Az indonéziai szökőár magyar szemtanúja
A közelmúlt indonéziai kataklizmája nyomán ismét reflektorfénybe került a 2004-es szökőár, amelyre 15 év távlatából idén emlékezünk. Somogyi Zsolt Phuket szigetén élte át a katasztrófát, és erről egy 2005 februárjában forgatott dokumentumfilmben beszélt.
Az ezredfordulón kezdtünk rendszeresen Thaiföldre utazni, s nagyon megszerettük az országot. Feleségem masszázsterapeutaként dolgozik, így úti céljaink között szerepelt, hogy a thai-masszást mélyebben tanulmányozhassa. Stockholmból Bangkokon keresztül érkeztünk Chiang Maiba, a remek természeti adottságú, de elhanyagolt városba. Festői településre csöppentünk, az emberek kedvesek voltak, az utcákon éltek és dolgoztak, az éjszakai bazár hangulata is megfogott. A városmag több ezer éves hagyományt őriz, megmaradt falai a múltba repítettek vissza.
Első gondolatunk nem volt túl pozitív, sőt sokkolt is. Mit is keresünk mi itt? – tettük fel a kérdést. De elhatároztuk, nem adjuk fel, s megpróbálunk az őshonosok fejével gondolkozni, s ezután valóban otthon éreztük magunkat. Amennyiben megértjük különös életmódjukat és a „nem tesz semmit, úgyis megoldódik” filozófiájukat, akkor részévé válhatunk mindennapjaiknak, és felfedezhetjük magunknak a varázslatos országot.
Az észak-thaiföldi Chiang Mai-ban, egy kolostorban egy hónapig tanultuk a hagyományos masszázs fogásait. Együtt éltünk a tanárokkal, a papokkal, s bensőséges kapcsolat alakult ki velük.
Megismertük a thai gondolkodásmódot, életüket, családokat látogattunk, a hétvégeken együtt kirándultunk. Egyszerű bungalóban laktunk, ahol mindig jutott nekünk egy tányér rizs, s sértésnek vették, ha fizetni akartunk.
Igen, az ország megosztott, a mélyszegénység s az elképzelhetetlen gazdagság egyszerre van jelen. Ezt az ellentétet lakosai büszkeséggel, méltósággal élik meg. A thai turizmus meghatározó az ország életében, s a lakosok nagyon szeretik a külföldieket, jóllehet a thaiaknak van egy csúnya szavuk is ránk, a „farang”, amivel – nem túl kedvesen – az egykori francia hódítókat nevezték.
Árnyak is nehezítik az ország pozitív megítélését. Itt kell említeni a szexturizmust, s jóllehet az ország kormánya jelentős erőfeszítéseket tesz megfékezésére, mégis rossz fényt vet az idegenforgalomra. Úgy vélem, e devianciának nem a thaiak, hanem mi európaiak és amerikaiak vagyunk az igazi vétkesei. A kereslet óriási, s ez kihat a kínálatra is. Viszont az egyszerű ember hozzáállása is elgondolkoztató: nem ítélik el a magukat árusító lányokat és fiúkat, mivel ők e szennyből tartják el a családjukat.
A buddhizmus meghatározó az emberek életében, s együtt él szimbiózisban a monarchia intézményével.
A vallási alapokat gyerekkorban megkapják, a szerzetesek és a családok kapcsolata szoros. A szerzetesek nagy ólomedényeikkel hajnalban bekopognak a házakba az adomány reményében. A családok ösztönzik is fiaikat, hogy életük egy részét töltsék templomokban, s dolgozzanak, tanuljanak a szent falak között.
A karácsonyt Phuket szigetén töltöttük, templomba ugyan nem jutottunk el, de egy imával emlékeztünk az ünnepre, s a Mennyből az angyalt is elénekeltük. Másnap egy utókarácsonyra mentünk be a városba, s hazatérve fiunk lelkére kötöttük: másnap hagyjon minket pihenni. Csodálkoztunk, amikor fél tízkor feltépte az ajtót, hogy „autók és motorbiciklik úszkálnak a parton”. Úgy sejtettem, hogy magányos, s együtt akar reggelizni velünk, de azért álmosan kivánszorogtam, s meglepődtem a látottakon. Azt hittem, valami eső eshetett, de erre nem utaltak nyomok.Mégis izgattak a látottak, fogtuk a kamerát, lementünk, s megállapítottuk, hogy másfél méteres víz áll az utcákon. Riasztónak találtuk a jelenséget, de akkor még nem aggódtunk: amilyen gyorsan jött az ár, ugyanolyan tempóban vissza is vonult. Lesétáltunk a tengerpartra, s feleségem még visszament a cigarettájáért. Ez volt az utolsó alkalom, hogy veszekedtem vele a bagózásért, mert minden bizonnyal e szenvedélye mentette meg. Mi folytattuk utunkat a parton, s láttuk, hogy a víz messze visszahúzódik. Tudat alatt elgondolkoztam, hogy e nagymérvű vízszintcsökkenés nem természetes, s a megszokott szint hamarosan helyreáll. Jött is bizony az áradat, s a 150 méteres partszakaszt tíz másodperc alatt hömpölyögte végig.
