Kolozsvár Főtere: Erdély főtere, a magyarság tere

Nem mondta senki. A polgármesteri hivatal, igaz, óvatosan, de támogatta a kezdeményezést: kiutalt egy jelképes összeget a szervezőknek. De a legfontosabb, hogy hagyta őket dolgozni. Gergely Balázs akkor úgy indokolta a magyar napok létrejöttét, hogy „Szent István napjának, a magyar állam augusztus 20-i megalapítása ünnepének elsődleges Kárpát-medencei helyszíne egyértelműen Budapest. Szeretnénk elérni, hogy ez összmagyar ünnepen Kolozsvár a maga kulturális és szellemi örökségének birtokosaként méltó módon zárkózhasson fel a magyar főváros mellé”. Kapóra jött még egy dátum: 1316. augusztus 19-én adta vissza Károly Róbert Kolozsvár kiváltságait és emelte a települést városi rangra. Így lett a rendezvény egyik célja a város alapításának méltó megünneplése is. Abban azonban egy szál magyar sem volt biztos, hogy a város román lakossága hogyan fog reagálni a magyarság ünnepére. Az egész szervezésen érződött még a visszafogottság. A díszvendég, a Beatrice együttes egy iskola udvarán – kis túlzással mondhatni félig-meddig bujkálva – koncertezett. László Attila akkori alpolgármester szerint azért, mert nem szerették volna „megteremteni a főtéri rock-koncert precedensét”. Nyilván a háttérben inkább az volt, hogy ne okozzanak botrányt a nem éppen visszafogottságáról elhíresült zenekar nagyobb tömeget befogadó koncertjével. No, de ebből sem lett baj, és

bár messze volt még a több tízezres tömeget megmozgató koncertek hangulata, mindenki boldog volt, hogy évtizedek után ismét magyar együttesek lépnek fel a kincses városban.

Ami pedig a legfontosabb, ahogyan ezt Gergely Balázs főszervező is találóan megfogalmazta: „Kolozsvár Főtere Erdély főtere is egyben, sőt, a Kossuth tér és a Hősök tere mellett a teljes összmagyarság tere is”. És ami legalább ennyire fontos: a Kolozsvári Magyar Napok megszületése egyfajta magyarnapos mozgalmat indított a többetnikumú vidékeken, és ma már számtalan városban szervezik meg a magyar napokat.

Néhány szervező, aki már az első kiadásban is részt vett, bevallotta, nem volt biztos benne, hogy a 2010-esnek lesz folytatása. De reménykedtek, és mindent megtettek, hogy a rendezvény hagyománnyá váljék. Tíz kiadás után már mindenki természetesnek tekinti: ha augusztus, akkor magyarok találkoznak Kolozsváron. Arra már kevesebben gondolnak, mekkora háttérmunka van abban, hogy a több tízezer ember otthonosan érezze magát az esemény alatt.

A szervezőknek jelentős segítséget nyújtanak például az önkéntesek, akik nélkül az esemény nem zajlana le zökkenőmentesen.

Idén például 170 fiatal segédkezett, nekik is köszönhető, hogy a koncertek után tisztaság marad a Főtéren, vagy hogy a Farkas utcában idejében megkapják standjaikat az árusok.
Apropó Fesztiválutca: az egyik neves kolozsvári kézműves érdekes – kissé költői – kérdést vetett fel: mennyire számítanak ők a magyar napok „kellékeinek”, és mennyire érzi úgy a nagyközönség, hogy értéket képviselnek? A választ talán a vásárlóknak kellene megadniuk. Tény, hogy az évek folyamán sikerült szinte teljes egészében kiszorítani a bóvliárusokat, az idei kínálat például valódi kézműves árú volt, ami értéket hord magában.
A rendezvény összes eseménye a maga módján fontos, de ezek közül is kiemelkednek azok, amelyek a magyarságnak állítanak – remélhetőleg időtálló – emléket. Köztudott, hogy a kincses városban született és szolgált Dávid Ferenc, az Erdélyi Unitárius Egyház megalapítója, aki egész alakos szobrot kapott szülővárosában. Gergely Zoltán szobrászművész alkotását a belvárosi unitárius templom és a János Zsigmond Unitárius Kollégium között újonnan kialakított kis téren állították fel, amelyet az egyház telkéből választottak le, és nyitották meg az utca felé.
A Bánffy-palotában található Művészeti Múzeumnak olyan vezetője van az európai gondolkodású Lucian Năstasă-Kovács személyében, aki elődeitől eltérően támogatja más nemzetiségek kultúráját is. Soha annyi magyar vonatkozású esemény nem volt a múzeumban, mint az ő igazgatása alatt. Elsősorban neki jár köszönet azért, hogy még a kolozsvári magyarság körében is kevésbé ismert Ditrói Ervin, a Kolozsvári Művészeti Múzeum alapítója és első igazgatója mellszobrot kapott a Bánffy-palotában. A szobrot a Ditrói család adományozta a múzeumnak, az avatáson pedig a családtagok mellett Ledniczky Béla, a művészettörténész barátja is felszólalt. A mellszobor egyébként Ditrói Ervin fiának, Ditrói Tamásnak az alkotása. 

