Megmentésre váró erdélyi méhészet
A méz a legegészségesebb édességünk, vallja dr. Tófalvi Melinda korondi méhész és szakoktató. A jeles székelyföldi szakemberrel az egyre jobban kiszolgáltatott hazai méhészet útkeresését vettük számba.
Dr. Tófalvi Melinda családja Korondon és Felsősófalván négy helyen mintegy háromszáz család méhet tart. Hosszú évek óta ebből élnek, és ma már a nagyobbik fiú is ezt tekinti életcéljának, azaz ő viszi tovább a családi hagyományt, amivel édesanyja még kisgyerek korában „megfertőződött”. Az állattenyésztési mérnöki szakot végzett Tófalvi Melinda dolgozott termelőszövetkezetben, volt önkormányzati mezőgazdasági szaktanácsadó, és a megyei mezőgazdasági kifizetési ügynökség alkalmazottja is, mígnem 2003-ban eldöntötte, hogy hazatér Korondra, és családi vállalkozás keretében foglalkozik méhészettel. A bogarak világa már korán meghatározta életét, hiszen biológus édesapja a méhek megszállottja volt.
Az egyetemen is elsősorban a méhészet érdekelte, így ebből a témából írta államvizsga-szakdolgozatát, és később szintén méhészetből doktorált.
A korondi szakember gyakorlatilag mindent tud a méhek világáról. Gyakorlati és elméleti tudását azonban nem csak saját vállalkozásában kamatoztatja, hanem oktat, szakelőadásokat tart, illetve rádióműsorokban és az írott sajtóban is megosztja tapasztalatait. Elsősorban a téli időszakban kérik fel a méhészeti szaktanfolyamok oktatójának a Romániai Magyar Gazdák Egyesülete Maros szervezete által meghirdetett felnőttképzésben, de besegít a székelyudvarhelyi méhészeti szakegyesület tevékenységébe is.
A családtagokkal és további 5-7 állandó alkalmazottal dolgozó méhészeti vállalkozás helyből értékesíti az üvegkannákba töltött, felcímkézett és hatóságilag bevizsgált mézet. A Tófalvi családot nem csak helyben, hanem a környék településein is jól ismerik, hiszen több évtizede foglalkoznak méhészettel. Tófalvi Melinda szerint ma már a saját értékesítés az egyetlen esély, hogy az erdélyi méhész talpon maradhasson.
A vegyes mézért kínált nagybani felvásárlási ár idén negatív rekordot döntött: a legnagyobb erdélyi mézbegyűjtő központ, a balázsfalvi mennyiségtől függően kg-ként mindössze 7-8 lejt ad a mézért.
Ez a méhészek számára elfogadhatatlanul alacsony ár, és csak az a termelő értékesíti ilyen olcsón, akinek semmilyen más lehetősége nincs.
Az ide vezető útról Tófalvi Melinda azt mondja, hogy a hullámvölgynek több nyomós oka is van. Túlterheltek a méhlegelők, egyre több a globalizáció miatt mindenhol terjedő méhbetegség, és a különböző hazai és európai uniós pályázatok annyira felhígították a szakmát, hogy egyre többen vágnak bele hűbelebalázs módjára, szakismeretek nélkül a méhészkedésbe.
„Korondon az elmúlt évszázadokban soha nem volt több 500 család méhnél, hiszen legelőink, kaszálóink nagyjából ennyit bírnak eltartani. Azzal számolok, hogy egy hektár kaszáló 2-3 méhcsaládnak nyújt megfelelő gyűjtési lehetőséget. Ezzel szemben a különböző pályázatok miatt ma már 2500 méhcsalád van a községben” – összegzi az egyik legnagyobb gondot vendéglátóm. Közben a medvék fokozott jelenléte miatt mind jobban összeszűkül az a természetes terület, ahol még biztonságosan lehet méhkaptárokat tartani. A helyzetet súlyosbítja, hogy az uniós pályázatoknak köszönhetően egyre több a juh és a szarvasmarha is, így ugyanazokra a füves területekre három állatfaj tartói pályáznak, miközben a nagyobb állatlétszám miatt a legelők eleve nem lehetnek méhlegelők, hiszen azt a birkák és a szarvasmarhák takarítják le.
