Akik megérezték a szabadság ízét – beszélgetés Koczka György 1956-os elítélttel

– Közben nyilván figyelemmel követték a magyarországi történéseket…

– Óráról órára követtük a budapesti eseményeket. 13-an laktuk a bentlakás egyik hálóját, pénzt gyűjtöttünk, és vettünk egy rádiót, amely éjjel-nappal be volt kapcsolva, és amelyen a Szabad Európát is hallgattuk. Ez a rádiós dolog később egy jól megrendezett provokációnak bizonyult. A diákszövetségi beadvány kidolgozása és megvitatása mellett sok minden más is történt. Végigéltük a 20. század legreménytelenebb, de legnagyszerűbb pillanatait. Megízleltük a szabadság ízét. Elvesztettük a józan ítélőképességünket. Szembeszegültünk a „csehigyulákkal”, így neveztük azokat a tanárainkat, akik megpróbáltak meggyőzni arról, hogy ellenforradalom folyik Magyarországon. Veszélyben a szocializmus – mondták nekünk –, de addigra mi már nem aggódtunk a szocializmusért. Ugyanolyan gyors politikai változáson estünk át, mint a kommunista Nagy Imre, aki október 23. után magáévá tudta tenni egy demokratikus, polgári Magyarország követeléseit a szabad választásoktól a többpártrendszerig, a magyar függetlenség ügyét a Varsói Szerződés felbontásától a szovjet csapatok visszarendelésének követeléséig. halottak napján kivonultunk a Házsongárdi temetőbe, gyertyákat gyújtottunk az írók sírjain.

– Hogyan emlékszik a letartóztatására?

– November 17-én egyik Anna nevű kolléganőnknek a névnapját ünnepeltük. Hajnal felé, már 18-án, mentünk haza az egykori Király utcában levő diákotthonba. Reggel kilenc óra tájban felráztak, hogy keresnek a rendőrségről. Két jól megtermett civil állt a szobánkban mondván: hajnaltájt hazafelé tartva zajongtunk az utcán, feljelentés érkezett csendháborításért, fáradjunk be a rendőrségre. A dolgon nem sok tisztázni való volt, holtbiztosan nem zavartuk a késő őszi kolozsvári utca csendjét, de olyan időket éltünk, amikor nem sokat kérdezősködött az ember. A két tagbaszakadt civilen amúgy is látszott, hogy gyorsabban jár az ökle, mint az esze. Elsétáltunk a nem messze levő rendőrségre, ahonnan aztán kettőnket, engem és Kelemen Kálmán nevű kollégámat, autóba ültettek és elvittek a Szekuritátéra. Ott közölték, hogy letartóztatnak lázításért, és bezártak egy cellába. Másnap elkezdődtek a vallatások.

– A vallatások alatt használtak fizikai kényszert ön ellen?

– Nem kínoztak, nem vertek a vallatások során. Beadtak a cellába egy amolyan motoros szemüveget, amelyen keresztül nem lehetett látni, azt az ember feltette, és akkor karon fogták, felvezették az alagsori cellából egy szobába. Az ablaknak háttal leült a vallató tiszt, vele szemben a szoba másik felében a vallatott személy. A tiszt, aki a legtöbbször civilben jelent meg, feltette a kérdéseket és ő maga írta a válaszokat is. Odaadta elolvasni a vallomást, és hogy oldalanként aláírja az ember. Ilyenkor jöttek a meglepetések: az ember elolvasta a vallomását és nem ismert rá. Eleinte megpróbált úgymond „helyesbíteni”.

– Miként zajlott a per, hány évre ítélték?

– A nagy nap 1957 februárjában volt. A per napján sokan várakoztak ránk a törvényszék előtt. Egy különszobába vezettek, mindegyikünk mellett őr ült, a kezünk megbilincselve, egy pillanatra felvillant az ajtóban édesanyám alakja, de nem engedték hozzám. Csak az ügyvédünk jöhetett be, de az is csak annyit mondott, hogy mutassunk bűnbánatot és bízzunk a szocialista igazságszolgáltatásban. Az elnöklő bírót Macskássy Pálnak hívták. Felolvasták a vádiratot. Egyetlen dolgot kérdeztek tőlem: tudom-e, mi az ellenforradalom, mik az ellenforradalmárok? Másodéves egyetemi hallgató voltam, és ha nem tanultam volna, akkor is tudom. Valami ördög mégis arra sarkallt, hogy azt mondjam: nem tudom, mi az ellenforradalom. Az ügyvédem szófogadóan hallgatott jó kis pénzért, amit a szüleim a védelemért lepengettek.