Lehetetlen vállalkozás lenne minden eseményről külön szólni. Tagadhatatlan, hogy a mindenkori magyar napok fénypontját a koncertek, a Főtéren zajló események jelentik. Hosszú volt az út a Beatrice egykori viszonylag eldugott iskolaudvaron tartott koncertjétől addig, amíg Mátyás szobra előtt pár évvel ezelőtt a magyar Himnusz is felcsendült. 2013-ban már 50 ezer ember ünnepelte az István, a király előadását, de néhány évvel ezelőtt az Omega koncertjére is legalább ilyen számban gyűltek össze a rajongók.
A főtéri nagyszínpad idei kínálatában a Szentegyházi Gyer­mekfilharmónia koncertje, a Szent István-napi Néptánctalálkozó gálaműsora, a kolozsvári származású Tamás Gábor koncertje szerepelt. Sor került Ferenczi György és a Rackajam, valamint Pál István „Szalonna” közös, lemezbemutató koncertjére, őket a Quimby zenekar fellépése követett.

Fergeteges koncertet adott a legnépszerűbb magyar férfi énekesnek számító Ákos is, aki második alkalommal lépett fel Kolozsváron, ezúttal az előzőnél teljesen más műsorral.

A Honeybeast bemelegítette a közönséget a Neoton Família sztárjainak fellépése előtt, ők is koncerteztek már kolozsvári rajongóik előtt. A Bojtorján koncertjét követően augusztus 25-én Zorán fellépésével zárult a 10. Kolozsvári Magyar Napok. Sztevanovity Zorán amolyan hazatérő lélek Kolozsvárra, őt elég gyakran láthatja közönsége. És minden alkalommal emlékezetes bulinak lehetünk részesei, ahogyan ez most is történt. 
A Farkas utca színpadán is egymást követték a jobbnál jobb zenék. Fellépett a Koszika & The Hotshot, a Monyó Projekt, az USNK, a No Sugar, a Teddy Queen, a 4s Street, László Attila, a Kifli Zenekar, a Karaván Együttes, a Mozsikácska, az Operett Group Projekt, az Operettissimo és idén is megrendezték a minden évben nagy sikernek örvendő nótagálát. És ezzel még nem volt vége a zenei örömöknek: a Bánffy-udvar meghitt környezetében megcsodálhattuk egyebek mellett Szalóki Ági Karády-estjét vagy a színészekből álló zenekarok koncertjeit.

Gergely Balázs az első magyar napok alkalmából úgy határozta meg az esemény célját, hogy üzenni kíván több tízezer elszármazott polgárának, akit évente egyszer hazavár az ünneplésre. A gondolat mára beérett:

ma már Kolozsvár annak is otthona, aki évtizedekkel ezelőtt fogta cókmókját, és hamuban sült pogácsával sem lehetett hazacsalogatni. Most hazajön, hogy erdélyi palacsintát egyen és csíki sört igyon.

És büszke legyen hovatartozására. Egy-egy utcasarok mögül bármikor feltűnhet egy régen látott arc, megszólíthat egy elfeledett barát. Ugyanaz a mosoly, ugyanaz a járás, noha olykor évtizedek is elteltek az utolsó találkozástól. Szemünkben semmit nem változtak, pedig aki kamaszként ment el, lehet, ma nagyszülőként áll ismét előttünk. Ezek a napok azok, amikor nincs idő és távolság, nincs harag vagy álnokság. Fárasztóak e napok, hiszen pihenésre alig van idő, még úgy is, hogy minden eseményre lehetetlen eljutni. Az esemény végén a legtöbb részvevő mégis azt számolja, mennyi maradt a következő évi rendezvényig. Hiszen a miénk lett, élvezzük, és ami a legfontosabb, ilyenkor úgy érezzük: ha csak részleteiben is, de visszakaptuk egy kicsit Kolozsvárt.  
Frissen szerzett ismerősöm, akit egy közös barátunk mutatott be, először jött Budapestről Kolozsvárra. Lelkesen és kissé ironikusan jegyezte meg: ennyi magyart egy helyen a magyar fővárosban is ritkán látott. Az irónia természeten Budapestnek szólt, ahol a nyári szezonban az ember úgy érzi, több a külföldi, mint a magyar. Nos ez augusztus végén épp fordítva van Kolozsváron: mintha a világ összes magyarja a kincses városban töltené a nyarat. Legalábbis ezt szeretnénk, a szervezőkkel együtt…