A páneurópai piknik: 1989, a csodák esztendeje
Az idei év első kormányinfóján maga a miniszterelnök, Orbán Viktor jelentette be, hogy kabinetje Harminc éve szabadon címmel emlékévet indít, amely 2019. március 15-étől a szovjet csapatok kivonulásának harmincadik évfordulójáig, 2021. június 19-ig tart.
A kezdeményezés helyes és előremutató, hiszen időközben felnőtt másfél generáció. A mai fiataloknak semmiféle emlékük nincs a kommunista rendszerről és a rendszerváltásról, a harminc és negyven közöttiek legfeljebb néhány halvány emlékképet mondhatnak magukénak.
Legújabb kori történelmünk tényeinek tudatosítása elsőrendű létparancs. Az a nemzet, amelyet elvágnak múltjától, gyökereitől, félig elveszett.
Mindemellett az is fontos szempont, hogy ma Magyarországon szellemi-kulturális polgárháború zajlik. A frontvonalakat nem mindenki látja ugyanott, a tét meghatározásának kérdésében sincs egyetértés a diagnózis felállítói között, de aki nem gubózik be kis egyéni világába, az érzi és tudja, hogy nem egyszerű politikai ellentétek szabdalják a magyar közéletet.
Nem arról van szó, hogy mindenki a közjóra törekszik, csak másként. Az egyik oldal – ha mulasztásokkal és hibák elkövetésével is – építeni igyekszik, és ebben nem kevés sikert tudhat magáénak. Erejétől telhetően megvédi az országot és a magyarságot a nemzetpusztító, mindenféle önazonosságot (nemcsak a nemzeti, de a vallási és nemi identitást is) felszámolni igyekvő globalista erőktől. A másik oldal – amelyet némi leegyszerűsítéssel nevezhetünk baloldalnak – a globalizmus helyi segédcsapataként minden erejével megpróbálja tönkretenni a magyar nemzeti öntudatot és önbecsülést, miközben kiszolgáltatná az országot a globális háttérhatalom látható szervezeteinek (ezt szolgálja a sokat emlegetett Egyesült Európai Államok víziója, ahol értelemszerűen a globalisták diktálnának s nem a nemzeti kormányok). Ez az oldal igyekszik a múltat is átírni, gátlástalanul és szemérmetlenül, a maguk érdekei és értékszempontjai szerint.
Egyáltalán beszélhetünk-e emberi értékszempontokról ott, ahol a nyugati szövetségesek nyíltan küzdenek azért, hogy az életképes, éppen csak meg nem született csecsemőt az orvos az anya kérésére meggyilkolhassa? Ahol elvehetik a gyermekedet, ha megpróbálod lebeszélni az életét jó eséllyel tönkretevő nemváltó műtétről. Ahol az európaiság azt jelenti, hogy milliószámra importáljuk az integrálhatatlan muzulmán megszállókat. Ahol a valódi európai értékek – igazság és igazságosság, egyenlő emberi méltóság, egyéni szabadságjogok, kölcsönösségelv – híveit és őrzőit megpróbálják Európa-ellenesnek beállítani.
Kegyelmi állapot, hogy 2010 óta nemzeti kormány áll hazánk élén, amely többek között az emlékezetpolitika terén ezzel az emlékév kihirdetésével is felveszi a harcot a jelenkori történelemhamisítás ellen.
Mert a magát baloldalnak nevező politikai bűnszövetség nemcsak 1919-et, az 1945 és 1948 közötti korszakot, nemcsak 1956-ot képes abszurd módon, a tényeknek fittyet hányva félreértelmezni, de ha rajtuk múlik, akkor 1956-ban a saját népe ellen fegyvert fogó Horn Gyula lesz a rendszerváltás hőse, a nemzeti ellenzék pedig bajkeverő nacionalisták gyülekezete.
Az emlékév része volt Nagy Imre és mártírtársai újratemetésének évfordulója alkalmából megtartott emlékkoncert – aminek Nagy Feró volt a házigazdája –, és az emlékév jegyében került megrendezésre a minap lezajlott Piknik 30–Jubileumi programkavalkád nevű rendezvény Sopronban. A nagyszabású négynapos rendezvénysorozat apropója az 1989. augusztus 19-én megtartott Páneurópai Piknik volt, amelynek védnökségét Pozsgay Imre, valamint Habsburg Ottó vállalta. Ez jelentős, kiemelkedő mozzanat volt abban az eseménysorban, amely e csodás esztendőben a szabadság köreinek kitágulását és a kommunista rendszer lebontását fémjelezte.
