Száll ide, szálloda – nyári élmények Tunéziából
Idén nyár elején kétszer is Afrikába utazhattam ;s elegáns szállodákat látogattam meg. Ottlétem a ramadán idejére esett. A tapasztaltakból szubjektív szállodaélményeket gyűjtöttem, ami a nyári utazásoknál akár okulásunkra is szolgálhat.
Tunézia a világ egyik legszebb országa, de az igazi kincsek megpillantásáig a szállások életébe is bele kell kóstolnunk. Minden vendégnek az első benyomások számítanak. Legtöbbször nem is a pénz játssza a főszerepet, inkább a figyelem, a vendégszeretet számít. S ebben bőven volt részünk. Természetesen
a fogadtatásnak vannak látványos formái, Monastirban, az ősi városban például szállodánkban hagyományos zenekar köszöntötte az érkezőket zászlókkal, tánccal. Virtuózai voltak a zeneszerszámoknak, s igazi műsort rendeztek a fáradt vendégeknek.
Ennél szerényebb, de kedves fogadtatás, ha vendégváró frissítővel várják az utasokat, esetleg egy szál virágot nyújtanak át a hölgyeknek. A belépési ügyintézés már összetettebb: a legelegánsabb helyeken csak odaadom az útlevelemet, s az alkalmazott annak alapján tölti ki az adatlapot. Nem sok időt jelent, de az egész napos utazással a háta mögött a turistának mosolyt csal az ajkára, nem kell feltennie szemüvegét, silabizálni az idegen szöveget.
A szobakiosztás a szó szoros értelemben igazi vízválasztó. A tengerparti üdülőknél sok szoba néz a tengerre, de természetesen a hátsó fertályra is nyílnak erkélyek és ablakok. Minden bizonnyal ezt a különbséget az árban kell feltüntetni, s jó előre megbeszélni a vendéggel, különben örök veszekedés forrása lehet.
A szoba külleme az újabb állomás. Az ágyra helyezett virágszirom, a bekészített gyümölcstál, a törülköző különleges összehajtása nem szabad, hogy csak az ötcsillagos vendéglátók különlegessége legyen, hiszen ez is csak figyelem kérdése. Ugyancsak figyelmességre vall, ha palackozott vizet készítenek az asztalra.
Külön kell szólni a tisztálkodó helyiségekről. Úgy tartják: amilyen a toalett, olyan a konyha. Nos, itt azért megoszlottak a vélemények. Az ötcsillagos szállodákra nem lehetett panasz, az alsóbb szintek viszont lejjebb adták.
Meg kell még említeni a szállodák környékének tisztaságát. Karthágó mellett, Gammarth-ban, egy ötcsillagos szállodában töltöttem két napot. A vendéglátóhely rendezettsége minden kívánnivalónak megfelelt, a kert maga volt az éden. Egy kerítés választotta el a szomszédos senki földjétől, ami szeméttelepként hatott: a kontraszt szembeötlő volt. A szállodások gyakran panaszkodnak a szezon rövidségére. Minden bizonnyal egy kevésbé látogatott időszakban a személyzet munkaruhában egy hét alatt rendet teremthetett volna a környéken, de szinte hallom a választ: ez nem a mi dolgunk.
Számos szálloda szobájának berendezése a 60–70-es évek koncepcióját tükrözte.
Talán akkor igen előkelően hatott a padlószőnyeg, az idő viszont haladt, s a foltos, sokat megélt, nehezen tisztítható faltól-falig viszolygást vált ki az emberből. El kellene gondolkodni e mediterrán térségben a kerámialapok szélesebb körű felhasználásáról: a hagyományt tükrözik, s ráadásul az ezekkel burkolt padlót jobban lehet tisztán tartani.
Egy újabb kérdés az áramforrások elhelyezése. Napjaink utasa számtalan elektromos szerkentyűvel vág útnak, telefonjához, fényképezőgépéhez, laptopjához visz csatlakozót. Viszont kevés helyen talál több konnektort, általában a fürdőszoba villanyborotva-csatlakozóját használja, ami azt a veszélyt rejti, hogy készüléke vizes lesz. Egyszerű megoldás lehetne egy hosszabbító négy kimenettel.
Tunézia szállodafejlesztési programja a 70-es években kezdődött, az újabb beruházásokhoz viszont jelentős külföldi anyagi forrás szükséges. Úgy tűnik, a befektetők is értékelik az ország idegenforgalmi törekvéseit, a biztonságot, s a minden igényt kielégítő ötcsillagos szállodák sora nyitja meg kapuját. Természetesen az árak már a gazdagabb réteget célozzák meg, így az ország vendéglátása kissé kettészakadt a tömegturizmusra és az elit fogadására. Az utóbbi helyeken a személyzet soraiban is megjelentek a külföldiek: francia, ukrán szakemberekkel is találkoztunk.
Régen volt ilyen rossz idő az országban, mint idén májusban. A megszokott napozás elmaradt, s nagy szerepet kaptak az animátorok az üdülők szórakoztatásában. A francia petanque, tánctanfolyam, zumba, röplabda, foci szerepelt a listán, az egyik szállodában a hölgyeket szakács oktatta helyi ételek elkészítésére. A kisgyerekekkel külön szakemberek foglalkoztak.
