Közép-Európa boriránytűje Budapesten: VinCE 2019
VinCE – egy rendezvény, amely joggal hívja magát Közép-Európa boriránytűjének. Idén második esztendeje a Várkert bazárban tartották a régió legjelentősebb szakmai rendezvényét, amely a borvilág legnagyobbjait csábította a Kárpát-medencébe.
Csak egy nap vettem részt a borkavalkádon, ugyanis az árak az évek során jelentősen emelkedtek: három napra belépőt venni mesterkurzusokra való feliratkozás nélkül is kisebb vagyont jelent. A Vince akkora rendezvény, hogy két beszámoló akár teljesen eltérő is lehet, hiszen számos stand működik (a hivatalos statisztika szerint 160) és rengeteg előadás hangzik el. Évekkel ezelőtt még tervszerűen igyekeztem kiszúrni a remek tájékoztatófüzetben, hogy melyek a számomra ismeretlen borászatok, de végül a történet önmagát írta.
Nehéz úgy eljutni a rendezvény egyik pontjáról a másikra, hogy az ember el ne csábuljon a borok, párlatok, sörök, édességek és borfalatok kavalkádjában.
Idén más stratégiát választottam: eltettem a füzetet és végigmentem a rendezvényen bemérve azokat a standokat, amelyek kihagyhatatlanok.
Az elsők között végigkóstoltam a szekszárdi kékfrankosokat és bikavéreket. A kékfrankosokat azért, mert ez a magyar vörösborkészítés egyik (nem is feltétlenül) titkos fegyvere, az a fajta, amelyből kellő odafigyeléssel világszerte értelmezhető, értékelhető és értékelendő borokat lehet készíteni.
Zömmel 2015-ös és 2016-os borok voltak a szokottnál kisebb extrakttal és kevésbé mély színekkel. Kárpótolt viszont az elegancia és a gazdag savkészlet. A borokat az Eszterbauer Pincészet tulajdonosának lánya, Ildikó mutatta be.
Egy gyors seregszemle: Hetényi Pincészet, Pálinkás Pince, Takler Ferenc, Vida Péter, Schieber Pince, Heimann Zoltán, Szent Gaál Pince, Lajvér és Bodri Pincészet. Kiváló nedűk, nem akarom őket sorrendbe állítani. Látszott, hogy a borászok a legjobb, nem ritkán dűlőszelektált tételeiket választották ki a mustrára.
A szomszéd asztalnál szekszárdi bikavéreket lehetett kóstolni, amelyek kevésbé ismertek, mint az egri, így átlagban megbízhatóbbak.
Az egri bikavérek jobban szóródnak, közöttük akad silány is, ugyanakkor megvan a szuper prémium kategória is. Hadd említsem név szerint a remek bikavéreket jegyző borászatokat: Prantner, Tüske, Sebestyén Csaba, Eszterbauer, Heimann, Takler, Bodri.
Egy villányi borászbarátomnak köszönhetően beülhettem a villányi mesterkurzusra, amely a Redyről és a Cabernet Francról szólt. A Redy a villányi borokról a közhiedelemben kialakult képet igyekszik árnyalni: könnyed, többnyire fahordós érlelés nélküli, nem tannintúlsúlyos, kékoportóra hangolt bor, amit akár a mindennapok borának is tekinthetünk. A Redy, akárcsak a szekszárdi Fuxli, közösségi termék, aki belép, annak tiszteletben kell tartania a szabályokat a bor összetételére és megjelenésére nézve. A mesterkurzus szervezőinek jóvoltából sorrendben a Bock, a Csányi, a Maczkó, valamint a Vylyan Pincészetek borait kóstolhattuk, amelyek megfeleltek a várakozásoknak.
A Villányi Franc ellentéte a Redynek. A Cabernet Franc Bordeaux büszkesége, a borvidék három alapfajtájának egyike (másik kettő a Merlot és a Cabernet Sauvignon), amely – ahogy a borszakírás doyenje, Michael Broadbent megállapította – Villányban új otthonra talált. Négy tételt kóstoltunk, egy Classicust Rácz Miklós Tamástól, aki a burgundi fajták mestere a villányi borvidéken, azon belül két prémium bort Polgár Zoltántól, valamint a Heumann Pincétől, s végül egy szuper prémium bort Gere Attilától.
Volt alkalmam végigkóstolni a Kristinus Borház teljes kínálatát, ami igen jó élményt nyújtott, legyen szó a könnyed fehérekről vagy a sor végén tanyázó súlyos vörösekről.
A pincészet kapcsán érdemes megjegyezni: szállodájuk étterme nem kevés nagynevű vendéglőt megelőzve a Dining Guide TOP 100 étteremkalauz százas listájára került. Szép borokat hozott Kiss János Tarcalról, valamint a Kovács Pince Gyöngyöstarjánból. Meg is állapítottuk az utóbbi pincészetet képviselő hölggyel, hogy Tarján lassan saját külön borfesztivált szervezhetne Erdőbénye módjára, hiszen van ehhez elég pince ott is. Ha csak azokat nézem, ahol magam is megfordultam az elmúlt két évtizedben: Németh Attila Gábor, Ludányi András, Ludányi József, Centurio Pincészet (tulajdonos Ludányi Béla és fia, Balázs), Szőke Mátyás, aki a borvidéken egyedüli borászként kapta meg az Év Bortermelője titulust, valamint Benedek János és fia, Péter. Elég lenne valakinek felemelnie a zászlót és megalapítania egy olyan hagyományt, mint a Bor, Mámor, Bénye.
Kitűnő borokat mutatott a Badacsonytomajon borászkodó Borbély Tamás, akit több ízben is jelöltek az Év bortermelője címre. Bazaltos, minerális borai koncentráltak, egyensúlyosak, a megnyerő savkészletet elegáns, visszafogott extraktédesség ellensúlyozza egyes tételekben (az extraktédesség a nem cukorból származó édességérzet).
Öröm volt végigkóstolni a Kiskőrösön borászkodó Szentpéteri Pince borait, amelyek közül nem egy rangos díjakkal büszkélkedhetett. Hadd említsek ezek közül egyet, jelezve, hogy a világ első számú roséversenyéről is több éremmel tértek haza: olaszrizlingjük a Vinagora legjobb száraz fehérbora lett.
A VinCE a verseny legjobb borait sorakoztatta fel, ezek egytől egyig hozták azt a formát, amit elvár az ember
a nemzetközi aranyérmes tételektől. Idén is fergeteges élmény volt, várjuk a 2020-as időpont mielőbbi meghirdetését, hogy bevéssük jövő évi naptárunkba.
Dorozsmai Endre