Aki nem élte meg felnőttként a kommunizmust, az nem érezte a rendszer által sugallt megváltoztathatatlansági illúziót.
Nincs fogalma arról, hogy milyen abban a tudatban felnőni, ha az ember nagy eséllyel olyan országban fog meghalni, amelyben a kimondott szóért akár agyonverés járhat. Amelyet kétévente lehet elhagyni és akkor is csak a kommunista országokba látogatva. Egy olyan országban, amely velejéig hazug, igazságtalan és megnyomorítja a felnövekvő generációk öntudatát, átírja azok történelmi önképét, ellenforradalomnak hazudja a magyarság dicsőséges forradalmát s a szovjet világhatalommal szemben vívott szabadságharcát, miközben hősöket mocskol, és nemzetárulókat emel piedesztálra.
Aki akkor még nem élt, nehezen érezheti át, mekkora eufória volt, midőn egy politikai vezető, Pozsgay Imre – szembe menve párttársaival – kimondta: 1956-ban népfelkelés volt. Nagy Imre és mártírtársainak temetésén százezrek énekelték együtt Boldogasszony anyánkat. Egy akkor még kevesek által ismert fiatal politikus, név szerint Orbán Viktor rá mert mutatni arra, hogy a kommunizmus és a demokrácia összeegyeztethetetlen fogalmak, illetve a bolsevizmus „ázsiai zsákutca”, s a szovjet csapatoknak nincs mit keresniük Magyarországon.
Ebbe az eseménysorba illik bele a román rendszerváltás origójának tekinthető temesvári népfelkeléshez vezető út fontos állomásaként Tőkés László 1989. július 24-én sugárzott Panoráma-interjúja. És ebbe illeszkedik az 1989. augusztus 19-i páneurópai piknik is, ahol a kommunista rabigát lerázni készülő nemzetek összegyűlt képviselői nekiláttak lebontani a vasfüggöny szögesdrótját, és sok száz kelet-német menekülhetett át egy szabadabb világba.
A piknik alkalmával harminc esztendeje olvasták fel Tőkés László üzenetét, amely a hallgatás falát leromboló Panoráma-interjú eszmei nyomvonalán haladt.
Az akkori temesvári segédlelkész levelét a piknik egyik szervezője, Szabó Lukács olvasta fel. A ma Hajdúbagos polgármestereként tevékenykedő politikus az Erdélyi Naplónak elmesélte, milyen kalandos úton sikerült megszerezni és kicsempészni az üzenetet a magyar–román határon épp szögesdrótakadályt építő és a határellenőrzést pedig egyre szigorító Romániából.
Az egykori piknik nemcsak történelmi mementó, de aktuálpolitikai üzenetet is hordoz. Hiszen amint Filep Mária ötletgazda és szervező az Erdélyi Naplónak elmondta, a Sorsközösség tábor, amely a pikniknek keretet adott, a visegrádi négyeknek volt az előképe. Márpedig a V4-ek ma Európa és a fehér ember legnagyobb reménysége. A normalitás szigete az abnormalitásban, azon országok közössége, ahol tisztelik a nemzeti értékeket, a vallási hagyományokat, és nem kívánnak a tolerancia hamis jelszava alatt iszlám kalifátussá változni. Ma ez a tét: nemcsak az erdélyi, felvidéki, délvidéki és kárpátaljai magyarság áll ostrom alatt, hanem az egész fehér keresztény kultúra. S az ellenálló csapatok védőbástyája a 30 évvel ezelőtti Sorsközösség mai államformációja, a V4-ek.
Kedves testvéreim Európában! Földrészünk itt élő lakói sóvárogva tekintenek a megindult világ nagy találkozói felé, amelyeken nem vehetnek részt. Országunkban is akadna seregnyi ember, aki közétek állna, és határtalan lelkesedéssel csatlakozna az egyre izmosodó európai meneteléshez, és vetné kezét az elévült határzárakra, de jó szándékuk ezernyi falba ütközik. Ott lennénk mi is, ha meghívnátok. De kit is hívnátok, hiszen mi csak egyedeinkben létezünk. És kiket is képviselnénk, ha ott lehetnénk, hiszen saját hazánkban sem gyűlhetünk össze, természetes élet- és célközösségeink lehetőségeitől meg vagyunk fosztva.
