Ipp, ahol mindenkinek megvan a maga keresztje
A szilágysági településen a gyűlölet és a kollektív bűnösség elve 1940 őszén 157 román embert küldött a halálba. Néhány év múlva ugyanaz a gyűlölet és kollektív bűnösség elve magyarok százait, ezreit bélyegezte meg. Azóta sem könnyű ippi magyarnak lenni.
Ipp központjában nagy a sürgés-forgás; nem csak a falu itt találkozó több utcáján jönnek-mennek emberek, autók, robogók, szekerek, a kocsma előtti rész is benépesült. Van, aki éppen csak biccent, és rohan is tovább, van, aki komótosan kortyolgatja ki tudja hányadik „gyújtóját” vagy folyékony kenyerét. A falusi boltból kitérő három idősebb nő éppen a sajt újbóli drágulása miatt bosszankodik. Odébb két kiskamasz dugja össze a fejét, és játszadozik; mivel mással, mint okostelefonjával. A szemközti fák alatt népesebb cigány család ver tanyát a frissen kaszált fűben, és kezd meggy- és almamajszolásba. Közben koldusgyerekcsapat támadja le az idegen rendszámú, de a sofőr káromkodásából ítélve hazánk fia által vezetett kisautót. Csupán
a főtér ékességének szánt emlékmű árválkodik egymagában. Mintha senkit nem érdekelne a szocialista építészetre jellemző kőkolosszus és azok tragédiája, akiknek emlékére állították.
„Itt jóformán csak évente egyszer, valamikor ősszel népesül be a tér, akkor éneklik el a himnuszt, jelennek meg a katonák meg a papok, tartanak beszédet, koszorúznak, aztán elvonulnak” – magyarázza egy román atyafi, akit a tudatlan idegen naivitásával próbálok faggatni a második világháború áldozatainak kegyhelyéről. Szavaiból hamar kiderül: nem sokat tud a múltról, pedig büszkén vallja, idestova négy évtizede telepedett le a faluban. Az emlékmű megkopott feliratából egyértelműen kiderül: ez az a hely, amely Ipp mindkét közösségének sorsát megpecsételte. Románokét, magyarokét egyaránt.
1940. szeptember 7.: a magyar királyi honvédség Biharországból, Margitta irányából érkezett a faluba. Ipp Szilágysomlyó felőli bejáratánál az egyik lőszeres szekér felrobbant két honvéd halálát okozva. A kivizsgálás megállapította, hogy nem almáskosárba rejtett pokolgép robbantotta fel a lőszeres szekeret – mint ahogy azt a tragédiát követő pillanatokban a tisztek feltételezték –, hanem azok a gránátok, amelyeket a bevonuló honvédek a román katonaság által elhagyott margittai laktanyában találtak, és amelyeket a szabályok felelőtlen áthágásával a helyszínen nem semmisítettek meg. Kiderült ugyanis, hogy a poros, gödrös úton zötykölődő szekéren a gránátok élesbe töltődtek, majd a falu határában robbantak. Nemcsak a kolozsvári népbíróság iratai, de a magyar honvédség kivizsgálása szerint is baleset történt, nem merénylet. Az ügyet a magyar katonai hatóságok lezártnak tekintették, a tragédiában elhunyt két honvédet az ippi temetőben örök nyugalomra helyezték. Az almáskosár-legenda ellenére a településen egyetlen román lakónak sem esett bántódása. Hat nappal később viszont, miután a katonai hatóságok tudomására jutott, hogy ellenállásra készülő felfegyverzett román civilek kezdtek el garázdálkodni a környéken, a parancsnokok több szilágysági település átfésülését rendelték el. Karhatalmi csapatával Bedő Zsolt főhadnagy éppen Ipp felé tartott, amikor Szilágynagyfaluban arról értesítették, hogy a közeli községben napokkal korábban egy almáskosárba rejtett bomba megölt három honvédet. Bedő, aki szentül meg volt győződve, hogy a hír igaz, szeptember 13-a éjszakáján házkutatásokat rendelt el, amelynek során 18, más településről származó, gyanúsnak tűnő román lakost talált. Mivel – a magyar katonai források szerint – utóbbiak szökni próbáltak, közülük tizenhatot lelőttek a honvédek. Arra viszont már
semmiféle magyarázat nincs, hogy a Bedő által vezényelt megtorlás során miért kellett kivégezni további mintegy másfél száz román lakost.
