Nánó Csaba 2019. augusztus 05., 09:40

Egy kiürülő ország magára hagyott állampolgárai

Hibát hibára halmozva sorozatos mulasztások miatt a közpénzből fenntartott román hatóságok képtelenek voltak megakadályozni, hogy egy sorozatgyilkos megöljön egy kislányt az ország déli részében. Mondhatjuk úgy is: a hozzá nem értés, nem törődés, a korrupció ismét ölt Romániában. A közvélemény jócskán felháborodott, de ennek az esetnek is egyetlen kézzelfogható következménye lesz: még több román fogja majd cókmókját, és megy, amerre a szeme lát. Egyéb most sem fog változni, a hatalom ugyanúgy azon fog mesterkedni, hogy a saját bőrét mentse – azon az áron is, hogy a tolvajok, gyilkosok köztünk futkároznak.

A Szilágyságban élő fiatal barátom néhány évvel ezelőtt kijelentette: „én ennek az átkozott országnak soha nem leszek adófizetője, a román államnak egy percet nem fogok dolgozni, hiszen úgyis ellopnak mindent, és abból, amit nekik adnék, soha semmit sem látok vissza!”

Mosolyogtam magamban, hogy akkor mihez is kezd majd a „dühöngő” ifjú, és sok hasonló korú barátja, akik vele egy véleményen voltak. Ám a válaszra nem kellett sokat várnom. A fiatalember fogta magát, és az első adandó alkalommal kiköltözött Nyugatra, ahol napok alatt munkát talált, nem is egyet. És ő, akiért kissé aggódtam, hogy talán kényelmében nem akar itthon dolgozni, három munkahelyet vállalt. Éjjel is dolgozik – huszonévesen ki lehet ezt bírni – és hirtelen millió lehetőség tárult ki előtte. Néhány hónap kemény munka után kényelmesebb szállásra költözött, gépkocsit vett magának. Szorgosan gyűjtötte a pénzt, alig kétévnyi kint tartózkodás után szilágysági szülővárosában lakást vásárolt magának, gyakorlatilag rövid idő alatt sínre tette életét.

Ha valakitől azt hallom manapság, hogy elege lett Romániából, teljes mértékben megértem. Hiszen én annak a korosztálynak vagyok a tagja, amelyik fél évszázada várja, hogy jobbra forduljon sorsa. Életünk egyik felében a diktatúrában sínylődtünk, a másikban az inkompetensek és gazemberek vezetése alatt gyűrődünk. És a csillagok jelenlegi állása szerint a következő ötven évben sem várhatunk csodát…

Generációm tagjaiban még volt kételkedés az iránt, hogy menni kell vagy maradni. Az okosabbja egy percig sem gondolkodott a döntés felett, és ma már jogosan röhög az itt ragadottakon. Sokak számára elvesztették tartalmukat az olyan szavak, mint Erdély, szülőföld, itthoni boldogulás. Mintha a távolból jobban lehet szeretni a tájat, az embereket, mint innen. Egy életünk van, abban pedig nem akarunk nyomorogni – mondják „túlról” az idejében (le)lépők, és sajnos igazat kell nekik adnunk. Mit érnek a fenyvesek, a hegyek és a folyók, ha a kórházban kinyírnak a bacilusok? Egy életen át fizeted a betegbiztosítást ahhoz, hogyha bajba kerülsz, hónapokig várakoztassanak egy CT-re vagy egy életmentő műtétre, a zsebedből fizesd a gyógyszereket vagy a kezelést, fizess az orvosnak, az ápolónak, a portásnak, a liftesnek,  és mindenkinek, aki utadba kerül egy egészségügyi intézményben. Mert, hátha így megúszod… Kimondani azt, hogy Romániában létezik egy működő egészségügyi rendszer – vagy bármilyen működő akármi –, felér egy viccel.

A legújabb – döbbenetes – adatok szerint, amelyeket immár az állam sem titkolhat, mintegy tízmillió román állampolgár távozott az országból. Vagyis a lakosság fele nem itt él, nem itt dolgozik, nem itt fizet adót, gyerekei nem itt tanulnak – és nagy az esély rá, hogy soha vissza se térjen. Szép lassan kiürül az ország, nincs munkaerő, harmadik világból behozott és általában semmihez sem értő polgárokkal töltik fel Romániát. A fiatalok, akik jobb életre vágynak, és nem utolsósorban arra, hogy tudásukat megfizessék, tömegestől mennek el. Ez olyan ország, ahol az emberek ritkán tiltakoznak a rossz dolgok ellen, véleményüket kevesen vállalják nyilvánosan, nem igyekeznek változtatni, hanem egyszerűen hátat fordítanak neki. Úgy iszkol innen a nép, mint egy lepratelepről. És a körülményeket figyelembe véve már én sem látom értelmét annak, hogy azzal győzködjem a fiatalokat: itt élned, halnod kell!