Kajak-kenu-vb: minden jó, ha a vége jó

A szegedi Maty-éren 1998 óta immár negyedik alkalommal rendeztek kajakkenu-világbajnokságot. Az olimpiai kvalifikációs versenyen a magyar csapat a korábbi vb-khez képest felemásan szerepelt. A Maty-éri eseményről riportban számolunk be.

Többször is elhangzott, hogy a vízilabdások Mekkája a Margit-szigeti Hajós Alfréd uszoda. Két évvel ezelőtt én is tapasztaltam, hiszen a pólódöntőbe jutott férfi csapat nem akart átmenni a sokkal nagyobb, több férőhelyes Duna Arénába. Inkább „hazai környezetben” akart játszani úgy, hogy még a villanyoszlopról is lógtak az emberek.
Valami ilyesmi lehet a kajakkenusok életében a szegedi Maty-ér, ahol múlt héten immár a negyedik alkalommal rendeztek – ezúttal ráadásul olimpiai kvalifikációs – világbajnokságot. Ahogy a budapesti vizes vb-t – lelkes magyar szurkolóként –, úgy ezt sem hagyhattam ki. Nagy örömömre szolgált, hogy a szervező stáb jelezte, a tavasszal benyújtott akkreditációs kérésemet elfogadta. A szerdai és csütörtöki előfutamokat, középdöntőket és paradöntőket kihagytam, csak a pénteki döntőkre érkeztem a helyszínre. Az előzetes leírás alapján a Pest felőli autópályáról letérve Szegednél könnyen eligazodtam, utána már kissé nehézkesebb volt. Ezúttal is tapasztaltam: a hasonló eseményeken önkéntes munkát vállalók csupán a saját területükön boldogulnak. Nehogy megkérdezd a parkolóban szolgálatot teljesítőt, hogy merre van a médiaközpont, biztos nem tud rá válaszolni. Mint ahogy a médiaközpontban sem tudják, hogy az akkreditációs kártyával a biztonsági őrök beengednek-e a lelátókra a szurkolók közé.
A döntő futamok előtt egy órával érkeztem meg a Maty-érre. Szeged környékén nem sok minden jelezte, hogy világbajnokságot rendeznek a szomszédban. A nagy síkságon kialakított szurkolói parkolókban csak elvétve akadt egy-egy személygépkocsi. Valószínű, sokan inkább a városból közlekedő autóbuszokat választották: azok ugyanis Szeged központjából menetrendszerűen szállították az érdeklődőket a néhány kilométerre levő olimpiai központba.
Vagyis a szurkolók jelentős része a pénteki döntőkön elsősorban a helyiekből állt. Pedig igazán lett volna mit nézni, hiszen mindjárt az első döntőben a magyar csapat bronzérmet szerzett a női kajak 200 m páros versenyében (Lucz Anna és Kiss Blanka). És a nap további részében még egy ezüst­éremnek (Hajdú Jonatán, Fekete Ádám, férfi kenu kettes 500 m), valamint egy aranynak is lehetett örülni (Hagymási Réka, Medveczky Erika, kajak 1000 m).

Másnap, a szombati döntőkre már valamivel többen voltak kíváncsiak, de a szakemberek szerint mintegy ezer-kétezer emberrel mégis kevesebben látogattak ki a Maty-érre annak következtében, hogy a női kajak kettest egy műhiba miatt kizárták a döntőből. A középdöntő után ugyanis a nyertes magyar hajó a megengedettnél 80 dekával könnyebb volt. Így

a Kárász Anna–Kozák Danuta páros – amelytől mindenki aranyérmet várt – nem indulhatott. Márpedig Kárász Anna egész évben csak erre az egy számra készült, helyi versenyzőként pedig ő volt a vb arca a városban, valószínűleg egész Szeged neki szorított – volna.