Az ortodox temetőben felállított márványoszlop felirata szerint az összesen 157 áldozat közül a legkisebb mindössze háromhetes, a legidősebb 87 esztendős volt.
A falubeli magyarok zöme már akkor elítélte a honvédek által elkövetett atrocitásokat. Aki tehette és merte, kiállt román szomszédja mellett: vagy nem árulta be, vagy bújtatni próbálta – saját életét kockáztatva. Az egyik ilyen bátor ippi magyar Soós Zsigmond volt. Az 1989-es rendszerváltás után polgármesterkedő Salánki Sándor anyai nagyapja a Rusu család öt gyermekét fogadta azon a véres éjszakán magához. „Nagyapám elküldte Rusuékat a máléba, a gyermekeket pedig bevitte a házba, és megparancsolta, hogy még véletlenül se szólaljanak románul, ha jönnek a katonák. Amikor odaértek a bakák, csak csodálkoztak, hogy ebben a családban nyolc, szinte egyforma korú gyermek van, hisz a nagyszüleimnek is volt három. Nagyanyám, Mária azt hazudta, hogy ikrek is vannak közöttük, csak éppen nem hasonlítunk egymáshoz” – meséli a nagyszüleitől hallottakat a volt községi elöljáró.
Nagyanyja leleményessége, nagyapja bátorsága, no meg a katonák meglehetősen alacsony értelmi szintje a Rusu-gyerekek életben maradását jelentette. Szerencsére megmenekültek a kukoricásban bujkáló szülők is.
A 86 esztendős Soós Bálint gyermekként élte meg a tragédiát. Minél többet és részletesebben mesél, annál inkább be kell látnom: az ippi öregembernek nemcsak az elméje maradt fiatalokat is megszégyenítően tiszta, de az emlékei sem fakultak meg. Ma is jól emlékszik azoknak az óvódás pajtásainak, szomszédjainak és falubeli játszótársainak az arcára és becenevére, akik a mészárlás áldozatává váltak. És előtte van az édesanyja, aki napokig sírt, és mindegyre kérdezte: miért kellett ezt a kegyetlen dolgot elkövetni, miért kellett békés, ártatlan embereket a halálba küldeni? Mintha most is érezné a pince hidegét, a rejtekhelyét, ahová a puskaropogástól kétségbeesett szülei őt és testvéreit azon az éjszakán menekítették.
„Amikor meghallották a golyózáport, a szüleink felköltöttek, és mindnyájunkat a pincébe rejtettek. Azt hitték, a román katonák tértek vissza a faluba. Mi meg sírtunk, mert fáztunk, és nem tudtuk, odakint mi történik. Aztán édesanyánk felbátorodott, és lehozott egy dunyhát, nyugtatni próbált. Hajnalban megjelent nálunk egy nemzetőrparancsnok, bizonyos Imre bácsi. A szüleim tőle tudták meg, hogy lényegében mi történt a faluban. Nos, ekkor már feljöhettünk a pincéből” – mesél arról a szeptemberi éjszakáról Bálint bácsi.
Arra is jól emlékszik, hogy másnap délelőtt az ő portájukon is megjelentek a gyilkosok, apjára parancsoltak, hogy fogjon be a szekérbe és hordja el az egyszerűen csak dögöknek nevezett holttesteket. Az idősebbik Soós nem akart engedelmeskedni, de ellenkezni sem. „Előbb kérdezze meg, van-e mit befogni! – válaszolt apám a katonáknak. Merthogy a tehenünk az éjjel ellett. Az egyik kiskatona, aki hitte is, meg nem is, amit apám mond, bekérezkedett az istállóba, mondván, hogy ő még életében nem látott kisborjút. Valami butácska városi úrfi lehetett, mert nem kapcsolt, hogy a másik két tehén még befogható lenne. Így nem kellett hullákat szállítanunk, de most is előttem vannak azok a szekerek és vértől átütött fehér lepedővel letakart tetemek, amelyek házunk előtt haladtak el” – idézi fel a tömeggyilkosság másnapját az akkor alig nyolc éves Soós Bálint. Felesége, a mintegy 20 km-rel odébb fekvő Rátonból származó Kati néni időnként be-befordul a konyhába, és miközben finom málnaszörppel kínálgat, menetrendszerűen rászól az urára, és fejét csóválva teremti le, arra intvén, ne mondjon el mindent, mert még baja származhat.