Ösztönösen berohantunk barátaink búvárboltjába, s naivan hangzik, de megpróbáltuk megtartani az üvegajtót a mérhetetlen nyomással szemben. Az ajtót valóban „sikeresen” védtük, de a ház ablakai egyből berobbantak. Elszabadult a pokol, mindenki a saját életét mentette.
Vagy negyvenen kavarogtunk az infernóban, s végül találtunk egy tűzlépcsőt, amin felmehettünk a szállásunk tetejére, ahonnan biztonságban szemlélhettük a pusztítást. Romokban hevert minden, de szerencsénk volt, a mi partszakaszunkon „csak” nyolcan vesztették életüket.
A helyzetünket nehezítette az információ teljes hiánya, és a dezinformáció.
Felröppent a hír, hogy érkezik még egy harmadik szökőár harminc, esetleg hetvenméteres hullámmal. E teljes bizonytalanságban ült több száz ember a szálloda mögötti hegyoldalban, ahova szerencsénkre feljutottunk. Közben érkeztek a hírek a helyi lakosoktól, amiket szintén nem tudtunk értelmezni. Sok thai kiválóan beszél angolul, de legtöbbjük szókincse erősen szegényes. „Khao Lak very bad, Phi Phi island very bad” – mondogatták, s jóllehet a bajt éreztük, annak mértékét viszont csak sejthettük. Otthonról sem kaptunk híreket, hiszen Európában akkor kezdtek csak ébredezni, s csak megállapítani tudták a tragédia tényét. A telefonok nem működtek, később az SMS rendszer viszont beindult. Nehéz döntésem volt, hogy éjszakára vissza mertünk menni a kis panziónkba, amelyet nem érintett a katasztrófa.
Egy megható dologra emlékszem, amikor sokadmagunkban felrohantunk a hegyoldalra egy szál fürdőruhában, s együtt menekültünk a helyi lakosokkal. Szívderítő volt, hogy mindenki segített mindenkinek, mások gyerekeiről gondoskodott: vizet, sérülteket cipeltek. A thaiak a maguk módján önzetlenül próbáltak rólunk gondoskodni. Ez hihetetlennek tűnt, a szállodájuk romokban hevert, de azért lementek öt üveg vízért. A Katathani szálloda főszakácsa a romok alól fagylaltos tégelyeket szedett össze, s hozott fel a dombra. Neorealista filmbe illett, ahogy a pusztulás felett a negyvenfokos hőségben fagylaltot majszoltunk.
Kicsit magunkhoz tértünk, és
este bementünk a városközpontba. Amíg a mi partszakaszunkat viszonylag megkímélte a szökőár, addig a Kata-centrumban szörnyű volt a pusztítás, a bomló testek szaga már átjárta a levegőt.
Patong Beach település pedig – ahol az előző esténket töltöttük – egyszerűen eltűnt. Ekkor rádöbbentünk: a vakációnknak vége! Eldöntöttük, nem utazunk azonnal haza. Ez amúgy is nehéz lett volna, mert a phuketi repülőtér csak segélyszállítmányokat fogadott. A maradásra más késztetett: mi olyan sok segítséget kaptunk a nehéz órákban, hogy kötelességünknek éreztük a viszonzását. Sokan bolyongtak tébolyultként, mindenüket, hozzátartozójukat keresték, segélyt a kormányuktól nem várhattak; tízezrek váltak földönfutókká. A halászok ugyan kaptak valami gyorssegélyt, mintegy 20 ezer forintnyi összegben, de ez semmire nem volt elég, hiszen nekik hajóra lett volna szükségük. Így ottlétünkkel enyhíthettünk némileg sorsukon.
Volt időm a tépelődésre, az életemet is végiggondolhattam. A sors nekem fényes karriert adott, komoly nemzetközi sikerekkel büszkélkedhettem, vállalatokat építhettem, embereknek segíthettem. Sokat dolgoztam rendszerszervezőként is.
Spontánul jött az ötletünk, hogy keressük fel a kórházat, s nyelvismeretemmel segítsünk a bajbajutottakon. Örültek jövetelünknek, mivel tolmácsra nagy szükségük volt.
Hamarosan átvittek minket a katasztrófa központba, amit a thai kormány és a rendőrség állított fel sebtében a városházán. Nem voltunk egyedül a segítésben, rengeteg ember rohangált fel s alá, de meglehetősen fejetlenül. Ezt látva egy ausztrál, egy angol és egy holland úrral leültünk beszélgetni. Elhatároztuk, hogy önkéntes csoportot szervezünk. A rendőrtől kértünk asztalt, lámpát, számítógépet, s munkához láttunk. Listákat állítottunk össze a sebesültekről, a halottakról és a túlélőkről. Másnap felvittek minket Khao Lakhra, a híres templomukba, ahol ideiglenesen a halottakat gyűjtötték össze. A DNS-vizsgálat előkészítésében s az elhunytak fotóazonosításának megszervezésében számítottak ránk. Ötvenfokos melegben dzsippel keltünk útra, s az úton mindenütt a pusztítással találkoztunk. Khao Lakh szenvedett legtöbbet az ártól, a látottakat nem lehet leírni. Felkészültünk a halottak látványára, de a pokol bugyrai tárultak fel előttünk. Az egyik templomban kétezer holttestet őriztek a földre fektetve vagy jutazsákban. Ez már a negyedik napon történt, a nagy melegben a testek a felismerhetetlenségig eltorzultak.
