Makkay József 2019. november 21., 09:18

A románság államfőjelöltjei – „Egy brancs maguk, ne is tagadja!”

Konzervatív emberként úgy vagyok vele, hogy a romániai államelnökök közül mindig a jobboldaliak okozták számomra a legnagyobb csalódást. Ion Iliescuval és a köréje szerveződött baloldali pártokkal szemben soha nem volt semmiféle elvárásom, így ámokfutásuk nem okozhatott meglepetést. Tisztában voltam vele: az átfestett és átkeresztelt kommunista örökség „demokratikus” körülmények között is csak fából vaskarika próbálkozás lehet.
Amikor 1996-ban Emil Constantinescu és a Romániai Demokratikus Konvenció (CDR) került hatalomra, egy dolog maradt meg emlékezetemben, ami gazdaságilag is érintett: a dollár és az egyéb kemény valuták árfolyama pár hónap alatt megduplázódott, azaz hirtelen mélybe zuhant a lej, számos vállalat csődjét okozva. Ennél is súlyosabb volt az 1990 óta folyamatosan megviselt lakosság tovább romló anyagi helyzete. A kapkodó és semmihez nem értő jobboldali kormány államfőjelöltjével együtt hidegzuhannyá vált az ország számára. Abban az országban, ahol az emberek többsége 1996 őszén még abban bízott, hogy végre megszabadul a kommunista örökségétől, és Románia elindul a fejlődés irányába. Ehelyett 2000-ben visszatért a vörös ördög és minden ott folytatódott, ahol négy évvel korábban abbamaradt.
A 2004 decemberétől két mandátumát töltő és kétszer felfüggesztett Traian Băsescu egy csapásra felkavarta az Iliescu-féle politika posványos állóvizét, de az ország kiszámítható gazdasági fejlődése ismét elmaradt. Ha csak fejlődésnek nem nevezzük Románia 2007-ben bekövetkezett európai uniós tagságát, amelynek legnagyobb vívmánya az lett, hogy az ország rövid idő alatt több millió munkaképes emberét veszítette el. Ipara jórészt felszámolódott, az 1990 után biztatóan beindult mezőgazdasági termelés padlóra került, az uniós tagsággal pedig elkezdődött a végeláthatatlan csörte Brüsszel és Bukarest között a felvállalt, de soha nem teljesített felzárkózási feltételek ügyében. 2014 decemberétől pedig jött az újabb váltás Klaus Johannis személyében, aki az előző jobboldali államelnökökhöz képest is szürkébb és semmitmondóbb figuraként maradt meg a közösségi emlékezetben.
A vasárnapi újrázásra készülő szász származású, de német identitását feladó és jó románná vált államelnök eddigi tevékenysége kimerült a Szociáldemokrata Párttal (PSD) folytatott PR-küzdelemben, ami az utóbbi két évben közelebb hozta második mandátumának elnyeréséhez. Johannis tevékenységével kapcsolatban semmi érdemleges nem jut eszembe. Öt év alatt ritkán szólalt meg, és amikor mondott valamit, a nagyérdemű ebből rendszerint semmivel nem maradt.
Erdélyi magyar követeléseinkkel kapcsolatos csalódásainkat nem részletezem, mert abban egyenes vonal van 1990-től mostanáig. Nehéz eldönteni, hogy a magyarsággal szemben ki volt elutasítóbb a rendszerváltás utáni négy román államfő közül. A Tanú című film legendás gátőrének, Pelikán elvtársnak mondotta egykori börtönőre, hogy: „Egy brancs maguk, ne is tagadja!” Tökéletesen érvényes ez a megállapítás a román államfőkre is. Ami sokunk dolgát megkönnyíti vasárnap, ha mindkét jelöltet ejtjük, és rábízzuk a román szavazókra. Viorica Dăncilă és Klaus Johannis ugyanis az ő tükörképük.