Furcsamód a kolozsvári népbíróság irataiban a megtorlási parancsot kiadó Bedő Zsolt főhadnagy neve nem fordul elő, ez a forrás Vasváry Zoltán hadnagyot, a Szilágynagyfaluban állomásozó magyar egység parancsnokát említi, mint aki parancsot adott az ippi mészárlásra, s mint akit emiatt távollétében a népbíróság 1946. március 13-án halálra ítélt.
A románellenes gyilkosságokért nem csak magyar katonatiszteket és altiszteket vontak felelősségre és ítéltek el, velük együtt ippi magyar lakókat is.
Benkő Levente kolozsvári történész kutatásai szerint a faluból azok a magyar férfiak kerültek vád alá, akik civilként tagjai voltak a honvédek bevonulása előtt már létező, rendfenntartási, őrzési céllal megalakított nemzeti őrségnek, és a mészárlás éjszakáján a faluban szolgálatot teljesítettek. A népbírósági iratanyag szerint ennek parancsnoka a történtek miatt vád alá helyezett, de felmentett Faragó István volt. „Mindent megtett azért, hogy a tragédia elkerülhető legyen” – olvasható a periratban. A földesúrról ugyanis kiderült, éppen vadászatból tért haza, amikor tudomást szerezve a történtekről latba vetette a tekintélyét, és leállította a további vérengzést. Az őrség tagjaiként viszont Béres F. Zsigmondot 20 évi kényszermunkára, Béres K. Lászlót 25 esztendeire, Béres Miklóst öt év nehéz börtönre ítélték. A 70 esztendős Bíró Imre – aki valószínűleg az a bizonyos Imre bácsi lehetett – az őrség csoportvezetőjeként 15 esztendős nehéz börtönbüntetést kapott. Pedig az ítélet szerint Vasváry hadnagy azzal fenyegette, hogy felgyújtja az egész falut, mire ő megpróbált ellenállni. Arra kérte a hadnagyot, ne tegye, mert a falu hetven százaléka magyar. Ekkor Vasváry azt mondta: csak a románok házait gyújtja fel, mire Bíró azt találta válaszolni, hogy ezt se tegye, mert a románok otthonai a magyarok házai között állnak. Végül Vasváry Zoltán azt kérte Bírótól: az őrségből adjon embereket, akik megmutatják, hol laknak a románok. Mivel szintén a szolgálatot teljesítő csoport tagja volt, ifj. Bíró Imrét, Borzási Ferencet, Csepei Zsigmondot, Kisfalusi Bálintot, Soós Mihály is egyaránt 20–20 esztendő kényszermunkára ítélték, Csepei I. Ferenc, Ősz Árpád, Pincés István esetében ezt még megtoldták öt évvel. Kisfalusi Sándornak börtönbe kellett vonulnia 15 esztendőre. A már említett Faragó mellett a népbíróság mindössze Fazakas B. Pált mentette fel.
Az életben maradt helybéli románok nem feledkeztek meg jótevőikről. Azokért is igyekeztek kiállni, akiket a kolozsvári bíróság hosszú és nehéz börtönévekre, szerencsésebb esetben munkaszolgálatra ítélt. Grigorie Scurtu, a Romániába visszakerült község háború után kinevezett polgármestere 1948-ban például a húszéves kényszermunkára ítélt Csepei Zsigmond mellett foglalt állást. Az elöljáró hajlandó volt egy községi bizonyítványban írásba adni, hogy „a Szilágy megyei Ipp községben született és ott lakó, jelenleg a fasiszta magyar csapatoknak az 1940-ben elkövetett románellenes vérengzése miatt a Népbíróság által háborús bűnösként elítélt Csepei Zsigmond soha nem tanúsított románellenes magatartást, a románokkal mindig jó barátságban volt”.