A méhcsaládok az év 12 hónapjából legalább tízet odahaza töltenek. A hazai tömegvirágzások – akác, hárs, repce és napraforgó – egyenként legfentebb tíz napot tartanak, így ezeket összeadva jól látható, mennyire fontos egy méhész számára az otthoni, megszokott környezet. Tófalvi szerint a méhlegelők túlzsúfoltságával magyarázható, hogy immár évek óta csökken a megtermelt méz mennyisége, azaz nem éri el az egy évtizeddel korábbi időszakok átlagos hozamát. Miközben a méhcsaládok évi mézhozama folyamatosan csökken, a méhészek a családok számának a növelésével igyekeznek ellensúlyozni a csökkenő bevételeket és jövedelmezőséget.
A jó minőségű erdélyi méznek a nagybani kereskedők szempontjából nagy értéke nincs, hiszen importból már jóval olcsóbban tudják beszerezni a gyengébb minőségű termékeket, így a mindenhonnan felvásárolt mézet összekeverve dobják piacra a nagyáruházi választékot. A helyzetet súlyosbítja, hogy az Európai Unió bátorítja az Unión kívüli – távol-keleti, dél-amerikai, stb. – piacokról történő mézimportot, ami tovább fogja csökkenteni a hazai méz felvásárlási árát. „A világpiaci folyamatokba nem tudunk beleszólni, hiszen sem Románia, sem Magyarország nem meghatározó ország a világ méztermelésében. A méz árának a csökkenését a nemzeti kormányok sem igazán tudják megakadályozni, vagy ellensúlyozni” – fogalmaz dr. Tófalvi Melinda, aki az egyetlen megoldást a helyi vásárlóközönség szakszerű tájékoztatásában látja. A szakember szerint
az erdélyi méhészeknek addig lesz jövőjük, amíg sikerül megértetniük a helyi fogyasztókkal, hogy miért érdemes helyi termelésű mézet vásárolni.
Ezt a felvilágosító kampányt már a gyerekeknél el kell kezdeni. Tótfalvi ebben a széleskörű munkában fontosnak tartja a méhészegyesületek, méhészszövetkezetek aktív szerepvállalását. Pozitív példaként a székelyudvarhelyi méhészek közösségét hozza föl, ahol már több ilyen felvilágosító kampányt szerveztek, sőt, az óvodákba is bekopogtattak, hogy a kisgyerekek is megízleljék a legegészségesebb édességet.
„A mai ember nehéz helyzetben van, hiszen mindenhonnan szembe jönnek vele az édességek. De amint mondani szokás, minden a fejben dől el. Fontos, hogy tudatosodjon bennünk: ha édességet kíván a gyerek vagy a felnőtt, akkor az elsősorban méz legyen!” – rögzíti a mézfogyasztás egészségügyi szempontból történő fontosságát a szakember, aki azt is hangsúlyozza, hogy egyre jobbak a tapasztalatai, főleg a fiatal édesanyák és édesapák körében. Egyre több családban fogyasztják cukor helyett mézzel a teát és a kávét, vagy egyre felkapottabb a virágpor.
Az emberek többsége legfontosabb méhészeti termékként a mézet ismeri, hiszen ez van a leginkább elterjedve. Ezzel szemben Tófalvi Melinda azt állítja, hogy a méhészeti termékek között éppenséggel a méznek van a legkisebb biológiai értéke, ha összehasonlítjuk a virágporral, a propolisszal, a méhpempővel, a heretejjel és a lépesmézzel. Tapasztalati szerint ezeket is ismeri a romániai vásárlóközönség, és a különböző méhészeti kiállításokon – a Székelyföldtől Brassón át Bukarestig – mindenhol jó alkalom adódik ezek népszerűsítésére. Virágporból a mostani termelésüknél sokkal többet is el tudnának adni, de a többi kaptártermék iránt is van érdeklődés.
