Hetven éve történt a Grande Torino tragédiája
A napokban a Debrecen focicsapata a Torinóval csapott össze az Európa Liga-selejtező második fordulójában. Kevesen tudják, hogy az olasz klub múltját milyen szörnyű tragédia árnyékolja be immár 70 éve.
Repülőgéppel utazni nem mindig volt annyira biztonságos, mint manapság. A légi balesetek egyik sajátossága, hogy kevesen élik túl a szerencsétlenséget. A tragédiák a sportot sem kerülték el. Mai napig sokszor lehet olvasni a Manchester United labdarúgóinak 1958. február 6-án történt esetéről, amikor a British European Airways 609-es számú járata a müncheni repülőtéren végzetes kimenetelű balesetet szenvedett.
A repülőgép a tankolás után harmadszori próbálkozásra sem tudott felszállni a kásás jéggel borított kifutópályáról, egy kerítésnek rohant, kettétört, majd kigyulladt.
A tragédia 23 ember, köztük nyolc labdarúgó életét követelte, de voltak túlélők, közöttük Matt Busby menedzser és a csapatkapitány, Bobby Charlton is. A tragédia után az Unitednek sikerült feltámadnia, 1968-ban első angol csapatként megnyerte a BEK küzdelmeit, és a mai napig jelentős tényezője a világ focijának.
Egy másik, korának híres csapata nem volt ennyire szerencsés. És furcsa módon e hetven esztendővel ezelőtt bekövetkezett szerencsétlenségről jóval kevesebb szó esik.
Az AC Torino a múlt század 30–40-es éveiben meghatározó együttese volt az itáliai és egyben az európai labdarúgásnak.
A Bikák becenévre hallgató csapat kilenc évvel a városi riválist követően, 1906-ban született meg. Két évtizeddel később pedig – éppen a Juventus ellen – már első bajnoki címét is megszerezte. A klub az 1942–1943-as szezontól fogva lépett a káprázatos sikerek útjára. Ezután ugyanis 1949-ig sorozatban ötször hódította el a scudettót – 1944-ben és 1945-ben a második világháború miatt nem avattak bajnokot –, mindeközben pedig a torinóiak adták az olasz válogatott gerincét. A Magyarország ellen 3–2-re megnyert 1947-es mérkőzésen például a kapuson kívül valamennyi játékos ebben a csapatban szerepelt.
Az egyesületet nem csak azért hívják ma is Il Grande Torinónak, mert a legtöbb lőtt és a legkevesebb kapott gól, a legtöbb szezonbeli győzelem vagy a legnagyobb gólkülönbség rekordjával is büszkélkedhet. Talán ennél is fontosabb, hogy Valentino Mazzola – a későbbi legenda, Sandro Mazzola édesapja – és társai már tíz évvel a világbajnok brazil válogatott előtt a híres 4–2–4-es felállásban játszottak, és rendszerükkel ihlető módon hatottak a 70-es évek holland futballjára. A káprázatos sikereknek Erbstein Ernő személyében magyar kovácsa is volt, aki a második világháború előtt és 1946 után edzőként – majd 1948-tól Leslie Lievesley segítőjeként – dolgozott Torinóban.
Bár napjainkban már a Juventus csapata, az Öreg Hölgy számít az első számú torinói klubnak, az Il Grande Torino számos olyan rekordot állított fel annak idején, amelyet azóta sem sikerült túlszárnyalni. „A Torino képes volt egy-egy mérkőzésen belül olyan heves, pusztító tízpercekre, amilyeneket később a Puskás-féle Honvéd és az a brazil válogatott tudott csak előadni, amelyet a fiatal Pelé vezérelt” – írta róluk később Candido Cannavo sportújságíró.
Jól ment a csapatnak az 1948–1949-es szezonban is, a Torino három fordulóval a bajnokság vége előtt magabiztosan vezette a táblázatot. Annak az évnek a tavaszán még senki sem sejtette, hogy ez a kiváló együttes gyakorlatilag megszűnik létezni…
A Torino együttese 1949. május 3-án Lisszabonban vendégeskedett, ahol – Xico Ferreira távozása alkalmából – egy barátságos mérkőzést játszott a Benficával. A klubnál mindenki örvendett a lehetőségnek, a csapatkapitány Valentino Mazzola például kimondottan jó baráti viszonyt ápolt Ferreirával.
A május 4-i visszaútón a gép Barcelonában is leszállt, majd a délután során elérte Torino térségét, ahol a pilótákat viharos időjárás fogadta.
A rendkívül rossz látási viszonyok és a rádióadás gyengesége miatt a repülőgép leszállás előtt arra kényszerült, hogy a város közelében alacsonyabbra ereszkedjen, ám a manőver közben a Fiat G212-es a Superga-hegyen álló bazilikának ütközött.