S ha mégis hívnátok – nem érkezne meg a meghívó. Amennyiben mégis megjönne postán vagy rejtve, jelentenünk kellene a hatóságoknak, és gyötrő kihallgatásoknak tennénk ki magunkat külföldi kapcsolatainkat illetően, míg végül épp ezek miatt tagadnák meg tőlünk az utazás engedélyezését. Lehetséges részvételünk végül is puszta útlevélüggyé egyszerűsödne. Rátok figyelünk mégis, de odafigyelésünket megannyi akadály korlátozza. Hallgatnánk rátok, és hallani akarunk rólatok, de a hazaiak hiányában idegen rádióadók zavart hullámain csak töredékesen, bukdácsolva jut át a szó. Vigyázó szemünket rátok vetnénk, de be kell érni a hazai televízió két-háromórányi manipulált adásával. Itt naponta mozgás-, látás- és halláskárosultnak kell éreznünk magunkat. És ezek még mindig csupán külső falak. Elidegenedettségünk azonban ennél mélyebb, hiszen bennünk és közöttünk is épp megfoghatatlanságában lebonthatatlannak tűnő, szerteágazó falrendszer terpeszkedik.
Mi még csak itt tartunk, és ennek is csak a legelején: elkezdtük bontani belső falainkat. A hallgatás, a félelem, az önkorlátozás falait. A tartósan magába zárt lélek és gondolat palánkgyűrűit. Az elnyomorodott tudat ideológiai tartóoszlopait. A kölcsönös bizalmatlanság drótsövényeit. A magunkba zárkózás egymástól elriasztó határcsapdáit. A rabul esett emberi szellem fantomlágerét. Mi még csak magunkból, a mélységből tekintgetünk ki a világba, s mint – saját börtönünkből – frissen szabadult foglyok, elvakulva, s a világ szabad áramlataitól elerőtlenedve és megrészegülve látjuk, hogy másképp is lehet. Túlzásnak, lelkendezésnek érezhetitek, de mégis azt mondom, ujjongva örvendünk az új utaknak, eszméknek, feltámadt szabadságnak és lehetőségnek, és ha valamit, akkor minket is kimondhatatlanul lelkesít, hogy a lebontott falakból fel kellene építeni a közös Európa-házat.
Most még azonban ujjongásunkhoz hasonlóan végletes, csüggeteg félelem is elfog ugyanakkor, mert mint a foglyok nagyon hozzászoktunk már a korlátokhoz és a félelemhez. Országunk népének többsége még kicsiny hitű, és saját átélt reményeinek sem mert hinni. Azonban szavatok, összefogásotok, szervezkedésetek és előrehaladott politikai törekvéseitek, Európa nemesebbik szelleme szemmel láthatóan megteszi felrázó hatását körünkben.
Nálunk a vasfüggöny helyett falvakat akar lerombolni a téboly. Hisszük, hogy nem fog sikerülni. Rajtatok is múlik, hogy ne történhessék meg. Falak helyett falvak! S ha összefogásotok által is előbbre jut a haladottabb romániai politikában is otthonos eszme, a határok „spiritualizálásának” terve, akkor sem kell féltenünk többé sem falvaink népét, sem Európa kis népeit és nemzetiségeit, mert minden más berlini mintájú fal Jerikóként fog összedőlni egy csapásra. És akkor végre mi is ott leszünk az Európai Össztalálkozón (nagytalálkozón)... Én (nem is gondolhatva kiutazásra) Európa legnagyobb nemzetiségének egyik tagjaként s mint lelkipásztor, egy kicsit a képviseletében is üzenek. Most, amikor erdélyi magyar nemzetiségem ezres tömegekben, reményvesztetten özönlik Magyarországra és a Nyugat felé – ezernyi románnal együtt –, a kényszerűségből vagy meggyőződésből itthon maradókkal együtt mindeneknél inkább azt kívánom, hogy egyszer s mindenkorra leomoljanak azok a falak, amelyek elválasztanak bennünket a román nemzettől, Európától, magyarországi testvéreinktől és legjobb önmagunktól, hogy megszűnjön az az egyetemes megosztottság, amely mérgezi Európa jelenét, romániai magyar népemet pedig végveszéllyel fenyegeti.
Itthon maradunk, de veletek tartunk. Isten minket úgy segéljen!
Temesvár, 1989. augusztus 17.