115 éve hódítja a világot a János vitéz című daljáték
A budapesti Király Színházban 1904. november 18-án mutatták be Kacsóh Pongrác János vitéz című színművét. A mű időtállónak bizonyult, ma is szívesen játsszák az operaházak.
Kevesen gondolták volna, hogy a magyar zenés irodalom egyik legsikeresebb és legtöbbet játszott dalművét egy matematika-fizika szakot végzett fiatalember írja meg. Bár a szakértők szerint a reáltudományok és a zene elég közeli viszonyban van egymással, Kacsóh Pongrác esetében is kellett egy lökés – esetünkben Bakonyi Károly író ösztönzése –, hogy a mű megszülessen.
Kacsóh Budapesten született 1873. december 15-én, majd édesapja áthelyeztetése miatt Kolozsvárra került. A református líceum növendéke volt, ezzel párhuzamosan a kolozsvári konzervatóriumban zongorázni és fuvolázni tanult. Zeneelméletre Farkas Ödön, a konzervatórium igazgatója tanította, aki már akkor ismert zeneszerző volt. Tehát Kacsóh nem volt éppenséggel műkedvelő a muzsika terén, bár a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen doktori diplomát szerzett 1896-ban természettudományi szakon. Egyetemi tanulmányai után Budapestre költözött, és 1898-tól matematika–fizika szakos gimnáziumi tanárként főleg matematikai cikkeket közölt. Érdeklődése egyre inkább a zene felé fordult, később komponálni kezdett, elmélyedt a zeneelmélet tudományában. 1905–1907 között a Zenevilág című szaklapot szerkesztette, ebben 1904-ben elsők között méltatta az ifjú zeneszerzőt, Bartók Bélát.
Tanárként Kacsóh nem korlátózódott a reáltudományok oktatására. Diákjainak egy három felvonásos dalművet szerzett, amelynek a címe Csipkerózsa.
Iskolai bemutatójára 1904 májusában került sor, erre a szerző elhívta régi barátait is. Talán ő sem gondolta, mit indít el ezzel… A látottak alapján ugyanis Bakonyi Károly író felkérte, szerezzen zenét a János vitézhez, amelynek szövegkönyvét ő írta Petőfi művének alapján. Egyes dalok és motívumok a Csipkerózsából kerültek át a műbe, de sok, eredetileg is a János vitézhez írt dal született. A munkával mindössze öt hónap alatt készült el, Heltai Jenő megírta a verseket hozzá, és még abban az évben, 1904. november 18-án megtartották bemutatóját is a Király Színházban.
Beöthy László igazgató – akinek sokat köszönhettek az alkotók, hogy egyáltalán színre került a János vitéz – a sikeres előadásban gondolkodva Takács Mihályt, az Operaház művészét szerette volna Kukorica Jancsi szerepében látni, míg Iluska és a francia királykisasszony szerepét egyaránt Fedák Sárinak, a kor ünnepelt primadonnájának szánta. Csakhogy
Fedákkal nem lehetett kukoricázni: miután elolvasta a szövegkönyvet, kijelentette: ő márpedig inkább a főszerepet, azaz Kukorica Jancsi szerepét szeretné magának!
A színigazgató nem akart ellenkezni rajongott primadonnájával, ezért a szerepet neki adta. Iluska karakterét végül Medgyaszay Vilma, a francia királykisasszonyt Szamosi Elza formálhatta meg.
A darab elsöprő sikere még az alkotókat is meglepte. A színpad hol felpezsdült, hol megnyugtató vidámságot árasztott. A közönség derült, nevetett, majd Bagó meghatóan szép dala alatt már a sírás is felcsuklott innen-onnan. A dal befejeztével újrázást követeltek, de az ismétlés egy kicsit váratott magára, mert a Bagót alakító Papp Mihálynak is könnyek peregtek az arcán, a karmester Konti József is a zsebkendője után kutakodott, de még a zeneszerző Kacsóh Pongrác szeme is könnyes lett.
Fedák Sári úgy emlékezett vissza a darab bemutatójára, mint addigi legnagyobb sikerére, amelyben a közönségnek is hatalmas szerepe volt. Csak a Király Színházban 689 alkalommal játszották,
a tanár úr pedig a bemutatóval egy csapásra országos hírű zeneköltővé vált, neve örökre bekerült a hazai nagyságok közé.
A bemutatóról elismerően írtak a korabeli kritikák is. Egyenesen a magyar operett megszületéséről beszéltek, míg Kacsóh Pongrácot a műfaj megteremtőjeként ünnepelték. Az újságírók kiemelték Bakonyi Károly érdemeit, amiért hű maradt az eredeti mű szelleméhez, és az elbeszélés gazdag cselekménysorából egy pergően érdekes színdarabot írt. Kacsóh Pongrác zenéjét korszakos jelentőségű és értékes muzsikának nevezték.
Az eredetileg az operett műfajába sorolt művet már a kezdetekkor is többen dalos játéknak, illetve vígoperának nevezték. Egyfajta sajátos magyar stílus létrejöttéről is szóltak az írások.
A János vitéz elsöprő sikerét Kacsóh későbbi művei (Rákóczi, Mary-Anne, Dorottya) sohasem érték el. Külföldet is járta, tanulmányozta ott is az énekoktatást, hogy aztán hazaérkezve megváltoztassa a magyar énektanítást, de legalábbis változást idézzen elő írásaival, személyes kiállásával. 1909-ben Kecskeméten a Főreáliskola igazgatójává nevezték ki. Társadalmi elismertségét jelzi, hogy számos magas tisztséggel bízták meg. 1912-től a székesfőváros zenei szakelőadója volt, a közép- és felsőfokú zenetanfolyamok főigazgatója, hosszú ideig a Székesfővárosi Énekkar vezetője, az Országos Dalosszövetség igazgatója, valamint az Országos Zenészszövetség elnöke.
Budapesten hunyt el 1923-ban, egy nappal az 50. születésnapját követően. Halála sajnos kettészelte gyönyörű ívű zenei karrierjét.