úgymond a gyerekkorunk iránti nosztalgiáról van szó, és nem az „akkor minden jobb volt” szlogenről.

Ilyenkor kerek évforduló idején eszembe jutnak annak a megváltó karácsonynak a történései. Valamennyien hálát adunk Istennek, hogy meg- és túléltük azt a zavaros, de valójában csodálatos 1989-es karácsonyt.

Jost Norbert
Temesváron született 1968. június 6-án. Jelenleg a Szegedi Egyetem docense. Felesége, Krisztina klinikai biokémikus a Szegedi Egyetem klinikai laborjában. Van egy 18 éves Márk Benedek nevű fiuk, aki most érettségizik a szegedi Radnóti Gimnáziumban és egy 14 esztendős Zita Ágnes nevű lányuk, aki most készül gimnáziumba.