Ramadán idejére esett mindkét utam. Az előírások szerint a muzulmán hívőknek napfelkelte előtt és után lehet étkezniük, s ettől a személyzet láthatóan nagyon legyengült. Ezt a tisztelt utasok nemigen vették számításba, hidegen hagyta őket mások gondja. A tőlünk keletre élő szláv vendégek ugyanúgy veszekedtek az italpultnál, és ahogy elnéztem, csupán én adtam borravalót a fáradtan mosolygó pincérnek. Jóllehet a legtöbb szállodában a személyzet már gügyög oroszul, de ezt a vendégek természetesnek vették, s hadarva, utasítás szerint adták elő kívánságaikat. A bejelentkezésnél a tülekedés általános volt, a vendégek egymást taposták, viszont a lap kitöltésénél – nyelvismeret híján – ismét idegesek voltak, s ennek a személyzet itta meg a levét. A dolgozók állták a sarat, szorgalmasan felszolgáltak, vitték az összegyűlt ételmaradékot. Nem volt könnyű dolguk.
Az országban még mindig nagy a munkanélküliség, a szerződtetésük életkérdés. Ahol nincs wellness-részleg, ott a hotelszakma idényfüggő, sok helyen nekik négy hónap alatt kell megkeresniük az éves megélhetést látástól-vakulásig tartó munkával, kedveskedéssel – a borravaló reményében.
Június 3-án ért véget a harmincnapos böjt, s az emberek kivirágoztak. A szálloda melletti vidámpark előtt nagy tömegben sétáltak az ünneplőbe öltözött családok. A jeles alkalomra az asszonyok új ruháikban pompáztak, s a kislányok habos-babos ruhácskákban, a kisfiúk sötét öltönykékben villogtak. Az ünnep egyben a családi-baráti kapcsolatok ápolásának is ideje: az emberek felkeresik egymást, s mindenütt édes süteményekkel terített asztal várja az érkezőt. A szegények sem maradnak ki a vigasságból, az alamizsnaosztás ilyenkor kötelező.
A szállodába folyamatosan érkeztek a családok, nem sokkal később a medencék partján alig lehetett mozdulni. A férfiak együtt kvaterkáztak, a gyerekpancsolók szélén hagyományos viseletű hölgyek vigyáztak a kisdedekre. Ahogy elnéztem, az alkohol is szépen fogyott, a jókedv egyre nőtt, egy magáról megfeledkezett virágos kedvű „ünneplő” fiatalembert a személyzetnek kellett jó modorra tanítania.
Az El Mouradi hotelláncnak a konyháit végigkóstolva egyöntetű vélemény volt, hogy a hammameti szálloda viszi a prímet. Ráadásul ez részben egy kedves fiatal hölgynek, Najia Bachának köszönhető, aki helyettes séfként dolgozik a cégnél. Mosolygós teremtés, látszik, hogy a szakmájának él. Az anyanyelvén kívül beszél franciául és németül, s „konyhanyelven” angolul és olaszul is. Mint később megtudtuk, e szakmákban a férfi-női arány hatvan a negyvenhez. A konyhában már nagy volt az izgalom, az ünnepi készülődés feszültsége is érezhető.
Munkájáról kérdeztem. „Kétéves idegenforgalmi iskolát végeztem a sivatag szélén álló kedves kisvárosban, Tozeurban. Ezt követően Németországban folytattam tanulmányaimat, majd munkát vállaltam. Szerencsére a szállodánk egész évben működik, így a dolgozóknak biztos munkahelyük van, a főidényre pedig kisegítőket is felveszünk. Sok receptet ismerek, ezeket a menük összeállításánál tudom kamatoztatni. Folyamatosan, hiszen a vendégek összetétele változó, és mindegyikük ízléséhez kell egy kicsit alkalmazkodni.
Naponta ebédnél tizenöt, vacsoránál mintegy húszféle étek kerül a pultokra: levesek, saláták, főételek. A hazai különlegességek mellett olasz, francia és egyéb nemzetközi főételeket is készítünk.
Pénteken mindig tunéziai ételekkel kedveskedünk a vendégeknek, s ezt szívesen fogadják. A kuszkusz a legjelentősebb, de népszerű a tojásos brick, a fűszeres mártás, a mloukhia, a kölessel készült zöldséges paradicsomleves, a frik, és ne feledkezzünk meg az édességekről sem. Munkánk elismerése, hogy visszatérő vendégeink a mi konyhánkat tartják a legjobbnak. Ennek következménye, hogy a konkurencia is megkeres ajánlataival évről-évre.”
Minden jónak eljön a vége, a csoportom is rendbe tette szobáját, a figyelmesebbek borravalót is hagytak az asztalon. A takarítónők serényen dolgoztak a folyosón. Ahogy bekukkantottam egy-egy szobába, láttam, hogy a munka pezseg a kezük alatt. Mégis egy megható képre emlékszem: az egyik szobában egy hároméves forma kislány segített az édesanyjának. Rohangált a törülközőkkel, az ágyneműket vitte a szennyesbe csillogó szemekkel, lelkesen, fennhangon, kacagva kérte az újabb feladatot. Számára még játékszámba ment a munka. Minden bizonnyal a hotel vezetésének tudta nélkül tette mindezt, talán édesanyja nem hagyhatta máshol a porontyot. E jelenet kirítt minden szálloda-gazdaságtani brosúrából, mégis maradandó emléket hagyott bennem…