Az Erdélyért élő lengyel király

Az 1586-ban elhunyt Báthory István azért vállalta a lengyelországi trón megszerzését, hogy ezzel is Erdélyt védje a német befolyás alól. Az élete utolsó évtizedét Lengyelországban leélő Báthory messze földön is megmaradt Erdély hű uralkodójának.

(folytatás a 15. lapszámunkból)

Báthory István 1576. március 15-én távozott Erdélyből. Lengyelországba való elutazása előtt, a fejedelemség élére helytartóként és vaj­daként bátyját, Báthory Kristófot nevezte ki. A fejedelem többé nem tért vissza Erdélybe, de Krakkóban élve lengyel királyként nem tévesz­tette szem elől Erdély érdekeit. 1576 júni­usában Krakkóban megszervezte az ottani erdélyi kancelláriát, amelynek élére Berzeviczy Mártont, helyetteseiként pedig Kovacsóczy Farkast és Gyulai Pált nevezte ki. A fejedelem gyakorlatilag a krakkói erdélyi kan­cellária által irányította az erdélyi fejedelemség külügyeit, sőt a nagyobb horderejű belügyi kérdésekben is az ő döntését várta az erdélyi rendi gyűlés: a kinevezett vajda és a későbbiekben a hármas tanács is.

A levelezés és a követküldés lassúsága azonban nehézkessé tette Erdélynek Krakkóból történő irányítását, ezért a későbbiekben többször módosította a fejedelemség kormányzati rendszerét.

Báthory István Erdély igazgatásának élére Kristóf 1581-ben történt halála után annak fiát, az akkor kilencéves Báthory Zsigmondot jelölte ki. Zsigmond mellett kezdetben a következő testamentumos urak testülete állt: Kendy Sándor, Kovacsóczy Farkas, Bocskai István és Csáky Dénes. Tevékenységük a távol lévő fejedelem gyors döntéseinek hiányában, valamint a rendek és a fejedelmi tanács akadékoskodásai miatt szinte lehetetlenné vált. Báthory István 1583. március 6-án háromfős kormányzótanácsot nevezett ki Zsigmond mellé, amely­nek tagjai Kendy Sándor, Kovacsóczy Farkas és Sombory László voltak. Ez a testület sem tudta azonban sikeresen irányítani az országot. Újabb változtatásra volt szükség: 1585. május l-én a fejedelem Ghiczy János váradi kapitányt nevez­te ki kormányzóvá Báthory Zsigmond mellé annak nagykorúságáig.
Báthory mindkét erdélyi kancelláriájának vezetője, Forgách Fe­renc, Berzeviczy Márton, sőt lengyel kancellárja, Jan Zamoyski is hu­manista műveltségű volt, nagyrészük a padovai egyetemen végezte tanulmányait. Ez bizo­nyos fajta összetartozást, szellemi közösséget jelentett számukra.

A fejedelem humanista szellemű uralkodó volt. Kiválóan beszélt és írt latinul, szónoklatai valóságos remekművek voltak.

Jól beszélt németül és értett len­gyelül is. Kortársai azt is megörökítették, hogy bécsi fogsága után töb­bé nem volt hajlandó németül megszólalni, még az erdélyi szász köve­tekkel is latinul vagy magyarul beszélt, és lengyel híveivel is latinul tár­salgott. Már uralkodása elején udvarába hívta Giovanni Michele Bruto velencei történetírót, akit Magyarország történetének meg­írásával bízott meg.

Báthory személyében katolikus fejedelem került Erdély élére, aki a nagyrészt protestáns országban igyekezett régi megbecsültségére vissza­hozni a római katolikus vallást. Ez azonban nem ragadtatta túlzásokra, már csak azért sem, mert megesküdött a rendek előtt a vallásszabadság tiszteletben tartására. Toleranciáját bizonyítja, hogy az unitárius Blandrata doktort megtartotta tanácsosai között.
Báthory behívta a jezsuita rendet Erdélybe. Már 1571-ben levelet írt a rend bécsi kollégiumában székelő provinciálisnak, amelyben se­gítségét kérte a jezsuiták betelepítése ügyében. Támogatásra talált Rómában, a rend központjában is. 1578-ban XIII. Gergely pápa támogatásával kollégiumot alapított a Kolozsvár melletti kolozsmonostori apátság területén. Rómá­ból hazahívatta Szántó István atyát, aki korábban a bécsi jezsuita kollégi­um filozófiaprofesszora volt, és Leleszi János hírneves jezsuita teológus is Erdélybe jött. De Lengyelországból, a vilnai kollégiumból – ahol unoka­öccse, Báthory András tanult – is küldött haza rendtagokat.

Az erdélyi rendekhez írott levele szerint azzal a céllal hozta létre a kollégiumot, hogy az „emberi tudományokban kiképzett ifjak, némelyek az egyházi, mások a világi ügyek intézésére alkalmasabbak legyenek”.

1581-re felépült a ko­lozsvári kollégium épülete, és ott folytatódott a tanítás. Ebben az évben adták ki a fejedelem nevében az alapító okiratot, amelyet lengyelországi erdélyi kancellárja, Berzeviczy Márton fogalmazott Báthory útmutatásai alapján. A jezsuiták egyre nagyobb be­folyása igencsak bosszantotta a többségében protestáns erdélyi urakat, de a fejedelem személye védelmet biztosított számukra.

Uralkodása végén családi birtokai ügyében kiegye­zett Habsburg Rudolf magyar királlyal. 1585-ben Nagybá­nyát és a szinyéri uradalom egy részét visszakapta a Habsburg uralkodótól, de magyar nemesként és nem erdélyi fejedelemként. A teljes megbékélés közöttük nem következett be. Rudolf császár a speyeri szerződésben foglaltak tényleges megvalósítását szerette volna elérni. Báthory viszont lengyel királyként és Tündérország fejedelmeként Erdély közjogi helyzetét illetően nem volt hajlandó változ­tatásra. 1586. december 13-án Grodnóban halt meg, a kortársak szerint veseelégtelenségben, amelyet az egész életén át húzódó cukorbe­tegsége súlyosbított. Az utókor azonban évszázadokig azt gyanította, hogy mérgezés okozta halálát.

Báthory nagyon szerette hazáját, és bármit megtett volna az erdélyi fejedelemség védelméért. 1576 januárjában a fejedelem Nagy Máté portai kö­vetnek írt levelét a császári kémszolgálat megszerezte, és annak tartalmáról kivonatot készített.

A levélben Báthory őszintén bevallotta: ő azért ragaszkodott a lengyel királyi trón megszerzéséhez, hogy Erdélyt megsegítse,

amely teljesen elveszett volna, ha a német–római császárt lengyel királlyá választották volna. Uralkodásának jelmondatát unokaöccsének, Báthory Andrásnak 1579-ben írt levelének egy részlete képezte, amelyben kifejtette: „hiábavalóan él, aki senkinek sem használ.”

(folytatjuk)