Fellebbeztünk. Másodszor is megerősítették az első fokon hozott ítéletet. Tulajdonképpen megkönnyebbülten lélegeztem föl. Mégsem 10 évet sóztak rám. A 10 év felől nézve a 3 semmiségnek látszott. Gyenge vigasz volt, mégis egyfajta vigasz.

– Hogyan élte meg a rabbá válás folyamatát, beletörődött?

– A rabbá válás nem egy folyamat. Az ember egyik pillanatról a másikra válik rabbá. Egyik pillanatról a másikra zárul be körülötte a világ. Nem alhat, csak amikor megengedik neki. Nem szívhatja el a cigarettáját, mert nem jut hozzá. Nem olvashat könyvet, mert ahhoz sem engedik hozzájutni. Nincs többé bécsi szelet, feketekávé, tea, fagylalt, dobostorta. Nem kell leszoknia semmiről, mert egyszerűen nincs semmije. Még nadrágszíja vagy cipőfűzője sem. Nem mos kezet, egyrészt, mert nincs miért, másrészt, mert a vizet is porciózzák neki. Egy-két bögre naponta. Szerencsére nem kap laktatós kosztot, nincs is mire megszomjaznia. Arcot sem mos minden reggel, fogat meg főleg nem. Először csak a fogpaszta válik hiánycikké, később aztán a szőr a fogkeféből. Másikat nem kap. Otthonról nem küldenek, mert nem küldhetnek. Nem hull a szemébe a haja, mert kopaszra nyírják. Nem kell leszoknia apró kis hiúságokról, mint nyakkendő, zsebkendő a kabátzsebben, mert nincs zsebkendője és nincs zseb a csíkos kabátján. Egy év után már harisnyája sincsen, meg kell tanulnia felcsavarni a kapcát, és meg kell tanulnia kimosni a kapcát egy bögre vízben. Az ügyesebbje az ingét is ki tudta mosni egy bögre vízben, a kevésbé ügyese kölcsönkért még egy bögrényi vizet. Másnap visszaadta.

Meg van neki az agyontaposott, tucatnyi rab által elnyűtt bakancs, de ahhoz nincs cipőfűzője, csak csoszog benne az ember, és ha sokat csoszog előre-hátra a pár méternyi, zsúfolt cellában, akkor akár fel is törheti a lábát. A lábát, amely elszokott a járástól, mert nincs hova menni.

– Mi volt a legelviselhetetlenebb a fogságban?

– A koszt, a mindennapi moslék, nem is a minősége, hanem a mennyisége volt a legelviselhetetlenebb. Mert a moslékból sem kaptunk annyit, hogy elverjük a gyomrunk korgását. Persze a gyomrunk egy adott pillanatban megunta a korgást. Nem korgott többé. De a kínzó éhség nem szűnt. Rettenetesen kínzott. És megalázó volt. Az volt benne a megalázó, hogy csakugyan sikerült vele jól megkínozni, és hogy sehogy sem tudtam úrrá lenni az éhségemen. Ma sem bírom az éhség érzetét. Mindig van nálam valami falnivaló, ha nem is tartózkodom otthon, akkor is.

– Kiszabadulása után újabb megpróbáltatások vártak önre…

A szamosújvári rendőrségről kísértek az állomásra és onnan a Bărăganba. Satu Nouban 15 kilométeres körzetben teljesen szabadon mozoghattam. Azt a falut az ötvenes évek elején a Bánságból elhurcolt svábok építették. Ott kaptam egy egyszoba-konyhás nádfedelű vályogházat. Abban töltöttem el még két esztendőt. A falu ma már nem létezik. Amikor megszüntették a kötelező lakhelyet, mint adminisztratív büntetést, a házakat lerombolták, a földet felszántották. Nem maradt belőle csak a temető, és itt-ott egy-egy ház, amelyben azok laknak, akiknek nem volt már hová hazamenniük 1964-ben.