Kibeszélni a málenkij robot örökségét
Mintegy háromszázezer Kárpát-medencei magyar veszett oda a Szovjetunió kényszermunkatáboraiban. A sztálini rendszer elhurcolásai a németek mellett a magyarságot érintették leginkább. Napjainkra emléknapok, emlékművek és állandó tárlatok őrzik az elhurcoltak emlékét.
A szovjet hadifogságba, majd kényszermunkára került meghurcoltakról, különösen a málenkij robot áldozatairól nem lehetett beszélni a kommunizmus évtizedeiben. Sem Magyarországon, sem Romániában, sem a szovjet tömb többi országában. Sőt a megfélemlítés olyan nagymértékű volt, hogy az érintettek többsége 1989 után sem szólalt meg, félt a retorziótól. Mégis a hallgatás fala megtört a rendszerváltással, a szovjet csapatok Magyarország területéről való kivonásával.
Az Antall-kormány kárpótlási törvénye hívta fel a figyelmet a „szovjet szervek által történt kényszermunkára hurcolás” érintettjeire.
A nekik juttatott kárpótlási jegyekkel és nyugdíjkiegészítéssel a magyar állam jogilag rendezettnek tekintette az ügyet. A megemlékezésekhez, emlékjelállításokhoz, megemlékező ünnepségek és konferenciák szervezéséhez, gyűjtemények létrehozásához, könyvek kiadásához és filmek készítéséhez már több idő szükséges. Mindez nemcsak a földrajzilag behatárolt mai Magyarországra, hanem a határon túli területekre, kiemelten Kárpátaljára és Erdélyre is vonatkozik.
A Szovjetunióban már az első világháborúban és az azt követő évtizedekben hagyománya lett az ingyen munkaerőt, az átnevelést, a rendszer ellenségének tekintett büntetendő elemek elpusztítását szolgáló kényszermunkának. A szocialista forradalom győzelmét követően létrejött a Lágerek Főparancsnoksága, avagy a Táborok Főigazgatósága (GULAG), a főleg szovjet állampolgárok számára létrehozott büntető munkatáborrendszer, amely Sztálin diktatúrája idején élte virágkorát. A Gulág a szovjet államon belüli, politikai elítéltek és köztörvényesek Golgotája lett, de az első világháború hadifoglyait is befogadta.
A második világháború kitörése új helyzetet teremtett a Szovjetunió számára. 1939-ben megtörtént a hadifoglyokat és a külföldről internált civileket dolgoztató táborrendszer, a külföldiek GULAG-ja, a Hadifogoly- és Internáltügyi Igazgatóság, avagy (Fő)parancsnokság (GUPVI) létrehozása, amely a háborús viszonyok között a munkaerő-szükséglet biztosítását szolgálta tömeges elhurcolással, bírói ítélet nélkül.
A második világháborúból győztesként kikerülő Sztálin parancsára 1945-ben az egész táborrendszert átszervezték:
a világ legnagyobb országában – hatalmas földrajzi távolságokra egymástól – mintegy ötezer főtáborból és melléktáborból álló GULAG-GUPVI hálózat jött létre.
Emellett különleges, elkülönített munkabrigádok és táborok, kórháztáborok, büntető munkatáborok és börtönök is létrejöttek és működtek.
A GULAG-GUPVI világ táboraiban sok millió személy pusztult el, mégis aránytalanul kevesebbet beszélünk róla, mint a világháborús veszteségekről, beleértve a Holokausztot is. A politikailag megbízhatatlan oroszokon, szovjet polgárokon kívül a kényszermunkatáborokban több millió külföldi fordult meg. Legnagyobb számban japánok, németek és magyarok, de rajtuk kívül lengyelek, románok és még számos, húszegynéhány nemzet tagjai. A győztes hatalmak bűnös hallgatása mellett a kényszermunkások a szocializmust építették, amikor vasútvonalak, utak, erőművek, ipari létesítmények, gátrendszerek létrehozásánál dolgoztak, vagy éppenséggel a bányászatban, az altalajkincsek kitermelésében, kohászatban és egyéb nehézipari ágazatban, mezőgazdaságban, építkezésben dolgoztatták őket.
A második világháború idején a doni áttörés utáni harci helyzet következményeként, majd a Vörös Hadsereg Magyarország területén vívott harcai során került fogságba a hadifogoly magyar katonák jelentős része. Többségük nem élte túl az embertelen körülményeket. A világháború végén, 1944 őszétől a szovjet fegyveres szervek kényszermunkára gyűjtötték össze az embereket, ami áthallása alapján málenkij robot (kis munka) néven került a magyarság köztudatába, mivel csupán néhány napos munkával hitegették őket. A málenkij robot (málenkaja robota) tulajdonképpen a magyar állampolgárokkal a Szovjetunióban tömegesen végeztetett kényszermunka gyűjtőneve.
