Venczel Attila díszlet- és jelmeztervező: az alárendeltség nem jelenti az alkotás visszafojtását
A Kolozsvári Magyar Opera díszlettervezője nem esett messze fájától. A Venczel Árpád szobrászművész és restaurátor által kitaposott útra lépett, bár foglalkozása lényegesen különbözik édesapja tevékenységétől.
– A Venczel gyerekek közül te vagy az, aki némileg szobrászművész édesapátok nyomdokaiba lépett. Szerepe volt abban, hogy te is képzőművész lettél?
– Természetesen igen, de nem mondanám azt, hogy kimondottan apukám hatott rám, inkább a környezet. Ez a szakma nem választott hivatás, inkább az engem körülvevő környezet vezetett erre az útra. A családon belül sok alkotóember van. Furcsa módon a színpadi világgal huszonéves koromban kezdtem foglakozni. Addig Péter bátyám világában éltem, ami később gyökeresen másképp alakult. Gyerekkoromban szakács szerettem volna lenni, viszont az a világ, ami a bátyámat foglalkoztatta, engem is lekötött. A karácsonyra kapott játékokat szétszedtem, próbáltam „feljavítani” azokat. Nyilván a szüleim munkaköre, az otthoni hangulat, a családi barátok között elhangzott történetek nyomán fordultam a képzőművészet irányába.
– Venczel Péter bátyád egész életében a zenével foglakozott. Ez nem volt rád hatással?
– A zene engem is foglalkoztat, ám inkább élvezet szintjén. Péter volt a testvérek között a legnagyobb, ő taposta ki az akkori idők rebellis státusának ösvényét, amin nekem csak végig kellett sétálnom. Jó a kapcsolatunk, tökéletesen kiegészítjük egymást. Péternek van akkora tudása a képzőművészethez, hogy jó tanácsot adjon, ugyanakkor nekem is van annyi tapasztalatom a zenében, hogy hasznos véleményt alkossak.
– Hat év korkülönbség van köztetek. Mennyire tudott motiválni a bátyád?
– Sokáig két külön világot éltünk:
Ugyanakkor azt is érzem, hogy az én korosztályom nem állt annyira ellent annak a sötét korszaknak, mint a Péteré. Őket olyan gondolkodásmód jellemez, amire nekem is szükségem volt ahhoz, hogy teljesen másképp lássam az akkori világot.
– A bátyád korosztálya rebellisebb volt?
– Igen. Mi bizonyos szinten úsztunk az árral. Péternek nem egyszer akadt konfliktusa a szüleinkkel a szabadság- vagy tudásvágy miatt. Az akkori rendszerben ezek nemkívánatos dolgok voltak, de ők felvállalták.
– A művész nem mindig találja meg egyből a saját útját. Mennyire észszerű az alkotói munka?
– Az alkotói munka két módon jellemezhető: vagy egy kaotikus, értelmetlen világ felé haladsz, vagy pedig becsületesen végzed a szakmát. És ha ezt szabályosan és tisztán végzed, akkor kevesebb kitérővel, észszerűbb úton érsz célba.
– Pályatársaiddal szemben előnyt jelentett, hogy édesapád szobrászművész volt?
– Egyértelműen. Szerettem a munkáját, segítettem neki. Engem „nagyfiúvá” varázsolt, hogy ott tettem-vettem mellette. Ugyanakkor hatással volt rám az a sok értékes ember, aki megfordult a műtermében. Hallottam őket szakmai problémákról tárgyalni, elhangzottak különféle receptek, lehetőségek, és akarva-akaratlanul is rámragadtak dolgok. Néha van olyan érzésem, hogy valamit tudok, pedig nem tanultam. Valószínűleg innen ered…
– Számodra tudatos választás volt a díszlettervezés, vagy a véletlen hozta?
– Mondhatnám, az élet által hozott véletlen-tudatos választás volt. Bátyám a nyolcvanas években vált az opera alkalmazottjává, a köztünk lévő jó viszony itt is megmutatkozik: általa én is az opera rajongója lettem. Nem feltétlenül a műfajra értem, hanem a mindenféle vele járó színpadi, színpad mögötti tevékenységekre is gondolok. Sok éves tapasztalatom következtetése az, hogy
Ameddig egy alkotóművész addig alkot, amíg kedve tartja, a díszlettervezőnek egyrészt csapatmunkásnak kell lennie, kötelező módon alá kell vetnie magát a rendezőnek, amit egy szabadszellemű alkotó nem hiszem, hogy szívesen megtenne.
– A tervezés némi mérnöki gondolkodást is igényel…
– Ez így igaz.
