Gúzsba kötött közélet

A közélet évtizedes gúzsa nemhogy lazulna, de egyre inkább a hetvenes-nyolcvanas évek hangulatát idézi. Vajon meddig hiheti még a politikum, hogy neki ez a kiváltság kijár?

Az elmúlt hetekben több olyan vidéki rendezvényen jártam, ahol valamilyen csoda folytán egyetlen politikus sem akarta megmondani a tutit. Nem adott a szervezők alá ideológiai mankót, nem tűzött ki követendő irányvonalat, mi több, magasröptű „ünnepi” beszédekben sem sugallta, ki mint nézzen a rivális politikai oldalra, mennyire veszélyes az egységre a frusztráltságában megkeseredett, elbitangolt magyar. Még azt sem hangsúlyozta senki, hogy a szóban forgó rendezvény nem jöhetett volna létre, ha a párt – legyen az bármelyik – nem áll ott ezúttal is a politikai vártán, nem támogatja a rendezvényt, vagy éppenséggel nem mondja el ezredik alkalommal is, hogy nélküle a nap sem kel fel Keleten.

S hogy e kis vidéki összeröffenéseken nem látták el a szervezőket ilyen és ezekhez hasonló hasznos kijelentésekkel, tanácsokkal, nem fertőzték az elméket pártdogmákkal, mindenkori kampányszólamokkal, bizton állíthatom, szabadabban lélegzett a rendezvény.

Látszott a szervezőkön, hogy a mindennapi pártember hiányában nem görcsölnek, nem vigyáznak a szavakra, nincsenek folyamatosan résen, nem lesik rideg protokollal, de annál nagyobb alázattal a politikusi arcokat, nem kell gazsulálni, nem kell senkinek megfelelni, legfeljebb a rendezvény színvonalának.

Azért tartottam fontosnak megosztani e gondolatokat, mert a pártemberek nélküli rendezvényeknek valahogy más az ízük, más a hangulatuk, amelyektől szinte már elszokott az egyszerű ember. Az ilyen rendezvényeken a résztvevők nyugalomban élvezik az esemény kínálta töltetet. Minden görcsös, hivatalos póz és máz nélkül. Egyszóval csak olyan igazi emberek, akik maguk határozzák meg, hogyan és mennyi ideig érzik jól magukat anélkül, hogy alkalmazkodniuk kellene bárki szabadidejéhez, elvárásaihoz, irányelveihez.

Nem tudom, ki hogy van ezzel, de mintha a politikusok a végkimerültségig képesek lennének hajszolni magukat e soha véget nem érő, mindenki számára már-már nyűgnek, koloncnak számító jövés-menésbe. Az utóbbi időben a sok éves lendület nemhogy megtorpant volna, de egyre agresszívebben zárja körbe az embereket ebbe az ideológiailag egyre szűkebb mozgástérbe. És minél inkább érvényesíteni szeretnék ezt az orwelli légkört, annál inkább fogynak, kopnak belőle az emberek. Az „ünnepi” beszédek egyre idegesebbek, a megmondó emberek pedig egyre elégedetlenebbek a fogadóbizottságokkal, a kiterelt hallgatóság nagyságrendjével, lelkesedésével. Ha kiutazik vidékre a szolgálatos vagy éppen szabad tótumfaktum, csak a helybéli elöljáró holdudvara erőlteti a vigyorba torzult mosolyt, civil nem is igen akad már a politikai grundon.

Ha pedig mégis meg akarnak mártózni a tömegben, akkor valami nagyobb kulturális rendezvényre tolakodnak be, mert az ott készült fotók hatásosan mutatnak a közösségi oldalakon. Ámbár nem tudni ki kit csap be ezzel, hisz az effajta kirakatbeli pártélet már fabatkát sem ér.

Nem mondok semmi újat azzal, hogy ez az agresszivitás abból származik, hogy a politikum hitele jócskán megkopott, kifakultak a szlogenek, nincs mire építeni a tartalmas szónoklatokat.

A rendezvények fals hangulata, miliője pedig egyáltalán nem olyan, ahol jól érezhetnék magukat az egyszerű emberek, ha már rászánták az idejüket, vagy esetleg a nyolcvanas évekhez hasonló kényszeres kivonulással „tisztelték meg” az éppen szolgálatos pártembert.

Erről jut eszembe, ismét divatba jött a megyeközpontba való „felbuszoztatás” is, ha kirakat kell valami nagyobb méretű rendezvényhez. Így esett ez március idusán, Nagyváradon is.

Tehát a közélet évtizedes gúzsa nemhogy lazulna, de egyre inkább a hetvenes-nyolcvanas évek hangulatát idézi. Vajon meddig hiheti még a politikum, hogy neki ez a kiváltság kijár?