A biominőségű termékekre Nyugat-Európában is lenne vevő, de kistermelőként körülményes kijutni az ottani piacokra.
Vendéglátóm szerint ehhez nem elegendő a nyelvtudás és az ottani piacokon való jártasság, ha nem akad egy olyan felvásárló, akit jól ismer az erdélyi méhész, azaz bizalmi viszony köti össze őket. A romániai biotermékek vizsgálata, a hazai laboratóriumi eredmények nem elegendőek, ezért ottani laborban is be kell vizsgáltatni a kivitelre szánt árut, ami növeli a költségeket. A hazai biominősítés hadilábon áll, mert többen visszaéltek vele, és ez megnehezíti azok dolgát, akik Nyugat-Európában szeretnének vegyszermentes mézzel és méztermékekkel piacra kerülni.
A különböző pályázatok miatt felértékelődött „mézes” szakma egyre több kezdőt vonz a pályára, ami sok esetben balul üt ki. „Sokan külföldről térnek haza, mások itthon összegyűjtött pénzükkel vagy pályázati forráson kapott beruházásként látnak hozzá a nagybani méhészethez. Ez a típusú ember papíron kiszámítja, hogy mennyit fektet be, és annak alapján mennyi jövedelme származhat belőle. Mondanom sem kell, hogy ezek a számítások még hozzáértő, tapasztalt méhészek esetében sem mindig jönnek be, nemhogy a foglalkozáshoz alig konyító embereknek” – állapítja meg korunk egyik szomorú erdélyi méhészeti látleletét a szakember. Tófalviék forgalmazókként szokták megtapasztalni, hogy mekkora kára származik a kezdő méhésznek az ilyen nekiugrásból. A tavasszal vásárolt állomány kétharmada pusztulhat el őszire, tavaszra pedig a többi is. A kiábrándult „gazda” ilyenkor hagy csapot-papot, és kaptárai fertőző gócként ott maradnak a környéken, hiszen az életben maradt, de beteg bogarakat bezárni nem lehet, és azok más állományokat fertőznek.
– magyarázza Tófalvi Melinda a méhésszé válás alapszabályát. Rövidtávon a legjobb eredmény úgy születik, ha a kezdő egy nagyobb méhészetben vagy egy tapasztalt méhész mellett tölt el legalább egy évet. Pár családdal kell kezdeni, és egy tapasztalt méhész vezetésével elsajátítani a tudnivalókat. A szakember úgy véli, ahhoz, hogy valaki magabiztosan mozogjon a szakmában, két-három év tanulási idő szükséges, de az 50-100-150 családos állományokhoz az öt év „tanulóiskola” sem sok.
De még a tapasztalt méhészeket is folyamatosan érik meglepetések. Nem egyszer előfordult, hogy valaki elment például napraforgóra gyűjteni, és tünetmentesen jött haza a méhekkel, mégis tavaszra az áttelelt állomány többsége elpusztult. A méhész ilyenkor joggal gyanakszik a vándoroltatás időszakára, hiszen itthon maradt méhcsaládjai épségben vészelték át a téli nyugalmi időszakot.
A tapasztalt szakemberek számára is egyre több tehát a kihívás, a megválaszolásra váró kérdés. Ami jól jelzi, mennyire fontos a képzés, a tájékozódás, a különböző szakmai szervezetek szerepe és jelentősége a méhészetek életében. Dr. Tófalvi Melinda ezért is imádja az oktatást. Mint fogalmaz, mindi örömmel tölti el, ha a méhekről beszélhet, hiszen a méh egy rendkívüli kis élőlény, amely értékét tekintve igazi gyémánt.
Aki így tekint a kis bogarakra, annak a méhészkedés sikertörténetté válhat.
Cikkünk eredetileg a Székelyhon napilap hetente megjelenő gasztronómiai kiadványában, az Erdélyi Gasztró legfrissebb számában látott napvilágot.