A parancsban megfogalmazott kényszer, a világháborús szenvedésektől megszabadító „felszabadító” erőkbe vetett kezdeti részleges bizalom, a jól álcázott félrevezetés miatt alacsony volt az ellenállás, sőt egyesek önként jelentkeztek, hogy vegyenek részt a romeltakarításban, a valóban szükségesnek ítélt munkálatokban. Ehelyett
a fogságba vetett polgári személyek többségét hadifogolyként, kisebb részüket internáltként hurcolták el a szovjet fegyveres erők, és távoli munkatáborokba szállították az ideiglenesen felállított gyűjtőtáborokból.
A felszabadítás hazugsága és a megszállás ténye fokozatosan bizonyosodott be az akkori Magyarország lakossága számára, hírzárlat híján ki-ki a „saját bőrén megtapasztalva”. Százezerszámra megerőszakolt és szifilisszel megfertőzött nők, kényszermunkára száműzöttek százezrei által minden második magyar család érintetté vált, beleértve a mai anyaországon túli területeket is. Fiús kinézetű vagy férjeik oldalán önként jelentkező nőket is internáltak, hadifogolynak nyilvánítottak. Háromnapi hideg élelmet vehettek magukhoz, és háromheti kegyetlen vonatozás során jutottak el a lágerekig. Már aki túlélte a hideget, az éhezést és a borzalmas közegészségügyi viszonyokat. Ráadásul az embertelen szenvedést túlélők számára megmaradt a hallgatás kínja, a megfélemlítés és a rettegés attól, hogy újra lágerbe kerülhetnek, avagy a titkosrendőrség célpontjaivá válhatnak.
A Szovjetunió a Közép-Európa felett aratott katonai győzelmét arra használta fel, hogy a legyőzött népek lakosságát tömegesen rabszolgamunkára hurcolja, majd később politikai befolyása miatt hallgatásra kényszerítse. Megtorlás, megfélemlítés, kollektív bűnösség, jóvátételi munka jegyében.
Különösen súlyos helyzetbe került a kárpátaljai magyarság, mivel az ottani elhurcoltatás egyúttal etnikai tisztogatást jelentett, és előkészítette a terület Szovjetunióhoz való csatlakozását (1944. november 12-én kiadott 0036-os parancs).
A szavazópolgárok egy részének a semlegesítése, a helyi magyar vezetők politikai meghurcolása nagyban elősegítette a szovjet célok megvalósítását. A történészek szerint mintegy 40 ezer magyart vittek el málenkij robotra, többségüket a szolyvai gyűjtőtáborból. A rendszerváltást követően Kárpátalján hangsúlyosan megemlékeztek a világtörténelem eme szomorú fejezetére, és Szolyván kegyeleti emlékhelyet hoztak létre.
Nagy méretet öltött a romániai magyarok és náluk még nagyobb számban a romániai németek kényszermunkára kényszerítése. Megjegyzendő: a szász lakosság német identitásán túl a náluk nagyobb számban meghurcolt bánsági és szatmári svábok többsége erőteljes magyar identitással rendelkezett. Továbbá, az előírt és szigorúan megkövetelt létszám teljesítése érdekében sokszor németes nevű magyarokat tartóztattak le.
Az első deportálási hullámban – 1944. szeptember–október folyamán – a Vörös Hadsereg átvonulása idején, Észak-Erdélyben mintegy 20 ezer magyar polgári lakos esett szovjet fogságba. A Foksány melletti gyűjtőtáborból elsősorban az Urál hegység lábainál elterülő munkatáborokba kerültek. A szovjetek legkorábban Háromszéken és a Csíki-medencében gyűjtöttek össze mintegy háromezer magyar civilt, majd a Maros völgyében becslések szerint négyezer magyar polgári lakost. Ezt követően Torda és Kolozsvár környékén került sor a még nagyobb méretű letartóztatásokra, mivel a hiányzó hadifogolylétszám egy részét magyar civilekkel pótolták.
Az elhurcolások második hulláma elsősorban a német lakosságot érintette, legalább 70–80 ezer személyt, akiket – többek között – a manapság háborús viszonyok közé került Kelet-Ukrajnába, a Donyec-medencei szénbányákba szállítottak. Általános gyakorlat szerint a szovjet haderő bárkit bárhonnan és bármikor közmunkára, annak ígérete helyett pedig kényszermunkára hurcolhatott. A gyanútlan emberek néhány napos „kis munka” helyett néhány éves rabszolgamunkára kerültek kegyetlen körülmények közé. Összességében az elpusztult erdélyi áldozatok száma mintegy 20 ezer személyre tehető, de akár 30 erre is, amennyiben azt vesszük figyelembe, hogy három kényszermunkatáborba száműzött személyből utólag csak kettő tért haza.