Szeretem az olyan kihívást, amiben van némi titok is. Itt jön a képbe a mérnöki munka, a lehetetlennek látszó helyzetek észszerű megoldása. Ez mindig kihívás, ez teszi számomra érdekessé ezt a műfajt.
– Mekkora a rendező szerepe egy díszlet elképzelésében, és mennyi szabadsága van a tervezőnek?
– A rendező azért választja ki a tervezőt, mert az aktív és ötletekkel tele személy. Ritka az a páros, ahol a rendező és a tervező egy hangon tudnak működni, de ha így van, akkor az eredmény rendszerint egy sikeres előadás. Szerintem a díszlettervező világban a rendezőnek rendkívül fontos, felsőbbrendű szerepe van. Elsősorban a rendező színpadra vetített világának kell egyfajta képet alkotnia a tervezőnek. Az alárendeltség nem jelenti az alkotás visszafojtását, sőt adott esetben serkenti a tervezőt arra, hogy esetleg olyan világot varázsoljon, amire normális körülmények között nem is gondol.
Szép dolog, amikor egy ember olyasmit húz elő a zsebéből, ami nem is volt ott. Példa rá a Csárdáskirálynő, ami műfajilag nem mindenki által kedvelt, és tőlem is olyan formai világot követelt, ami nem igazán illik egy alkotóművészhez. De annyira érdekes és hasznos módon festette le Selmeczi György rendező az elképzeléseit, hogy napok alatt sikerült egy tervet összehozni, amivel önmagamat is túl tudtam lépni. Egy keresztet töröltem ki saját lelkivilágomból, és rájöttem: az operettet is lehet gyönyörűen megoldva, szépen díszítve olyan világgá varázsolni a színpadon, ami kellemes érzéssel tölt el. A tervezőnek rugalmasnak kell lennie, érdeklődnie kell bizonyos előadásokról, műfajokról, és az előítéleteket, rossz beidegződéseket le kell vetnie.
– Mi ihleti meg a tervezőt: a zene vagy a cselekmény?
– Majdnem száz százalékban a zene. A cselekményt tapasztalatom szerint rendszerint mintegy recept szerint ruházzák rá a zenére. Sok esetben kurta-furcsa a történet, vagy nem is igazán ez a lényege az adott műnek. Nyilván az előadásban kell lennie egy dramaturgiai fonalnak is szöveg szempontjából, de egyértelműen a zene ihlet. Az operának időben és térben való elhelyezéséhez igenis fontos a szöveg, de lényeges különbség az opera és a próza között, hogy itt létezik egy zenei motívum, amit nem lehet csak úgy megvágni, átírni. Vannak szabályok, amelyeket kötelezően be kell tartani.
– Volt olyan munkád, amiről úgy gondoltad, szinte lehetetlen megvalósítani?
– Minden munka így kezdődik.
Ilyenkor az alkotási folyamatban valóban nehéz megtalálni azt a közös nevezőt, ami összhangba hozza a rendezői felfogást a díszlettervezőjével vagy a karmester elképzeléseivel. De általában csak a kezdet nehéz, utána összeáll a kép. Inkább azért nevezném bármelyik munkát nehéznek, mert folyamatosan tartani kell a minőséget, az igényességet ahhoz, hogy a végeredmény a nézőnek is kielégítő legyen. Minden alkotónak kitartóan és koherensen kell dolgoznia, hogy a szemlélő teljes mértékben elégedett legyen.
– Kevés szabadidődben van lehetőséged saját kedvedre festegetni, szobrászkodni?
– Én mindent jó értelemben vett munkaként élek meg. Igyekszem mindig azzal foglalkozni, ami éppen terítéken van. Ha otthon vagyok, próbálok a családommal együtt „dolgozni”. Ha van öt percem, próbálok egy papírdarabon valamit vázolni. Úgy vélem, ha az ember hasznosan akar élni, akkor a nap 24 órájának minden percét azzal tölti, ami fontos és kellemes számára. Mostani beszélgetésünket is hasznosnak ítélem, és nem élem meg feladatként, kötelességként, teherként. Szívesen teszem, és próbálom ezt is a legjobban megoldani, ahogyan mindent a magánéletemben vagy a szakmámban.
A Kolozsvári Magyar Opera díszlet- és jelmeztervezője 1970. november 6-án született Kolozsváron. A Képzőművészeti Akadémia végzőse. Nős, egy lány édesapja. Édesapja a 2017-ben elhunyt Venczel Árpád szobrászművész és restaurátor, bátyja Venczel Péter zeneszerző, egyetemi tanár.