Dominic Bliss újságíró magyarul is megjelent, Erbstein Ernő Az elfeledett futballhős című könyvében így írta le a balesetet. „Pierluigi Meroni rádión beszólt az irányítótoronyba, hogy megkezdte az ereszkedést a leszállópálya felé. Nem sokkal később azonban a várost az évnek ebben a szakában gyakran beborító ködfüggöny eltakarta előle a kilátást a bazilika irányába. Talán abban a pillanatban a gépet egy erős széllökés is elkaphatta a zuhogó esőben, és a hirtelen támadt légörvény miatt Meroni rövid időre elveszíthette uralmát a gép fölött. A nagyjából 270 kilométer/órás sebességgel haladó Fiat G212-essel küzdő pilóta hasztalan próbálta visszanyerni uralmát a domboldal felé sodródó repülőgép fölött. A gép bal szárnyával érintette a földet, amitől a repülő irányíthatatlanul pörögni kezdett, majd orral előre a bazilika köré emelt falnak csapódott.”
A becsapódás során a repülőgép összes utasa életét vesztette: a fedélzeten tartózkodó 18 játékos, az edzők és a menedzserek – köztük Erbstein Ernő – halálával gyakorlatilag egy pillanat alatt megsemmisült a világ akkori talán legjobb futballcsapata.
A katasztrófától csupán a sérülés miatt Torinóban maradó Sauro Tomá, az útlevélgondokkal küzdő Luigi Giuliano, illetve Kubala László menekült meg, akit a klub hosszú ideje próbált leszerződtetni, és a lisszaboni mérkőzésre is meghívott. Kubala végül fia betegsége miatt lemaradt a Portugáliába tartó repülőgépről, így megúszta a szerencsétlenséget és később a Barcelona ikonja lett. Ő így emlékezett a tragédiára: „úgy volt, hogy elmegyek a Torinóval egy gálamérkőzésre Lisszabonba. Azért nem mentem, mert megtudtam: lehet, hogy pont akkorra érkezik meg Udinébe a fiam és a feleségem, Branko ráadásul beteg is volt akkoriban. Nekik köszönhetem az életem, mert a Torino gépe Superga fölött lezuhant.”
„A kupolás épület fehérre meszelt, sápadt és repedezett falai nyomasztóan vették körbe az embert. Az egykori beázásokból és a mediterrán párából képződött foltok amőbaként terpeszkedtek a plafonon. A kupoláról egy bádog lámpaernyő csüggött ernyedten, csorbán és üresen egy villanykörtére várva. A falakon apró fakeretes ablakok engedték át a fényt, de az üveg sok helyen hiányzott vagy betört. A padlót hideg gránitlapok borították, az egyik sarokból repedés futott végig a szoba közepéig. Az áldozatok kihűlt teste egymás mellé, szinte egymásra volt fektetve a házban, melynek neve éppoly rideg, mint falai: hullaház – ez a hely fogadta be Torino városának fiatal, reményteljes hőseit a halál nevében” – írja könyvében Bliss.
A csapat tragédiáját Olaszország és a futball világa mély megrendüléssel fogadta.
A Superga-hegyi katasztrófa pedig olyan csapás volt a torinói klub számára, amelyet sohasem tudott kiheverni. A tragédia évében a táblázatot négy ponttal vezető Torinót a liga befejezése előtt bajnokká kiáltották ki. A sorozatot az együttes az ifi csapatával fejezte be, a többi klub tiszteletből az utánpótláscsapatát küldte pályára ellenük. Ez volt az utolsó bajnoki címe, 1993-ban még megnyerte ugyan a kupát, de az eladósodott klub már nem tartozik az élvonalba. Egyébként az 1934-ben és 1938-ban vb-t nyert olasz nemzeti tizenegynek évtizedekbe telt, míg kiheverte a csapást, csak 1970-ben jutott be a döntőbe.
A harmincegy emberéletet követelő légi katasztrófa nemcsak a piemonti várost, egész Olaszországot is sokkolta, és gyászba borította 1949 májusában. A helyiek azóta sem mulasztanak el fejet hajtani az elhunytak emléke előtt. A tragédia helyszíne, a Torino keleti szélén fekvő 672 méter magas Superga és a rajta álló azonos nevű székesegyház valóságos zarándokhellyé vált az évek során.
A Grande Torino csak egy volt, a Bikák szurkolói azóta is hiába várják az új álomcsapatot…
Az egykori együttes emléke ma is él: a tragédia 50. évfordulóján, 1999-ben például Torino–Olasz ligaválogatott gálamérkőzést rendeztek, miközben a tekintélyes La Gazzetta dello Sport négyoldalas összeállításban elevenítette fel a repülőszerencsétlenséget, részletesen írva a két magyar áldozatról is: Schubert Gyula csatárról és Egri-Erbstein Ernő edzőről.