Ipp és a honvédek szégyenletes „hőstette” nem csak közvetlenül a háború után jött kapóra a bosszúra vágyó magyarellenes gépezet számára. Országszerte most is találni olyan román embert, aki úgy véli: az erdélyi, szilágysági, de főként az ippi magyaroknak fizetniük kell a mintegy nyolc évtizeddel ezelőtt történtekért.
És hiába szól mindegyre férjére Soós Katalin,
Bálint bácsi nem hajlandó abbahagyni mesélni valóját. Ő már csak ilyen, kemény fából faragták: akkor is kiállt az igaza mellett, amikor magyarsága miatt bántani próbálták.
Mint mondja, az ippi románokkal soha nem gyűlt meg a fonni valója; azok közt is van semmirevaló ember, akárcsak a magyarok között, azonban a többség békés, rendes ember hírében áll. „A katonaságban sem engedtem a magam igazából, amikor kitámadtak, és gazember módjára viselkedtek velem. Akkor sem hagytam magam, amikor a nagy pofám miatt hadügyi bírósággal fenyegettek. Itt a bányában, ahol egy életen át dolgoztam, volt egy alak, aki belém akarta vágni a csákányát, mert nem tűrtem el neki, hogy szidja a magyarokat. A zoványi malomban a főnök az 1940-es atrocitásokért kezdett engem hibáztatni, neki is befogattam a száját” – sorolja az eseteket, amikor „meg kellett küzdenie” a magyarságáért.
A ’89-es fordulatot követően kis időre megbolydult a falu élete, de azóta lecsillapodtak a kedélyek. Kocsmai összeszólalkozások még vannak, de azoknak sincs kimondottan etnikai vetülete. Márkus László polgármester szerint mégsem könnyű magyarnak lenni a romániai Ippen. Vagy pontosabban fogalmazva: ippi magyarnak lenni Romániában. A felszín alatt, a mélyben ott lappang a véres múlt.
Az, amely a magyarokat térben és időben végigkíséri – egy országon és egy életen át. „Bármerre jártam az országban, amikor azt mondom, ippi vagyok, a bűnös ember megvetését érzem sokak tekintetéből. A kollektív bűnösség bélyege mindmáig nem kopott le, és talán még egy ideig nem is fog. Pedig nem élhetünk örökké a bűntudattal!” – állítja a községi elöljáró. Márkus úgy véli, csak azoknak az ippi lakóknak kellett cipelniük a lelki terhet, akik azon a bizonyos éjszakán túlbuzgóságot tanúsítva megmutatták a bosszúra szomjazó magyar katonáknak, hol laknak a román családok. Bár egyesek szerint a maga és családja életével játszott az, aki nem volt hajlandó együttműködni a fegyveres erőkkel. A kollektív bűnösség bélyegét nem csak a tudatlan emberek hajlamosak rásütni a helybéli magyarságra. A honvédekkel való közreműködéssel vádolt Faragó István földbirtokost ugyan a népbíróság felmentette, mégis 1990 után akadt olyan hivatalosság a faluban, aki háborús bűnösnek kiáltotta ki. „A jogerős ítélet ellenére, amikor unokája visszaigényelte az államosított javait, a jegyzőnőnk azzal próbálta visszautasítani, hogy nagyapja háborús bűnös volt” – emlékszik vissza a volt polgármester.
Mindemellett a helyi románsággal nincs gond, erősíti meg a községgazda is, sőt a megyei politikai vezetőkről, főként a szociáldemokratákról sincs egyetlen rosSz szava sem, hisz, mint ecseteli, próbálnak minél visszafogottabban viselkedni. A szeptemberi megemlékezést minden évben egyeztetőgyűlés előzi meg a prefektúrán. Ilyenkor az éppen soros kormánybiztos mindig higgadtságra inti a résztvevőket, a szónokoktól meg a hosszú, hazafiasságtól túlfűtött beszédek mellőzését kéri. Persze mindig akadnak olyanok, akik olajt öntve a tűzre igyekeznek égve tartani a magyarellenesség lángját. Vagy legjobb esetben azt mondják: megbocsátanak, de nem felednek. Márkus László sincs könnyű helyzetben, amikor a román trikolórral a mellén polgármesterként és ortodox meg görög katolikus papok, katonatisztek, román politikusok társaságában egyetlen magyarként, jobb esetben a magyar alprefektus mellett, beszédet kell tartania a központi emlékműnél.