A GULAG-GUPVI táborok egyszerre szolgálták az ingyenes munkaerő biztosítását a szocializmus építéséhez, valamint a politikailag megbízhatatlan elemek semlegesítését. Egy időben akár hétmillió főre volt tehető a befogadóképességük. A szovjet és a német állampolgárok után a kényszermunkatáborok legtöbb áldozata magyar volt, becslések szerint a szovjet munkatáborokban dolgoztatott magyar állampolgárok – beleértve az időközben elcsatolt területeket is – száma megközelíti az egymillió főt. A különböző országrészekből meghurcolt magyarok mintegy kétezer munkatáborba szóródtak szét. Elsősorban GUPVI-táborokba kerültek, de néhány tízezren GULAG-táborokba, mivel közöttük egyirányú átjárás létezett a még szigorúbb körülményeket nyújtó Gulág irányába. Az élet- és munkakörülmények mindenhol embertelenek voltak, az étkezésekhez néhány száz grammnyi kenyéradag, színtelen tea, híg leves, esetleg főzelék járt. Az állandó éhezés, a kegyetlen munkakörülmények, a túlzsúfoltság, télen a kegyetlen hideg megtizedelte a munkatáborok lakóit.
Pontosan nem lehet meghatározni sem az ártatlanul elhurcoltak számát, sem az elpusztult áldozatok számát. Átlagosan egyharmaduk sohasem szabadult ki, nem élte túl a viszontagságokat; már a gyűjtőtáborokban, a tranzittáborokban, kiutazás közben, a kialakult járványok miatt vagy a kényszermunka során vesztette életét. Többségük jeltelenül és névtelenül szerepel, kisebb részük a szovjet nyilvántartásokba kerülve, máig feltáratlan tömegsírokban elhantolva.
Ma már ki kell mondani: mintegy 300 ezer magyar meghurcolt halt meg a Szovjetunió lágereiben, összességében többen, mint a második világháború harcterein.
Amint egy ismeretlen szerző megírta a lágerballadában: „csupasz csontig elapadva/ nem bírták a robotot,/ messze földön a lágerben/ de sok férfi maradt ott. / Oroszföldön meggyötörve/ a halálé lettek ők,/ titokban őrzik csontjaikat/ a jeltelen temetők.”
Az elmúlt évtizedben jelentős lépések történtek térségünkben, hogy méltóképpen emlékezhessünk a Szovjetunióba ártatlanul elhurcoltakról. Az Európai Unió 2011-ben augusztus 23-át a totalitárius diktatúrák (kommunizmus és fasizmus) áldozatainak európai emléknapjává nyilvánította, és érdekelt tagállamai számára lehetőséget nyújtott a megemlékezésre. A következő évben, 2012-ben a magyar Országgyűlés november 25-ét a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai kényszermunkások emléknapjaként nevezte meg. Újabb néhány év elteltével 2015-ben Magyarország kormánya meghirdette a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékévét. Kezdeményezésével azt a célt szolgálta, hogy lehetőség adódjon jobban megismerni a Kárpát-medencéből hadifogolyként, internáltként málenkij robotra ítéltek történetét, akik kiemelten a német és a magyar lakosság köréből kerültek ki.
Az emlékévet meghosszabbították, és 2017 februárjában megalakult a Málenkij Robot Emlékhely az átkeresztelt Ferencvárosi pályaudvar – Málenkij Robot Emlékhely villamosmegálló szomszédságában. A Magyar Nemzeti Múzeum új, állandó kiállítóhelye egy három szintes, másfél-két méteres falakkal körülvett „atombiztos” épületben, a világháború és a hidegháború idején a Magyar Államvasutak (MÁV) légoltalmi óvóhelyén jött létre. Budapesten egyébként számos hasonló óvóhely létezett, nemrég a Csepel-szigeten nyílt bunkertörténeti kiállítás. Mivel a vonatállomások környékén találták a legtöbb szélpostát (a bevagonírozottak papírra írt üzenetei), amelyek zömét kézbesítette a Magyar Posta, az emlékhely fő motívumai a szerelvények, kényszermunkára tartó emberalakok, papírdarabra írt szavak: haza, ima, szeretet.
