Makkay József 2019. július 25., 14:39

A magyar és szerb Hunyadi János

Jó ideje csodálkozva nézem a szerb–magyar kapcsolatok alakulását. A Kárpát-medencében nem vagyunk szokva az ilyen együttműködéshez. Ha éppen nem támadja valaki hátba a magyarokat, akkor a csend a gyanús, mert azt sejteti, hogy valamiféle alattomos dolog készül. A romániai, az ukrajnai vagy éppen szlovákiai helyzetünk a bizonyosság rá, hogy sem Erdélyben, sem Kárpátalján, de Felvidéken sem teremtődött még meg a két ország között az a fajta államközi kapcsolat, amely normális kerékvágásba terelhetné a helyi magyar közösség és a többség viszonyát. Ehelyett mindegyre a kárrendezés folyik: a többségi nemzet valamilyen intézménye megalázza a magyarokat, a magyar diplomáciának pedig nem kis erőfeszítésébe kerül ennek elhárítása. Ami vagy sikerül, vagy nem. Kívülről nézve ugyanis teljesen mások a lehetőségek, mint a rendszeren belül.

Bizonyos ideje azonban Szerbiában más szelek fújnak. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Belgrád az európai uniós csatlakozás hosszú és rögös útját járja, amihez nemcsak jól fog, hanem elengedhetetlen a szomszédokkal fenntartott jó kapcsolat. Lehet persze azon mélázni, hogy ez mennyire érdek és mennyire őszinte elköteleződés, az viszont tény: a Kárpát-medencében a Délvidéken a legjobb magyarnak lenni. Pontosabban ott sikerült megteremteni azt a légkört, ami elengedhetetlen a többség és a kisebbség közötti normális együttéléshez.

Pedig itt sem volt fenékig tejföl magyarnak lenni. Emlékezzünk vissza egy szerb férfi megverésével gyanúsított temerini fiúk hosszú évekkel ezelőtti, kegyetlen bebörtönzésére, amikor a szerbiai bíróság példát akart statuálni a magyarokon, miközben a helyi magyarokat bántalmazó szerbek börtönévek helyett legfentebb pénzbüntetést kaptak.

Ez az érem egyik oldala, amikor Szerbia a véres milosevicsi évek után sem tudott mit kezdeni a magyar közösség jogköveteléseivel. De nagyjából eddig tart a párhuzam a többi Kárpát-medencei utódállammal. Mert abban a szerbek már jó tíz éve külön utakon járnak, hogy a vajdasági magyarság kulturális autonómiát élvez. Ami nyilván nem az igazi, nem területi autonómia – bírálja is érte eleget belső ellenzéke a Vajdasági Magyar Szövetséget (VMSZ) –, de mi Erdélyben még ettől is távol állunk. Az RMDSZ-nek megígért kulturális autonómiatervezet csak ígéret maradt. Soha nem lett belőle törvény, pedig az erdélyi magyarság parlamenti képviselete eddig több román kormány mögé odaállt csendestársként.

Hunyadi János egész alakos szobrának államfői szintű felavatása Belgrádban újabb bizonyíték arra, hogy a magyar–szerb kapcsolatok nemcsak kinyilatkozás szintjén, hanem a valóságban is jó úton haladnak. A sors iróniája, hogy Mátyás királyt és apját románnak tartó román történetírás és közélet mélyen hallgat, szót sem ejt az egykori nádorfehérvári diadalról, illetve a szoboravatásról. A szerb hozzáállás ugyanakkor azt bizonyítja: nincs abban kivetnivaló, ha több nemzet is magáénak érez egy történelmi hőst, és sikerül kiegyezni annak közös tiszteletében. A Kárpát-medencei együttélésben mindenesetre a szerb példának követendő modell kellene lennie.