„Nem mondhatom azt, hogy Ippen nem történt semmi, amikor valóban megtörtént. Még háborús időkben is gyalázatos dolog civileket lemészárolni. Akár szándékosan robbantották fel azt a bizonyos szekeret, akár a véletlen műve volt. Hogy más vidékeken fordítva is volt rá példa? Azzal számoljanak el ők!
– jelenti ki határozottan a négy nemzet községének polgármestere. Márkus elődje, Salánki Sándor szerint is teljesen érthető, hogy a románok megemlékeznek az ippi tragédiáról, hiszen „mi is ezt tesszük Moháccsal és Mádéfalvával”. „A szeretetet meg a gyűlöletet nem lehet eltörölni. Megkopik, egyre kevésbé látszik, kevésbé érződik, de csak megmarad” – állítja a volt elöljáró. Bár a polgármesteri szék elnyeréséért neki is román vetélytársakkal kellett megküzdenie, nem érezte a közösség ellenszenvét. Mint mondja, nagyapáik, dédapáik is jól megvoltak a helybéli románokkal, és éppen úgy sajnálták az 1940-ben történteket, mint a többségi nemzet tagjai.
Soós Bálint azt tanulta szüleitől, nagyszüleitől, hogy 1918-ig az ippi emberek nem tudták, mi a gyűlölet.
A faluban a magyar többség és a román kisebbség kölcsönösen tisztelte egymást. Az öreg szerint a gondok a második világháborút megelőző években kezdődtek, amikor a Szilágyságban megjelent a hírhedt Vasgárda.
„Még a háború kitörése előtt, úgy ’38-ban, ’39-ben tombolni és pusztítani kezdett a környéken a Corneliu Zelea Codreanu-féle gárda. A vezérek lóháton, a csőcselék gyalog, bocskorban érkezett. Faluról falura jártak, és akit az utcán elkaptak, jól ellátták a baját. Hacsak az illető nem volt román… Közben mindegyre ordították: Sus cu românii, jos cu ungurii, afară cu jidanii!” – meséli Bálint bácsi. A fasiszta szervezet „jelszava”, a Fel a románokkal, le a magyarokkal, kifelé a zsidókkal végigkísérte a legionáriusok kisebbségellenes ténykedését. Utódaik, a nyíltan magyar- és zsidóellenes nézeteket valló Noua Dreaptă képviselői ma is meg-megjelennek a szeptemberi megemlékezéseken, de a zászlólobogtatáson túl nemigen bátorkodnak egyébre.
A helybéli románok közül már rég kihalt az a néhány lakó, aki valamelyik felmenőjét veszítette el a mintegy nyolc évtizeddel ezelőtti mészárlásban. A legutolsó szemtanú, és egyben szenvedő alany Gheorghe Butcovan volt, aki kisgyerekként a padlásról, a szénából leste végig, mit művelnek szüleivel a katonák. Öregségére, egy „kiszínezett” könyvet is írt a tragédiáról. Ipp románsága azonban teljesen kicserélődött: a mostaniakat a kommunizmus vetette a faluba. Annyira nem érdekli őket a múlt, hogy – amint Márkus László polgármester panaszolja – sem a főtéri emlékművet, sem a temetői tömegsírt nem hajlandók gondozni. Egyik sem szerepel a község leltárán, mégis a magyar többségű önkormányzat tartja rendben. És ezt nem valamiféle hánytorgatás véget vagy dicsekvésként emlegeti a községgazda, csupán a miheztartás végett. Hogy azok is tudják, akik az ippi tragédia után 78 évvel még mindig bűnbakokat keresnek.