A kiállítás csak előzetes bejelentkezés után, vezetéssel látogatható. A pokol bugyrai… nevű tárlat a Szovjetunióba tömegesen kényszermunkára hurcoltaknak, férfiaknak és nőknek, a lágerekben születetteknek állít emléket. Mindvégig szenvedő élőknek és holtaknak egyaránt. Már az ismertető szórólap is komoly kérdéseket vet fel, amelyek a másfél órányi tárlatlátogatás során megsokszorozódnak, és egyre súlyosabbakká válnak: milyen megpróbáltatások vártak a lakosságra, miután túlélték a világháború szörnyűségeit? Volt-e remény a szabadulásra?
Makra Mónika kutató, tárlatvezető segítségével követjük végig az elhurcoltak útját a Szovjetunióba, sajátos és megrázó egyéni sorsokkal ismerkedünk meg, miközben közelebbről szemügyre vesszük a hazai gyűjtőtáborokat és a szovjet munkatáborokat, betekintünk a szomorú mindennapokba, ám a kiváltságos apró örömökbe is, és kibontakozik előttünk Magyarország – beleértve Erdély – 20. századi történetének talán legsötétebb fejezete.
Valóban kényszermunka volt, vagy még inkább bosszú? – tehetjük fel a kérdést, miközben
szívszorító történeteket hallunk a kétes összetételű, szovjet földről hazahozott és penészedés helyett több évtized múltán megkövesedett kenyérről.
Nóráról, a lágerből hazaküldött tucatnyi kisbaba egyetlen túlélőjéről, aki édesanyja hallgatása miatt immár ősz fejjel olvasta el élete igaz történetét. A munkatáborban mindenki által szeretett ifjú szépségről, Terézről, akit kivételes módon saját maguk által készített fakoporsóban temettek el társai, és több mint hét évtized múltán is fontos volt a családjának, hogy nyughelyének a pontos helyét megtudhassa.
A kiállítás nyolc termében, azaz kamrájában a gazdag dokumentációs- és fényképanyagon kívül megtekinthető a kényszermunkát végzők ruházata, személyi tárgyai, megmaradt rajzai, titkos feljegyzései, felvételek az elhurcolás idejéről, korabeli munkatábori (propaganda) fényképek, a viszontlátás örömeit ábrázoló fotók, felhívások, propagandaplakátok, pártlapok, kiszabadultak jegyzéke és még számos érdekesség. Az egyik teremben interjúk segítségével a túlélők visszaemlékezései kerülnek előtérbe, ugyanakkor a témában megjelent egyes szakkönyvek tanulmányozása is lehetséges.
Makra Mónika hét éve a téma kutatója, és néhány lelkes társával együtt szorgalmazza egy külön kutatóközpont, egyúttal egy közös dokumentációs helyszín létrehozását. Munkásságának a legfőbb célja az, hogy a kényszermunka szenvedései ne felejtődjenek el, a málenkij robot létezése ne kopjon ki az emlékezetből. Hivatásának hitvallása: a tárlatvezetés legyen kapocs a nemzedékek között! „A mi felelősségünk az, hogy e történetek fennmaradjanak. Nem azért, hogy elszomorítsanak bennünket, hanem azért, hogy adjuk át őket az utánunk járóknak. Ha ezt nem tesszük meg, akkor egy idő után újra lehet írni a történelmet” – vallja Makra.
És
miközben a még élő és egyre fogyó meghurcoltak, leginkább leszármazottaik a magyar társadalom részéről a bocsánatkérés gesztusát várják el, ugyanolyan fontosnak bizonyul, hogy az emberek, a családok kibeszéljék ezt az érzékeny témát.
Erre nyújt lehetőséget a tárlatnézés utáni beszélgetés, de elektronikus levélben is lehet jelentkezni információt szolgáltatva vagy éppenséggel azt kérve.
A Málenkij Robot Emlékhely felhívása alapján minden adat fontos, amennyiben eljuttatják számukra a kényszermunkán résztvevő nevét, a települést, az elhurcolás megközelítő időpontját.
A pokol bugyrait megjárt, akkor 90. évét betöltő (amúgy száz évet megélt) örökösen optimista Placid atya megállapítása szolgál biztatásul, amikor kijelentette: ő még él, de a Szovjetunió már nincs. Sajnos már ő is a síron túlról emlékeztet az elhurcoltak emlékének ápolására, kutató- és gyűjtőmunka végzésére. Halála évében, 2017-ben készült az Örök tél című magyar történelmi filmdráma, azóta számos díj és elismerés birtokosa, amely a második világháború végén málenkij robotra hurcolt több százezer némaságra ítélt magyar áldozatnak állít emléket. Sohase feledjük őket!