Ettől függetlenül az aranytermés szombaton is garantált volt, hiszen Kopasz Bálint és Csipes Tamara nem talált legyőzőre. Kopasz első helyére különben a sportágban 22 évet kellett várni.
A vasárnapi futamok előtt már más volt a helyzet: alig tértem le az autópályáról, máris dugóba kerültem. Szeged felől állandóan hömpölygött az autóáradat, egyes kocsik fellobogózva érkeztek, a parkolók folyamatosan teltek meg, csak lépésben lehetett haladni. A lelátók környékén is más volt a hangulat. Mintha sokan csak a vasárnapi futamokat tartották volna fontosnak.
„Ma a szurkolók 6500-an lehetnek a kilencezer férőhelyes lelátókon. Az öt nap alatt mintegy 20 ezren látogattak ki, s ez nagyjából megfelel az előzetes elvárásoknak” – összegez Balogh Péter sajtófőnök, aki kérdésemre arról tájékoztat, hogy 260 sajtós kért akkreditációt, ehhez jön még a közvetítéseket biztosító tévések százfős stábja. Érdeklődésemre Balogh Péter azt is elmondja, hogy külföldieknek elővételben 700-800 jegyet adtak el, Erdélyből pedig alig két vagy három újságíró érdeklődött az esemény iránt.
A döntő futamok előtt egy idősebb, piros-fehér-zöldbe öltözött házaspárt szólítok meg a lelátón. „Már a negyedik vb-n veszünk részt szurkolóként, imádjuk a sportot” – mondják, s nemsokára kiderül, hogy a 68 éves, Miskolcról érkezett Gönczi Bálint 33 évig kajakozott, utána pedig edzőkét dolgozott a sportágban.
Visszasétálok a lelátók mögé, folyamatosan érkeznek a szurkolók, egy középkorú férfi családjával siet elfoglalni a helyét: háromszínű zászlók, evezőlapát a kézben. „Békésből érkeztünk. Elsősorban azt szeretnénk, hogy minél több kvótát szerezzünk, kár hogy szembeszél fúj, ez nem igazán kedvező” – mondja a családfő. Közben kíváncsi leszek, ki lehet az, aki ilyen visszafogottan, szakszerűen nyilatkozik.

Persze találkozom másokkal is: egy Baranyából érkezett fiatalabb házaspárral, ők először járnak kajakkenu világbajnokságon. Odébb egy 6–8 fős fiatalokból álló csoportot szólítok meg. Tiszaújvárosból érkeztek, már szombat óta kint vannak a versenyeken, és természetesen sok aranyérmet várnak a vasárnapi döntők során. Mint ahogy egy fiatal anyuka is, aki karján ülő kisgyerekével igyekszik a helyére; a család tagjai szegediek, de tíz éve már Baján élnek, onnan érkeztek a vb-re, amelynek utolsó napján négy aranyat remélnek a magyar versenyzőktől. Érmet reméltek a kajak négyestől azok a spanyol fiatalok is, akik nemzeti zászlójukba burkolózva hangoskodtak az italpult körül. „Salamancából érkeztünk, Madridból Pestre repültünk, több napja vagyunk itt. Ma a négyestől remélünk jó eredményt” – mondják tört angolsággal. Amint utóbb kiderült, igazuk is lett: a spanyol férfi kajak négyes ezüstérmet szerzett.

Ami pedig minket illet: a várakozásoktól, legalábbis részemről, a harmadik nap is – a szombatihoz hasonlóan – némiképp elmaradt, hiszen a remélt aranyesőből nem sok vált valóra a sprintszámokban.

A Takács Kincső–Balla Virág kenu kettes két távon is ezüstérmet szerzett a kínaiak mögött. Ez utóbbiak a semmiből robbantak be a világ élvonalába, eddig sehol semmilyen érmet nem nyertek még

– legalábbis a Wikipédia szerint. Nem csoda, hogy több szurkoló is – látva a két hölgyet – nemi vizsgálatot emlegetett. Bronzból sem maradtunk hoppon: a Balaska–Apagyi kajak kettes 200 m-en harmadikként futott be, az ötszörös olimpiai bajnok Kozák Danuta pedig meglepetésre szintén harmadik lett. A koronát azonban a női négyes tette fel a napra: Csipes Tamaráék ellentmondást nem tűrően futottak be elsőnek a célba.
A sprintszámokban megrendezett futamok után a díjkiosztókon még jelen volt a tömeg, utána azonban oszlani kezdett, a lelátókon szinte alig maradt szurkoló. Pedig lett volna mit nézni: az 5 km-es távon a kajakos Bodonyi Dóra aranyérmet, a kenus Adolf Balázs pedig ezüstérmet szerzett. Ezzel az éremtáblázaton a magyar csapat (5–4–3) harmadik lett, a pontversenyben pedig első.
A szegedi Maty-éren húsz év alatt immár negyedik alkalommal rendeztek világbajnokságot köszönhetően többek között annak, hogy a szervezés, mint általában, kifogástalan volt. Hüttner Csaba szövetségi kapitány előzetes elvárásait nagyjából teljesítette a csapat, hiszen a 12 olimpiai kvótát megszerezte. Szurkolóként én mégis kissé csalódottan távoztam Szegedről, hiszen korábban hozzászoktunk ahhoz, hogy ha egy futamban magyar hajó áll a rajthoz, akkor az éremeséllyel indul. De természetesen a cél szentesíti az eszközt: e kvalifikációs világbajnokságon nem is annyira az érmek száma, mint inkább a kvóták megszerzése volt a cél. S ha jövőre Tokióban például 3 arannyal, két ezüsttel és két bronzzal végzünk, akkor azt mondhatjuk: minden jó, ha a vége jó.