A humanitárius segélyek sorsa is izgatott. Az első napokban senkihez semmi nem jutott el: az infrastruktúra nem működött. A thai tengerészet, a Pang Nan-i támaszpont, amely kivehette részét a mentésben, nagy károkat szenvedett. Helikopterről láttam, ahogy egy 85 méteres hadihajót a hullám a parttól két és fél kilométerre a dzsungelben rakott le.
Másnap-harmadnap megérkeztek az első szállítmányok. Sok csomagból kabátok, pufajkák kerültek elő, ami a nyári forróságban a teljes szervezetlenséget mutatta. Az első vízszállítmány Izlandból érkezett végre, az ivóvíz életmentő volt a kataklizma után. Az emberi szeretet hál’ Istennek nem halt ki belőlünk, amit ott tapasztaltunk, az csodálattal töltött el. Az európaiakat a második világháború óta talán még nem egységesítette úgy egy konfliktus, mint a katasztrófa. A thai és az európai emberek is közelebb kerültek egymáshoz, mi „farangok” eddig csak bevételi forrást jelentettünk nekik, a nehéz napokban új oldalunkról ismertek meg minket. A helyi önkéntesekkel együtt cipeltük a holttesteket, a vizet hordtuk, minden „mocskos munkából” is kivettük részünket.
Tanulság számomra, hogy
a mi túlélési ösztöneink mára kihaltak, ellentétben az elefántokkal, amelyek több órával a kataklizma előtt a dzsungelbe rohantak. Mi pedig magunktól lesétáltunk a partra, hogy közelebbről lássuk a történteket.
A mai napig gondolkodunk megválaszolhatatlan kérdéseken feleségemmel és fiammal. Mi Khao Lakra, egy szép szállóba terveztük a vakációt. A város luxusnyaralóiról ismert, gazdag menedzserek, politikusok választották pihenőhelyül. A vízben álló bungalókban üvegpadlón lehetett vizsgálni a víz alatti életet, ez maga volt az éden. Mint említettem, a város teljes egészében a cunami martalékává vált. Viszont búvárkodunk, s gyakran megfordulunk Dél-Thaiföldön a világ egyik legszebb búvárparadicsomában, így inkább barátaink közelségét, s Phuketet választottuk. Egy elegáns hotelbe, a Katathaniba foglaltunk helyet, de barátaink biztatására végül egy kis panzióban szálltunk meg, amelyet a cunami ideje alatt pont a Katathani épülete védett meg.
A tragédia magánéletemre is kedvező hatással volt, túléltük az árt, és… sokkal közelebb kerültünk egymáshoz. A nagyfiam, aki nem tudott velünk jönni, nagyon bánta, hogy nem volt ott a nehéz órákban. Amikor a stockholmi repülőtérre érkeztünk, a kislányom és a nagyfiam ölelése, a könnycsepp a szemükben mindenért kárpótolt. A kisebbik fiam iskolájának hozzáállása is példás volt, a pedagógusok már kerestettek minket Thaiföldön, és felkészültek fiam fogadására. Tanárok és a kurátorok visszafogottan meséltették el vele a történteket úgy, hogy – ugyan ő volt a középpontban, de – ezt nem éreztették vele. Eszembe jutott, hány ezer árva thai, Sri Lanka-i gyereknek nem volt kurátora és szociális hálója, maguknak kellett együtt élniük a tragédiával. Ezért érzem feladatomnak, hogy segítsek nekik valamilyen módon. Thaiföld a harmadik hazámmá vált, akármikor indulnék vissza.
A Thai Idegenforgalmi Hivataltól 2005 januárjában meghívást kaptam egy tanulmányútra, amelynek célja a közvélemény megnyugtató tájékoztatása lett volna a cunami után. Bevallom, szeretek utazni, de ez alkalommal nem tartottam etikusnak a kirándulást egy sokat szenvedett vidékre. Ekkor lépett közbe a véletlen, a Kossuth Rádió egyik műsorát hallgattam, amelyben egy Svédországban élő magyar, Somogyi Zsolt számolt be thaiföldi megpróbáltatásairól. Kérésemre a rádiós kolléga készségesen megadta a riportalanya elérhetőségét, akivel fel is vettem a kapcsolatot. Szerencsém volt, Zsolt néhány nappal később Budapestre érkezett, így személyesen is megismerkedtünk. Interjút készítettem vele az átélt napokról, s a szöveganyag ismeretében utaztunk el Phuket szigetére, bejártuk azokat a helyszíneket, ahol Zsolt átélte a katasztrófát. Sajnos ottlétünkkor is még volt mit forgatni, így a kép- és hanganyagból dokumentumfilmet készítettünk, amelyet a Magyar Televízió több alkalommal is bemutatott. E cikk a felvett interjú vágatlan része.